9. fejezet - Elbeszélgetés és Prológus

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem. Fogalmam sincs, mikor fogom hozni a következő részt, de igyekszem. Lehet, hogy nem marad meg a kéthetes határidő és ezért bocsánat. Kicsit sok a tanulnivaló gondolom mindenkinek :)

Olvashattátok a címben, hogy egy prológust is hoztam. Ez tényleg igaz, viszont nem ide raktam. Erről részletesen itt olvashattok: Egyéb írásaim

Ha tetszik majd a fejezet, kérlek, írjátok meg nekem!!! :)

Kiegészítést találtok felül a kiegészítés részben képek formájában. Zene mellett írtam, tehát úgy olvassátok majd. Megváltoztattam a dizit is, remélem tetszik nektek. Kérlek, szavazzatok majd a szavazásokon, amiket kiírtam.

Ha tetszett a fejezet, kérlek, szavazzatok itt is a blogversenyes szavazáson: www.kritikanektek.blogspot.com Nagyon sokat jelentene. :)

Örülnék neki, ha írnátok véleményeket a részhez, mert ettől én csak jobb és jobb leszek majd! :) Köszönöm szépen előre is.

Cathy R.

9. fejezet – Elbeszélgetés 

- Bertie -

,,Nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el, hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható. Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel (legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával, konkrét célok kitűzésével és testmozgással.” 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba, mire reakciószerűen fordultam hátra.

- Leila, te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Haja csapzott volt és elég szétesettnek tűnt. A szomorúság már eltűnt arcáról, az izgatottság vette át a helyét.

- Te tudtad, hogy ma megyünk arra a beszélgetésre!? – Hangja kicsit felháborodott volt.

- Teljesen kiment a fejemből, úgyhogy nem te vagy az egyetlen. – vágtam rá, majd gyorsan folytattam is – Csak ezért rontottál rám? – vontam fel egyik szemöldökömet mélyen a szemébe nézve. Valahogy éreztem, hogy nem csak ez van a dologban.

- Hát, tulajdonképpen nem. – szégyellte el magát. Szemeit a padlóra szegezte és egyik lábával kis köröket rajzolt a linóleumra. Utáltam, mikor ezt csinálta, mert még én éreztem magam rosszul, hogy meg mertem vádolni ezt a kis törékeny lányt. Magától soha nem mondta el a dolgot, mindig nekem kellett belőle kihúznom.

- Csak nem értek valamit... – folytatta hangját kicsit lehalkítva, mintha azt akarta volna, hogy senki ne hallja rajtam kívül, amit mond – Tudod éjjel, mikor szétváltunk és úgy vadásztunk történt valami.

Meglepett a téma, amiről beszélni akart velem. Igazából nem is értettem, mire akart kilyukadni. Az tény volt, hogy nem értettem az éjjel történt dolgokat. De vajon ő mit tudhat? – fordult meg agyamban a kérdés. Hellyel kínáltam magam mellett, utalva arra, hogy kíváncsi vagyok az észrevételére. Gyorsan leült és kislányos szendeséggel folytatta.

- Azt mondtam neked, hogy nem tudom ki segíthetett neked. Ez részben igaz, viszont láttam valamit… Vagy inkább valakit. – helyesbített, amitől a hideg futkosott a hátamon – Biztos, hogy alakváltó démon volt, de lehet, hogy a testvéreink közül valaki. – Gyorsan félbeszakítottam, mielőtt tovább tudta volna mondani.

- Nem hiszem, hogy közülünk lett volna valaki. – ráztam meg rosszallóan a fejemet – Megkérdeztem mindenkit. Guy hozta a szokásos formáját, – vigyorogtam Leilára – Ruby nem is tudott az ügyről Esther pedig … a lényeg, hogy nagyon beégtem előtte. Odamentem hozzá és elkezdtem hálálkodni neki, mire ő teljességgel kinevetett. Kicsit megalázó volt a szituáció. – Ráztam meg rosszallóan a fejemet.

- És Destheni? Őt kérdezted már? – kérdezte kicsit oldalra billentett fejjel.

- Még nem kérdeztem. – válaszoltam a kelleténél kicsit gyorsabban. Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy Destheni mentette meg az életemet. Soha nem voltunk jóban. Minden pillanatot megragadtam, hogy cikizzem és gúnyoljam nekem nem tetsző magatartása miatt. Pont ő mentené meg az életemet? Váltig állítottam, hogy ő nem lehet képes erre, inkább végignézte volna a halálomat, minthogy segítsen. – Szerintem nem ő volt.

- Végül is soha nem voltatok jóban. – helyeselt Leila. Láttam arckifejezésén, hogy végigfuttatta magában Destheni-vel való durva veszekedéseimet. – Biztos, hogy nem Ruby volt?

Kérdése kicsit elgondolkoztatott. Viszont nem kellett démon külsőt öltenem, hogy észrevegyem, valamit tudott. A reakciói olyan zavartak voltak és most meg ez a kérdés. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha győzködni akarna valakit. De kettőnk közül kit? Olyan régóta ismertem már Leilát. Minden mozzanata már nyitott könyv volt számomra.

- Ruby, amikor elkezdtem neki is köszöngetni a jótettet, – fintorogtam – nem is értette, hogy miről beszélek. Először meg is lepődött, hogy megint mit csináltam, aztán bevetettem – mert persze beégni nem akartam megint – a mellébeszélést. Előadtam, hogy csak viccelek és nem történt semmi az éjjel. Annyira el volt havazva a mai utunkkal kapcsolatban, hogy el is hitte. – bólogattam elégedetten a saját kis sikeremre. – És most őszintén, szerinted Ruby miért hazudna?

- Szerintem sem ő volt. – ráncolta gondtelten a homlokát. Keresztbe tett lábakkal ült mellettem és karjait combján pihentette. Testtartása megadást sugárzott. Látszott, hogy teljesen beleélte magát az ügybe, viszont én még mindig nem értettem, hogy miért. Kicsit idegesített ez a mellébeszélés és végre a tárgyra akartam térni.

- Teljesen mindegy. Nem te, nem Esther, nem Guy és nem Ruby volt. Desthenit majd megkérdezem, de biztos, hogy ő sem mentette meg az életemet. Fölösleges is ezt tovább ragozni. Inkább mondd, hogy mi a baj! Látom, hogy valami nem stimmel, hadd halljam mi az! – változtattam a hangsúlyomon, kicsit túlságosan is parancsolóra. Csak azt reméltem, hogy Leila nem sértődik meg ezen és végre elmondja a baját.

- Csak meg akartam győződni arról, hogy biztos, nem-e közülünk mentett meg valaki, mielőtt elmondom mit láttam. – sóhajtott egy nagyot. Lábát leemelte a combjáról és a másik mellé helyezte. Kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. –

- Mikor éjjel elváltunk és másfelé indultunk, akkor én az erdő teljesen másik részére kormányoztam magam és gondoltam felfedezek új vadászatra alkalmas helyeket. Emlékszel, mikor ideköltöztünk ebbe a házba, és Amanda segített nekünk bezárni William ajtaját varázslattal? – válaszul bólintottam és kikerekedett szemmel figyeltem tovább. Hogyan kapcsolódhat ez most ide? - gondoltam.

Azelőtt én már ismertem Amandát, elég régóta és barátnők is voltunk, így jutott pont ő akkor az eszembe. És ezt te nem tudtad, de én egyszer, még nagyon régen megkértem, hogy hajtson rajtam végre egy varázslatot, miszerint, ha veled történik valami baj, akkor az én receptoraim reagáljanak és érzékeljem azt.

Hitetlenkedve néztem testvéremre. A kérdések sorban fogalmazódtak meg bennem, de megszólalni nem tudtam, igazából esélyem sem lett volna, mert Leila rögtön észrevette a meglepődöttségemet és folytatta:

- Ezt azért tettem, mert ebben az átkozott családban máshoz nem kötődöm, csak hozzád és teljesen úgy szeretlek, mintha az igazi testvérem lennél. Ha veled történne valami baj, azt nem élném túl. Itt vagy nekem és így nem érzem magam egyedül, így vészhelyzet esetén közbe tudok lépni és meg tudlak védeni. Csak sajnos ezzel az a baj, hogy csak akkor érzékelek valamit, amikor a baj már megtörtént. Akartam is szólni Amandának, hogy ezen javítsunk, de sehol sem találtam, de ez most nem lényeg.

Kis szünetet tartott és közben az arcomat vizsgálta. Felmérte, hogy mennyire taglózott le a vallomása, majd egyik kezével felém nyúlt és megsimogatta vállamat. Igazság szerint csak meglepett a dolog, de biztos ez kívülről kicsit durvábban nézett ki. Valójában jól esett, hogy így érzett irántam, hogy a testvérének tartott és még egy ilyen baj-érzékelő berendezést is alkalmazásba vett – aminek tulajdonképpen semmi haszna nem volt.

- Kicsit meglepett a dolog, de jól esik, hogy testvérként tekintesz rám. – mosolyogtam rá, mire ő is lazított arckifejezésén. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, sokkal rosszabb reakcióra számított. Végül is nem minden nap derül ki, hogy az ember – még nem is testvére – bevet egy ilyen vészjelzőt. – Na, igen éjjel jelzett gondolom a riasztód és? – kíváncsiskodtam tovább.

- Rögtön tudtam a pontos koordinátákat és elkezdtem rohanni feléd. Elég messzire elkóboroltam, mert az út nem éppen két perc volt, még teljes sebességen sem. Amikor már a közelben voltam, nagyon meglepő dolgot láttam. Ott feküdtél a földön és rángatóztál, én rögtön oda akartam rohanni, de aztán egy másik alakváltó démon megelőzött. Ugyan úgy nézett ki, mint mi. Mármint volt rajta fekete lepel, úgyhogy gondoltam, hogy közülünk való. Reggel azért is hazudtam. Sajnálom, de nem akartam leleplezni a közöttünk lévő varázslatot. – szeme tele volt megbánással, kötelességemnek éreztem megölelni, hogy egy kicsit enyhítsek a fájdalmán, de tudtam, hogy még nem végzett, ezért tovább kérdezgettem.

- Aztán kiderült, hogy nem közülünk való a megmentőm. – bólogattam. Kezdett összeállni minden. Az éjjel, a lány, a titokzatos alak, a köd. A köd!

- Leila, véletlenül, amikor a közelembe értél, nem láttál lila ködöt körülöttem? – kérdeztem mohón.

- Lila ködöt? – minden szót alaposan megformált. Hangja hitetlen volt, amiből sejtettem, hogy nem látott semmiféle ködöt. Erősen ráncolta homlokát és a távolba révedt. – Nem, nem láttam… Kellett volna?

- Nem lényeg. – legyintettem. Talán csak az álmom része volt- gondoltam.

- Úgyhogy most nem értem ki lehetett az. Mert ha nem közülünk valaki, akkor … - elhallgatott egy rövid időre, majd ismét folytatta. De felesleges volt, én értettem aggodalmát. – Az nem lehet, hogy Thalia, Stev vagy Anabel hazajöttek? – csillant fel a szeme az új ötlettől.

- Esélytelen. Nem mondtuk meg nekik, hogy hová költöztünk. Lehet, hogy valamelyikük megtalált, de akkor miért nem jött oda hozzánk reggel? – vetettem fel az újabb kérdést.

- TI MÉG MINDIG NEM VAGYTOK KÉSZ? – rontott ránk Ruby egy szempillantás alatt. Nem is hallottam, hogy a közelben lett volna. Elegáns öltözetéhez nem illett ez az ordibálás. Kilökte az ajtót és majdhogynem kirángatta Leilát a szobából. – Ezt nem hiszem el! Nem fogom ezt sokáig bírni! – pattogott tovább. Cselekednek kellett, mielőtt még valaki súlyosan megsérült volna.

- Jól van Ruby, már készülődünk! Különben is, Leila csak azért van itt, mert megkérdeztem tőle, hogy mit vegyek fel. Egy ilyen fontos eseményen normálisan kell kinéznem és gondoltam egy profira bízom a ruhaválasztást. Úgyhogy nyugi, két perc és kész leszünk! – kacsintottam Leilára.

- Azt ajánlom is! Van még fél órátok, aztán indulunk. Lent a kocsinál találkozunk majd. Igyekezzetek! –

Próbáltam kicsit elviccelni a dolgot, és Ruby-t meggyőzni arról, hogy valójában mi csak öltözködési tanácsokat adtunk egymásnak, ami persze nem igaz. - Haptákba vágtam magam katonás kijelentése után, mire ő nagy lendülettel becsapta az ajtót és bosszús léptekkel trappolt le a lépcsőn.

- Hallottad a főnök asszonyt, irány öltözni! – vigyorogtam Leilára, mire csak a szemét forgatta. – Majd folytatjuk a beszélgetést, ha hazajöttünk! - Adtam ki a parancsot.

Leila is kiment a szobámból és végre egyedül voltam. Gondolkozni nem volt kedvem, mivel eddig csak azokon a dolgokon járt az eszem, amik még rám vártak. Mint például az elbeszélgetés a polgármesterrel és az igazgatóval és a William szobájában tett látogatásról elcsevegni a testvéreimmel.

Ráadásul most itt volt még ez az éjjeli rejtély is. De akármennyire nem akartam ezeken agyalni, annál jobban pörögtem a kis képek az agyamban. Folyton a lila köd és a Nickollal való találkozásom járt a fejemben.

Gyorsan beálltam a tus alá és langyos vízzel megmosakodtam. Frissítő érzés fogott el rögtön a meleg ellenére. Szobámba visszaérve magamra kaptam egy krémszínű selyeminget és egy hozzá passzoló szövetnadrágot. A lányoktól már megtanultam, hogy nyáron nem túl előnyös fekete holmikat felvenni, ha az ember nem akarja magát elevenen megsütni.

Nyakkendőt nem kötöttem – pedig abból is volt elég a gardróbomban – inkább ingen két felső gombját lazán kigomboltam. Reméltem, hogy így nem tűnök majd tiszteletlennek ezen a jeles eseményen, és hogy Ruby nem harapja majd le a fejemet. Nem akartam elhagyatottnak festeni, csak azt a jó-kisfiúsálruhát hagytam el.

A cipő hosszas kiválasztása után, lementem a lépcsőn és kész voltam kilépni a forróságba. Az egész délelőtt elment úgy, hogy Leilával beszélgettem. Már délután 3 óra volt, így pont a legmelegebb napszakban indultunk el.

Az ajtón kilépve megpillantottam családom többi tagját, akik éppen várakoztak valakire. Gyors számolás után rájöttem, hogy nem én voltam az a valaki, majd beültem Guy nagy dzsipjébe. Mindig az anyósülésen ültem ebben a kocsiban, természetesen azért, mert nem akartam annyi lány közé hátra ülni. Nem mindig vagyok ráhangolódva a milyen-táskát-válasszak problémára, amin általában vitatkoztak.

Leila kis késés után megérkezett, így indulhattunk végre. Érdekes, még soha nem jártunk az oregoni gimnázium közelében, mégis Guy pontosan tudta, hogy merre kell menni. Ez kérdéseket vetett fel bennem, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Egyfolytában a múlt éjjel járt a fejemben. Próbáltam összerakni a képeket és egy elfogadható választ találni a szituációra. Sajnos nem sikerült.

Végre az iskolához értünk és még csak el sem késtünk. Az épület szerkezetileg gyönyörű volt és a kinézete is meglepően hívogató tulajdonságokkal bírt. Óriási udvar terült el előtte és egy óriási parkoló. Alig pár autó díszelgett benne, így kicsit furcsa látvány volt. Iskolaidőben biztos mindig tömve volt. Köves út vezetett egészen az épület fő bejáratáig. A külső falak narancssárgában pompáztak, ami a napsugarak hatására még szebb arcát mutatta. Igazi jó helynek tűnt ez a hely, első pillantásra. Kicsit átverésnek tartottam a vonzó külsőt.

- Ez csodás! – ámuldozott Destheni a kocsiból kiszállva. Lassan szemügyre vettük közelebbről az udvaron található kör alakú virágágyást, amiben narancssárga és fehér rózsák díszelegtek. Az iskola vezérszíne narancssárga lehet – gondoltam.

A főbejárat egy hatalmas üveges ajtóból állt, ami felett egy nagy táblára ez volt felírva: Orange megyei Oregon Állami Gimnázium. Kicsit ironikusan jött ki az „orange” megyei iskola színeként a narancssárgát megválasztani. Legalább lesz min még egy pár éven keresztül mosolyogni minden nap– gondoltam.

Egy lélek sem járt az épület közelében. Mikor bementünk, akkor sem fogadott más helyzet. A bejárati ajtóval szemben egy lépcső volt, körülötte pedig osztálytermek mindenfelé. Az előtér rettenetesen nagynak ígérkezett, viszont a tisztaság és a narancssárga szín itt is elengedhetetlen volt.

Nem mozdultunk el egymás mellől, mindenki a látványt próbálta befogadni. Szinte árváknak éreztük magunkat ebben a rettenetesen nagy épületben, egészen addig, míg hirtelen egy női hang meg nem szólított minket:

- Bizonyára önök Elsey-ék. – mosolygott ránk kedvesen a semmiből előkerült asszisztensnő féleség. – Én Rose vagyok, az igazgató úr titkárnője. Ő már várja magukat, úgyhogy fáradjanak velem. – majd még egyszer oldalra billentette fejét és mosolygott. Még csak most ismertem meg, de már kicsit idegesítőek voltak a vonásai. Középkorú nő létére kicsit öregesen öltözködött. Barna haját összefogva hordta és meglehetősen beesett volt az arca. Testalkata inkább mondható soványnak, mint vékonynak.

Egy hosszú folyosón vezetett minket egészen az igazgató irodájáig. Előtte megtorpant, majd szembe fordult velünk és elköszönt.

- Nyissanak be nyugodtan, már várja magukat. – válaszul csak elmormoltunk egy köszönömöt, majd Guy bekopogott.

- Szabad! – egy erős hang hallatszott bentről. Lenyomtam a rézkilincset, ami egy tágas szobába vezetett.

- Jó napot! – köszöntünk sorba, mikor beléptünk és megláttuk az iskola szigorúnak tűnő igazgatóját.

- Üdvözlöm magukat! – állt fel karosszékéből a mahagóni íróasztala mögül. – Örvendek! – egyesével megrázta a kezeinket és bemutatkoztunk neki.

- Foglaljanak helyet, kérem! – intett egy nagy megbeszélő asztal-féleség felé. – Sajnálattal közlöm, hogy a polgármester úr nem tudott eljönni. – mosolygott kedvesen ránk.

Helyet foglaltunk a kerek asztalnál, majd elkezdődött az igazi beszélgetés.

- Szóval, kezdjük az elején. – kulcsolta össze kezeit az asztal tetején. Az igazgatónk nem volt annyira idős, viszont haja már ősz árnyalatba ment. – Alá kellene írniuk ezeket a papírokat, mert, mint írtam levelemben, kötelesek iskolába járni.

Ezek után hosszú beszélgetésbe bonyolódtunk. Faggatott minket előző tanulmányainkról, iskoláinkról, szüleinkről és egyéb dolgainkról. Annyiszor mentünk már keresztül ezen a forgatókönyvön, hogy már folyékonyan tudjuk előadni szüleink autóbalesetéről szóló történetünket meg az ehhez hasonlókat. Ruby-nak köszönhetően megvoltak a hamis papírjaink is, és így sztorink még hitelesebbnek tűnt.

Két órás tárgyalás után aláírtunk még pár lapot, amivel igazolhattuk, hogy biztosan ide szeretnénk járni, majd kaptunk még pár ismertetőt az iskola történetéről, a házirendet mindenki külön példányban. Testnevelésre használatos pólóinkat is odaadta, amik természetesen narancssárga színűek voltak. Egyenruhát nem kaptunk, mert olyat nem vezettek be náluk, de felhívta a figyelmet az igazgató, hogy a megfelelő öltözködés elengedhetetlen.

Odaadta az órarendünket és pár prospektust és térképet az iskoláról. A várható programokról is tájékoztatott és felhívta a figyelmünket egy esedékes Elő bulira, amit minden évben megrendeztek még tanév előtt. Állítólag nagyon nagy sikere volt mindig.

Mindent megtudtunk tehát a következő tanévünkről és – magam nevében, én nagyon vártam már ezt az érdekes évet.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg kommentben!

Közérdekű!

Sziasztok!

Még nem frissel jelentkezek, mint látjátok.:)

Úgy gondoltam, hogy a Minipötyipuding név már kicsit unalmas, ezért beújítottam. Az új nevem ezentúl Cathy R. ! 

Azért jutottam erre a döntésre, mert egyszer szeretnék könyveket kiadni és milyen furcsán nézne ki a borítón, hogy ,,Minipötyipuding írta" A saját nevemet meg ugye nem szeretném felhasználni :)

Új oldalakat is készítettem,a miket örülnék, ha megnéznétek.

- Főszereplők oldalt kibővítettem,

- Mellékszereplők részt létrehoztam

- Egyéb írásaim menüpontot most csináltam!!!!

Ezekből a legfontosabb az Egyéb írásaim rész. Olvassátok el, hogy miket írtam ide - elég hosszú a monológ :$

A lényeg, hogy ide máris feltöltöttem egy új sztorimnak a prológusát. Sajnálattal közlöm - egyesek számára - hogy nem kezdem el még ezt az új történetet, csak kíváncsi vagyok a véleményetekre, tehát olvassátok el kérlek. Nem annyira hosszú!

Igazából csak ennyit akartam volna!

Legyetek jók, ha tudtok!

Cathy R.

Újabb díj!

Sziasztok!

Sajnos nem új fejezettel jelentkezem, még nem :) Abban a meglepetésben volt részem, hogy ismét megajándékoztak egy díjjal.

Még egyszer hálás köszönet Arielnek! :) Sokat jelentett, de tényleg.

A mai napom úgy sem alakult valami jól, legalább ez hozott egy kis örömet!

( A díjat megtaláljátok a ,,Díjak" menüpontban)

Szabályok:

Értesítsd azt a bloggert aki adja, hogy megkaptad!
Tedd ki a blogodra! 
Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!
Add tovább négy - azaz 4 - írónak!
Értesítsd a díjazottakat!

6 dolog rólam:

1. Mostanság gyakran változik a hangulatom az egyik percről a másikra. (persze ez ne riasszon vissza senkit :))

2. Szeretek idegennyelveket tanulni, bár olykor eléggé bele tudok fáradni és mindent csinálok, csak ne keljen leülnöm és foglalkoznom vele.

3. Imádom a kakaót. Fejezet írás előtt mindig szoktam inni, vagy esetleg csokit eszem. Valahogy meghozza az ihletemet :)

4. Egyik nagy álmom, hogy írónő leszek és ki is adják majd a könyveimet.

5. Szeretek szerelmes történeteket olvasni, viszont filmben inkább kíméljenek a túl csöpögős részektől.

6. Zene nélkül egyszerűen nem tudok élni. Bár borzalmasan tudok énekelni - ez tény és való - de azért szoktam próbálkozni... Nem túl sok sikerrel! :D

Akiknek továbbküldöm:

Elle: http://loveinthehellchicago.blogspot.com/

Alexa: http://jolcsakaszivevellat.blogspot.com/

Vickyke: http://valora-valt-almok.blogspot.com/

Kharex: http://sirnakazangyalok.blogspot.com/

Lady: http://neverforgivelove.blogspot.com/

Másik díj:

Úgy gondoltam, hogy ennek nem kezdek megint új bejegyzést, ezért ide raktam. FIGYELEM: a két díjat nem egy időben kaptam, tehát akiknek ma írtam (febr. 16), hogy tovább küldöm, azok ezt a képet rakják ki, a másik nem rájuk vonatkozik :)

Mellesleg köszönöm a díjat Encinek és Csillagfénynek!!

(A díjat megtaláljátok a ,,Díjak" menüpontban)

Szabályok:

1. Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak akitől kaptad!

3. Írj le 6 dolgot magadról!

4. Küld tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Magamról: 

már feljebb megtettem és nem fogom még egyszer leírni :)

Akiknek továbbküldöm:

Kharex: http://sirnakazangyalok.blogspot.com/

Lady: http://neverforgivelove.blogspot.com/

Nileve: http://orangyal.blogspot.com/

Krisz: http://newsun-krisz.blogspot.com/

Elle: http://loveinthehellchicago.blogspot.com/

8. fejezet - A köd

Sziasztok, drágáim!

Mint látjátok, frissel jövök. Először is ezer bocsánat, hogy nem hoztam időben (hétfőn). Első sorban azért nem, mert újra csináltam az egész blogot és ehhez időre volt szükségem. Meg sok volt a héten a tanulnivaló stb. Szerintem ne menjünk bele, mert órákig lehetne itt magyarázkodni :D

Kicsit elcsúsztam a fejezetekkel, eredetileg nem ezt a címet adtam volna ennek a résznek és nem erről szólt volna, de hirtelen megjött az ihlet és úgy éreztem, muszáj leírnom ezt!

Emellett új szavazásokat is készítettem, amikre léccives szavazzatok! :) Alap dolgok szerintem, úgyhogy nem lesz megerőltető a véleményeteket bepöttyözni. A FEJEZETHEZ TALÁLTOK KIEGÉSZÍTÉST IS FELÜL A KIEGÉSZÍTÉS MENÜBEN. ÉRDEMES MEGNÉZNI, MERT SZÉP KÉPEKET KERESTEM!! 

ZENÉT KETTŐT KAPTOK, LEHET VÁLOGATNI. ÉN IS EZEK MELLETT ÍRTAM, SZERINTEM ÚGY KÖNNYEBB OLVASNI IS! A CSILLAGOS RÉSZHEZ ODATETTEM A MÁSODIK VIDIT, DE AZT CSAK AHHOZ HALLGASSÁTOK, AMIKOR VÉGE A CSILLAGNAK, TÉRJETEK VISSZA AZ EREDETIHEZ! JA, ÉS ÉN CSOKIT IS ETTEM, MIELŐTT ÍRTAM VOLNA, SZERINTEM AZ MÉG JOBBAN MEGHOZZA HOZZÁ A KELLŐ HATÁST!

Kérlek titeket, ha tetszik a fejezet írjátok meg vélemény formájában!

Köszönöm szépen azokat, amiket eddig kaptam, nagyon hálás vagyok értük!!!!!! :) A rendszeres olvasóimat is kérem, hogy szavazzanak és komizzanak, hiszen azért rendszeres olvasók!

Nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet. Kicsit hosszúra sikerült, remélem, nem haragszotok ez miatt. :$

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

8. fejezet – A köd

- Bertie –

,,Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.”

Az erdőbe vezető úton meg sem szólaltam. Az előbb olvasott adatokat és információkat próbáltam feldolgozni – nem sok sikerrel. Leila sem volt túl beszédes kedvében. Csak a földet bámulta és néha felnézett a szemembe. Mindketten tudtuk a titkot.

Pillantása elgyötört volt és bánatos. Máskor nem bírt csöndben maradni, csak locsogott és locsogott olykor érthetetlen dolgokat. Néha elmosolyodtam ezen és éreztem, hogy minden rendben volt.

De most a cserfes kislány – aki eddig az életembe az egyetlen boldogságot csempészte – rosszkedvű és bánatos volt. Hirtelen úgy éreztem, minden kihullott a kezemből. A menedék nem volt menedék, helyette a nyers valóság maradt. Az erdő, a többiek, a sok titok, amire fény derült. A valóság. Eltűnt az álomvilág és helyette maradt az az érzés, ami az átváltozásunkkor.

Eddig hittünk valamiben. Hittük, hogy egyszer megmenekülhetünk ebből a szörnyű démonvilágból.

Leila szomorúsága csak az én hibám volt. Bűntudatomat próbáltam azzal csillapítani, hogy legalább megtudta az igazat. De miért éreztem magam mégis rosszul?

Mert tudtam, hogy önző dolog volt, amit tettem. Egész éjjel ezen járt az agyam, próbáltam megfejteni a rejtélyt, amit William naplója tartalmazott. Pár információ már a birtokomban volt, de mégsem tűnt elégnek. Túl sok üres, tátongó lyuk maradt a tények között.

Puszta létezésével vonzott magához és tudat alatt irányított minket. Amit akart, hogy megcsináljuk, azt megcsináltuk. Választásunk tehát nem volt. Mindenképpen meg kellett keresnünk az angyalt.

Most, hogy kiderült számomra, soha többé nem szabadulhatok ebből a démonos mizériából kicsit magamba voltam roskadva. A magányosság és a tudat, hogy most már örökre egyedül leszek, aggasztott.

Állítólag mindenki megtalálja az igaz és egyetlen társát. Fájt, hogy én mégis egyedül voltam és a sok szerelmes embert kellett néznem, amit kézen fogva sétáltak. Legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és teli torokból üvöltöttem volna, hogy ne legyenek már ilyen boldogok.

Mikor már elegem lett az önsajnálatból, végre tudtam a vadászatra koncentrálni. Úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom az emberi érzéseimet és csak az ösztöneimre fogok hagyatkozni. A vadságnak és az erőszaknak szabad utat engedtem, megbánás és bűntudat nélkül szívtam ki egy medve életerejét. Küzdeni sem volt ideje szegény állatnak, olyan gyorsan végeztem vele.

Sajnos nem tudtam teljesen érzéketlenné válni. Puhányságom legyőzött és egy embert menekülni hagytam, aki az erdőben kóborolt és kereste a barátja.

- Mike! Mike, itt vagy valahol? Mike! – hangja már kétségbeesett volt. Hisztérikus sírógörcsöt kapott és le-föl rohangált a fák között.

A kísértés nagyon nagy volt. Aztán egyszer csak megsajnáltam, mert hallottam, hogy Esther éppen Mike-ot marcangolja darabokra az tisztás szélén. Szegény lány soha többet nem látta a barátját.

Szánalmat és együttérzést éreztem vele szemben. Fél órán keresztül követtem és nem tudtam meghazudtolni magamat. Öld már meg! Már úgysincs semmi értelme az életének! Elvesztette a pasiját, valószínűleg nagyon ki lesz akadva, ha megtudja… Legalább megkíméled az idegösszeomlástól! Tedd már meg! Na! – biztattam magam kétségbeesetten. Olyan könnyű lett volna mögé lopódzni és elkapni a nyakát. Eltörni karjait és megbénítani egy nyakkitöréssel, majd kiszívni az erejét.

A lány már-már összeesett a kimerültségtől és egyre könnyebben becserkészhető prédának tűnt. Még néha felkiáltott, de a keresést nem adta fel. Nagyon szerette a fiút és ez még jobban fájt. Meg akartam szüntetni az ő és a saját fájdalmamat is. Szegény, mikor rádöbbent volna, hogy soha többet nem látja Mike-ot, akkor összetört volna.

Démonként éreztem a körülöttem lévő lények érzelmi állapotát. Őszintén szólva utáltam, hogy mindig bele kellett bújnom mások bőrébe és az olyan dolgokról is kellett tudnom, amikre nem voltam kíváncsi. Legszívesebben kikapcsoltam volna ezt a képességemet, de nem lehetett. Ez volt a végzetem, ami egyre jobban elnyelt. A fájdalom, félelem és a végtelen szeretet – persze, amiket próbáltam magamtól távol tartani – attól függően, hogy az illető éppen milyen erősen koncentrált rá, én is annyira éreztem, csak egy kicsit felturbózva. Volt, mikor teljesen elöntött a gyász, fájdalom vagy éppen a mérhetetlenül nagy szerelem.

Tudtam, hogy úgy is végeznem kell vele, de valahogy megsajnáltam. Olyan erősen koncentrált a fiúra és fohászkodott az Istenhez, hogy majd’ összeestem a megsemmisítő erőktől. Istentől.

A démonok világ életükben egy dologtól rettegtek a legjobban. Attól, aki teremtette az angyalokat és a legfőbb jóságot képviselte, annak az ereje puszta létezésével megbénította a gonosz erőket. Isten nem volt jelen a való életben, mégis sokan követték és hittek benne. Benne és a jóságában, ami akár egy halálos helyzettől megvédhette őket

A lányból áramló erő megszédített és egy sziklára estem. Soha ez előtt még ilyet nem tapasztaltam. Egy áldozatomnál sem véltem felfedezni ekkora erő felszabadulást. Bódultan próbáltam megdörzsölni csonka végtagommal a szememet. Ahogy a lány egyre távolodott tőlem, úgy csökkent az előbbi bódultság, de még mindig nem tudtam felállni. Mindenképpen végezni akartam vele.

Tíz méterre elfutott és szólítgatta barátját. Semmi. A fák visszaverték hangját, aztán csend lett. Nem bírta tovább, kimerülten csuklott össze. Kezdte elhagyni a remény, de még mindig nem tudtam a közelébe férkőzni. Időközben feltápászkodtam és ismét megközelítettem.

Elhatározásom az volt, hogy egy gyors támadással ott termek és kitöröm a nyakát. Más választást nem hagyott. Meg kellett ölnöm. Támadásra készen állva felmértem, hány másodperc alatt tudok úgy mellette teremni, hogy ne bénítson meg a belőle áramló erő. Türelmem kezdett elfogyni és kezdtem magam úgy érezni, mint a macska, mikor egy madarat akar elkapni.

Mikor kidolgoztam tervem utolsó részletét is, elindultam villám gyorsan. Körülbelül húsz méter távolságban voltam tőle, mikor a szívembe szúrt valami elég erősen. Jóval bent voltam a lány erejének övezetében és nem tudtam menekülni. Fogva tartott. Szemem eközben vörössé változott és éktelen démonsikításban törtem ki. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna.

Éreztem, hogy mindjárt itt a vég. Nagy puffanással értem földet, immár félig ember testben. Levegő után próbáltam kapkodni, de nem sikerült. Utolsó erőmmel a lányt kerestem a szememmel. Nem láttam mást, csak lila ködfoltot és őt. A köd engem is szorosan magába font és nem eresztett. Lassan eltűnt a köztünk lévő gát és eggyé váltam a furcsa ibolyaszínű folttal. Átjárta testemet és már nem küzdöttem ellene. Már elnyelt és úgysem volt miért életben maradnom.

˜*•.•*~

Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam felidézni a lány arcát. Egy bál díszletét képzeltem el, ahol ő és Mike táncolnak. Halk zene szólt és a körülöttük táncoló párok mind elegáns ruhákban voltak. A terem inkább hasonlított egy iskolai tornateremhez, mint egy palotához. Kétségtelenül egy iskolai bálon voltak.

Hirtelen megváltozott a kép. Magamat véltem felfedezni a fiú ruhájában. Párom már nem az a lány volt, hanem egy gyönyörű szőke hajú teremtés. Háttal állt nekem, így az arcát nem láttam.

Majd ismét feltűnt valami. Illetve valaki. A szőke haj eltűnt, helyébe barna loknik díszelegtek a lány fején. Én körbe – körbe vezettem őt a termen. Testünk egyszerre ringatózott a lágy zenére, de még mindig nem láttam az arcát. Ekkor úgy gondoltam, hogy ideje a kezembe vennem a dolgot és lassan elkezdtem apró köröket leírni a lánnyal, hogy hadd lássam meg végre, ki is ő.

A felismerés, akár egy arculcsapás, úgy ért. Nickol nézett velem farkasszemet. Lassan egyik kezemmel végigsimítottam a vállán majd az arcához értem. Annyira valóságos volt az egész, hogy muszáj volt megcsókolnom. Lassan a derekán pihentetett kezemmel még szorosabban magamhoz húztam, másik kezemmel a füle mögé nyúltam. Mélyen a szemébe néztem, mire ő elmosolyodott. Számmal közelítettem az övéhez mindaddig, amíg végre megéreztem a világ legédesebb csókját.

Nem akartam abbahagyni, egyre nagyobb erővel vontam magamhoz. Lassan elengedte szájával az enyémet és kezeit a mellkasomra tette. Arca elgyötört volt, majdnem sírt. Próbálta leplezni, de nem ment neki. Mikor észrevette, hogy őt lesem, vajon mi lehet a baj, elmosolyodott és így szólt:

- Most már menned kell. – Óvatosan bontakozott ki ölelésemből és elindult az ajtó felé. Szívem hevesen zakatolt és nem értettem semmit. Talán ez volt a búcsúcsókja?

- Nicki! Várj! – rohantam utána. Közöttünk a távolság megsokszorozódott és minél jobban mentem felé, ő annál jobban távolodott. Elveszítettem. Megint. – Mi ez az egész?

Választ nem adott, csak mosolygott. Szerencsétlennek éreztem magam, mert míg itt volt mellettem megfoghattam volna, de elengedtem. Hagytam neki, hogy másodszor is elmenjen.

Már nem próbáltam utána rohanni, mindössze csak álltam és néztem, ahogy egyre jobban távolodik. A nagy terem már nem volt ott, helyette egy erdő fái magasodtak körülöttem. Nickol eltűnt a távolban.

˜*•.•*˜

Ismét éreztem azt a levegő nélküli világot, amit az álom előtt. Félig démon, félig ember testben vergődtem a földön és ordítottam teli torokból. A lila köd meg sem mozdult, ugyanúgy temetett minket maga alá. A lány csak sírt és sírt. Észre sem vett. Bizonyára nem festettem valami jól, ezért nem is bántam, hogy kimaradt ebből a jelenetből.

Tüdőmet és a többi belső szervemet kezdte teljesen megbénítani a köd. Mint egy partra vetett hal, úgy rángatóztam.

Egyre csak a lányt figyeltem, mikor forogni kezdett az egész világ. Éreztem, hogy vége. Végre vége. A távolság közöttünk nőtt és kettéágazott. Az egyik egy fehér ösvény volt, a másik egy fekete. Középen a lány feküdt a földön. Választás elé állított, ezt jól tudtam. Vagy a pokol, vagy a mennyország.

A választásom természetesen a fekete útra esett. Majdnem elindultam rajta, de előtte egy utolsó pillantást vetettem a földön fekvő teremtésre. Hirtelen egy sötét alak termett mellette és karját belevájta a lány hátába. Sikítani sem volt ideje, mert holtan dőlt oldalra.

A lila köd felszívódott és a két út is eltűnt. A halálával minden fájdalmam véget ért. A távolság ismét ugyanannyi volt és a forgás is abbamaradt. Gyengének éreztem magam, csak feküdtem a földön. Minden erőmet kiszívta belőlem.

A fekete leples alak egyre közeledett felém, aztán lehajolt hozzám és megnézte, jól vagyok-e. Nem ismertem fel, de ez jelen pillanatban nem is érdekelt. Intett, hogy menjek oda a megölt személyhez és fogyasszam el. Óvatosan megközelítettem és már nem árasztotta azt a borzalmas erőt.

Mikor végeztem vele, felnéztem az égre és láttam, hogy alkonyodik. Ebben a pillanatban a hold is eltűnt az égről és az én démon testemet is vitte magával. Újra emberi testben pompáztam.

Az erdőt már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Elindultam az egyik ösvényen a barlangunkhoz a ruháimért. Útközben találkoztam Guy-al .

- Milyen éjjeled volt? – kérdezte, mikor meglátott.

- Hagyjuk. – intettem. Nem volt kedvem az elmúlt óráimról beszélni. Az emlékek még túl frissek voltak és nem akartam feleleveníteni a piszkos részleteket.

- Sziasztok, srácok! - kiáltott ránk Leila. Az arca még mindig elgyötört volt, ezt a köszönést is csak úgy préselte ki magából.

Úgy intéztem a dolgokat, hogy lemaradjak kicsit és intettem Leilának, hogy ő is tegye ugyan ezt. Mikor már csak ketten voltunk, közelebb mentem hozzá és megkérdeztem:

- Jobban vagy?

- Őszintén? Nem igazán. – válaszolta kis szünettel. – De ha jól hallottam neked mozgalmasabb éjszakád volt. Mi történt?

- Hosszú. De legyen elég annyi, hogy majdnem meghaltam. Esther-nek köszönhetem, hogy még élek. – mondtam. Nekem is kicsit nehezemre esett elismernem, de így volt. Éjjel Esther mentett meg.

A barlangban magunkra vettük a ruháinkat és megvártuk egymást. A hazafelé vezető úton ismét hangtalanul mentünk. Nem tudtam, hogy hányan hallottak az éjjel történt dologról, de reméltem nem sokan. Guy biztos nem, de Leila itt volt a közelben, Ruby pedig nem mondott semmit, tehát valószínűnek tartottam, hogy ő sem tudott róla.

Muszáj volt megköszönnöm Esthernek, amit értem tett. Kicsit nehezemre esett, de végül is ő mentett meg. Odalopóztam mellé és belekezdtem kis beszédembe:

- Esther, figyelj kösz, hogy megmentetted az életemet az éjjel. Nem is tudom, hogyan tudom majd meghálálni. – Lassan felém fordította az arcát. Szemei kigúvadtak és tátott szájjal bámult rám.

- Te miről beszélsz? – Nem értettem a dolgot. – Megmenteni? Téged? – kérdezte kihangsúlyozva minden egyes szót.

-Az éjjel. Amikor megmentettél. Az te voltál, nem?

- Nem értem, miről beszélsz. Én nem itt szoktam vadászni mostanában és most sem itt voltam. – Hangjában a hitetlenkedés és a tökéletes undor volt felfedezhető. Ezzel nem sokra mentem, maximum magamat égettem le.

Ezek szerint nem Esther volt. Teljesen hülyének nézett. Mikor megköszöntem neki a dolgot, már én is kicsit kételkedtem benne, aztán kimondta, hogy mégsem ő volt, akkor megértettem: nem tett volna értem semmi ilyet. Határozott elképzelésem utána Ruby volt, tehát át is kormányoztam hozzá, miután végighallgattam, hogy Esther miért nem mentett volna meg.

- Ruby, beszélhetnénk? – léptem hozzá közelebb.

- Persze, de aztán sietnünk kell, mert ma lesz az elbeszélgetés az iskolában. – Teljesen kiment a fejemből ez is.

- Először is köszönöm szépen. – mosolyogtam rá. – Nagyon köszönöm.

- Oké… - húzta el a mondat végét. – De mit is?

- Hát, hogy megmentettél. Tényleg hálás vagyok.

- Bajba keveredtél? Mit csináltál már megint? – nézett mélyen a szemembe. Nem ő volt.

Megbénultam. Nem Esther és nem Ruby. Guy semmit nem tudott a dologról és Leila csak hallotta. De akkor ki mentett meg?

- Hahó!? Bertie, mit csináltál már megint? – szögezte nekem a kérdést.

- Semmit. – haboztam, aztán eszembe jutott egy jó kibeszélő módszer – Csak gondoltam beugratlak. – Próbáltam nem hisztérikusan röhögni a saját baklövésemen.

- Ha-ha. Nem értem, ezen mi olyan nagyon vicces, de te biztos tudod. Na mindegy, menj öltözni mert mindjárt indulunk!

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, bár ez sem volt számomra biztonságos. Tisztázni akartam a fejemben kavargó gondolatokat. Nem értettem mi történt az éjjel.

Valaki megmentett, de ki? Vagy valaki hazudott a családomból vagy … Annyi kérdés merült fel bennem. 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok le a véleményeteket!

Díjjak

Sziasztok!

Nagyon nagy meglepetés ért, miközben szerkesztettem oldalt. Kácsa írt hozzám, hogy nála meglepetésre számíthatok. Tágra nyílt  szemekkel bámultam érthetetlenül a monitorra. Azt hittem, hogy az új fejezete miatt szólt, de nem :) Két díjat ajándékozott nekem, amiért nagyon nagyon hálás vagyok. 

Kácsa, komolyan, KÖSZÖNÖM!!!

Akkor kezdjük az elején.

Köszönöm szépen a díjakat Kácsának!!

(A díjakat a ,,Díjak" menüpontban találjátok!)

Szabályok:

1. Tedd ki a képet a blogodra!
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!
3. Írj le 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Szabályok teljesítve:

1. Megvolt. :)

2. Kész!

3. Minden itt van.

4. Örömmel teljesítettem!!

5. És ez is kész!

Magamról:

I: Szeretek emberekkel megismerkedni és barátkozni. Akárkinek a problémáit meghallgatom és szeretek barátkozni :)
II: Nagyon szeretem a kutyákat és nekem is van egy Beaglem(L)
III: Az őszinteség számomra a legfontosabb minden kapcsolatban.
IV: Nagyon szeretek írni és olvasni is.
V: Szeretem az Alkonyatot, de nem a kedvenc könyvem.
VI: Nagyon sokáig piszkáltak engem az általános iskolában, azért mert tanultam és a jövőmet tartottam első sorba fontosnak.

Akiknek továbbküldöm:

Vickyke

Puszmó

Lexy

Dream Cherry

Lady

7. fejezet - Szirom

Sziasztok!

És elérkeztünk idáig. Megint egy kis frissel üdvözlöm a csapatot. Az előző blogomból ez volt az utolsó fejezet és már ezt is átmásoltam. Most már ígérem, hogy nincs sok és nem sokára olyan lesz, mint a régi blogom - vagy talán kicsit jobb. Már csak az oldalakat kell szerkesztenem és az új fejezetet megírni.

Apropó fent van a kövi előzetese, kuksizzátok meg! :) Ja és elfelejtettem kiírni az előző fejikhez, de akkor most itt mondom - hogy kiegészítést találtok fent az egyik menüben. Nézzetek meg, szerintem érdekes.

Csinálok majd új szavazásokat és szeretnék kérni megjegyzéseket is. :) Köszönöm szépen az előzőket.

Jó olvasást, természetesen adok zenét is. Egy idézetet is találtok az elején, ami felveszi a fejezet hangulatát :) Most egy kicsit szomi rész következik és nem is beszélve a zenéről. Talán már beindulnak az érdekes fejezetek. Kérlek bocsássatok meg, de a 8. fejezet kicsit késni fog :$

Minipötyipuding (Cathy R.)

UI: Az előző blogomhoz kapott megjegyzéseket alul találjátok ;)

7. fejezet - Szirom 

- Bertie –

,,Fáj a lét, a létezés, 
A lefekvés és az ébredés. 
Fáj a múlt és fáj a jelen,mindez azért, mert nem vagy velem.”

Az idő rettenetes gyorsasággal haladt. Szinte alig hevertük ki a kapott levelet, már ott volt majdnem, hogy aktuálissá váljon. Két hetünk volt a nagy megbeszélésig, ami az iskolába való felvételünket elősegítette. 

Az idő gyors múlását nem csak én viseltem nehezen. Példát nem tudtam volna arra találni, hogy mikor izgultunk az elmúlt években utoljára így egy normális iskolai év miatt. Talán, mert mindannyian éreztük, hogy az idei kis rovás tanulmányaink hosszú listáján minden lesz, csak nem normális nem. A remény csírája egyre csak nőtt bennünk, hogy végre megtaláljuk a keresett angyalt. 

Őszintén szólva, a gyűlölet, amit William iránt éreztem, kicsit sem csillapodott az évek múlásával. Az, hogy ilyen szörnyeteggé tett megbocsáthatatlan volt. Nem is csak az én életemet tette tönkre, hanem Leiláét, Destheniét, Estherét, Guyét, Rubyét és a többiekét, akik nem maradtak velünk. 

Mint mondtam, a gyűlölet nem változott, de a düh csillapodott. Boldog mosollyal, csillogó szemekkel tudtam volna rá nézni és közben szánalmas senkinek tartani. Az egyetlen fél siker ebben a dologban az volt, hogy nem volt velünk. A mi kis ,,magán küldetésünk", amit kellett tennünk neki, kicsit sértette az önbecsülésemet. Az áhított angyal kissé bizarr volt. Nem találkoztam ezelőtt soha ilyen szerzettel. Fogalmam sem volt, hogyan fogjuk mi és ő lereagálni a helyzetet. 

Nagyon sokat agyaltam ezen. Biztos nem fogja csak úgy, félvárról venni a dolgokat és kiszabadítani a világ leggonoszabb teremtményét. Az alku viszont kétoldalú lett volna: ha William kiszabadult - általunk, jó tevők által- akkor nekünk is fel kellett volna oldoznunk az angyalokat az átok alól, ami egy újabb jó és rossz ellentétet szült volna. 

Az aranyközépút nem arról híres, hogy az ember csak úgy rátalál. Nem tudtam, hogy testvéreim hogyan képzelték el a találkozást. Ruby, a fő szervező sem ismertette velünk, hogy mi a terve. 

Ha a városban fogunk járni - gondoltam - akkor csak rábukkanunk valaha arra az angyalra. De ha ő vesz minket észre hamarabb, amikor nagy esély van ara, hogy elmenekül - megint. 

Az idő vészesen gyorsan telt. Esther nem igazán törődött az üggyel, csak úgy el volt, mint általában. Előre közölte velünk, hogy ő szeretné majd a piszkos munkát elvégezni az angyal után. Gondoltam ez alatt a megölést értette, ami több mint valószínű volt, hogy nem szerepelt a teendőink listáján. A terv, hogy megöljünk az egyetlen segítséget, aki tehet valami az ügyünk érdekében nagyon nagy ostobaságnak hangzott. Csak legvégső esetben akartunk valamiféle kárt tenni az angyalban. 

Én szerettem a tiszta ügyeket, de a többiek nem éppen. Az alku az alku, számukra pedig az alku megszegése is benne volt a pakliban, ha az úgy nekik jobban megérte. Nem, ez a dolog szent és sérthetetlen bolt, viszont a fenyegetőzést és az erő fitoktatást sosem utasítottam el. A célom elérése és a szóbeli - vagy néha tettleges- fenyítés csak hab volt a tortán, és a javamat szolgálta. 

Ruby és Destheni hosszasan beszélgettek esténként a dolgozó szobában. Egy-két részletet hallottam, amikből kiderült, hogy tanácstalanok, inkább próbálkoznak a megegyezéssel. Számomra Ruby nyugodtsága és ésszerű gondolkozása volt a legmegdöbbentőbb. A titkos énjét nem nagyon mutatta még meg, nekem és a többieknek. Vagy lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé.Az elmúlt négyszáz évben nem jártam soha nyitott szemmel. Nem néztem a dolgok mélyére, inkább csak a külsőségekből ítéltem. Akár a szerelemben, vagy bármilyen más emberi kapcsolatomban. Leila volt talán az egyetlen, akinek valamit is elmondtam, a többieken csak úgy átnéztem. Gyűlöltem velük lenni, mert az emlékeztetett arra, hogy milyen szörnyeteg vagyok. Idővel ez már enyhült, aztán már csak pusztán nem kedveltem őket. 

Egész eddigi életemben nem volt egy normális haverom se, akivel megoszthattam volna sötét titkaimat. Megkíméltem az emberiséget ettől. Őszintén szólva, csak felületes dolgokról tudtunk kommunikálni, így nem maradt meg a kapcsolat. A sok költözés miatt pedig alig pár évet tudtam velük lenni. Utána új város, új barátok- az egész elölről. Nem leveleztünk, mert kicsit fura lett volna egy idős 85 éves nagypapával levelezni, mikor én maradtam örökre 18. Az idő múlása számomra nem jelentett semmit. A találkozók sem jöttek össze évek után, mert az ember azt vágta volna a fejemhez: ,,Hé, cimbi, te semmit nem változtál!" - Erre nem volt szükségem. 

A csajok egymenetes szórakozásnak voltak jók. A megnyílás és a lelkizés nem az én stílusom volt. A „szeretlek” szót négyszázkilenc éve senkinek nem mondtam- számoltam ám! - Az érzelem kimutatás a legnagyobb puhányságnak tűnt, és nem akartam, hogy az ember vagy akármilyen lény ilyet váltson ki belőlem. Ahogy mentem a parkban és láttam egy-egy szerelmes párt kézen fogva sétálni, elfogott a hányinger. A legsebezhetőbb, legkönnyebben becserkészhető példányoknak tűntek, ahogy andalogtak a rózsabokrok mellett. 

De az érzés még bennem élt - néha az első nagy szerelmem képe visszalopódzott a fejembe. Ilyenkor elárasztott az a féktelen boldogság és hirtelen nem voltam egyedül. Akármennyire is fájt elszakadni Nickol gyönyörű képétől, meg kellett tennem és elhesegettem, a gondolatokat. Egy pillanatra sem akartam visszahozni őt magam mellé, inkább egy másik valakit, akivel egy kicsit is normális érezhettem volna magam. 

A kanapén ülve olvadoztam a gondolatok sűrű felhőjében és néha az önsajnálatban, amikor Leila szólalt meg mellettem- Haja egyenesre vasalva, ruhája eléggé elegáns volt. 

Relaxálsz? - lépett elém. Fejemet ingatva, elég kómásan válaszoltam. 

Nem. - A csend, ami ezután következett kicsit kínos volt. Pillantását éreztem az arcomon, folytatásra várt, mint ahogy én is. 

Miért vagy így kiöltözve? - Néztem végig rajta felhúzott szemöldökkel. 

Nem vagyok kiöltözve. - vigyorgott vissza huncutul - Csak randin voltam.- sejthettem volna 

Neked is ki kéne mozdulnod néha. Olyan vagy már, mint egy szobanövény! 

Majd elgondolkozok rajta. - hazudtam. 

Mikor szemébe néztem láttam a csillogást és az izgatottságot. Várta, hogy a találkozóról faggassam és elmesélhessen minden kis részletet. Bocsánatkérően viszonoztam pillantását, mert kicsit sem volt kedvem végighallgatni a boldogságát. Az önsajnálat megint maga alá temetett. 

Hé, ráérsz most egy kicsit? - kérdeztem Leilától. 

Igen, de mire is? - vágta rá rögtön. 

Majd meglátod! - kacsintottam rá sokat mondóan. 

˜*•.•*˜ 

Tervem kicsit sunyi volt és csak reméltem, hogy nem érti majd félre. 

Hogy akarod csinálni? - sandított rám, miközben lépkedtünk lefelé a lépcsőn. 

Azt hiszem nem lesz könnyű, úgyhogy ügyesen szeretném. - Tekintetemet a földre szegeztem. A gondolatok hevesen kavarogtak a fejemben. Cinkostársam kielégítőbb válaszra várt. 

Hát itt volnánk! Na és hogyan tovább? - nézett az ajtóra, aztán rám. 

Van nálad egy hullámcsatt? - vontam fel szemöldökömet. Az érthetetlenség áradt a tekintetéből. 

Na ne. Ez most komoly? Hullámcsattal akarsz kinyitni és elvarázsolt, titkos ajtót? - nézett rám nagy boci szemeivel. Tiszta hülyének nézett. 

Egy próbát megér! - Na, van nálad? - Mikor átnyújtotta a csattot közelebb léptem az ajtóhoz és gondosan megvizsgáltam. 

Egyszerű, de régi vágású ajtó volt, fa berakással és fém díszekkel. A díszítés mintája szimmetrikus volt és a középen található nagyméretű zár köré futottak. A kulcslyuk az ajtóhoz képest kicsit kicsinek tűnt, talán, mint egy rendes záré. Sehogy nem illett bele a korábbi emlékeimbe. A szoba, amibe be akartunk jutni, a pincében volt elzárva. Megvártuk, míg mindenki elmegy valahová és gyorsan leosontunk. Nem voltam teljesen összeszedett a tervvel kapcsolatban, rögtönözni akartam. 

A hullámcsattot óvatosan behelyeztem a kulcslyukba és kerestem az érintkezést valamilyen kallantyúval. Mikor megtaláltam, álmélkodva hallgattam, ahogy a zár kioldódik egy másodperc alatt. Az ajtó nyitva volt. Büszke fejjel néztem Leilára, aki kimeredt szemmel meredt hol rám, hol a zárra. Kis hatásszünet után megszólalt. 

Egy varázszárral lezárt ajtót ilyen könnyű kinyitni? – kérdezte. 

Ez nekem is furcsa volt, de ajándék lónak ne nézd a fogát. Ha már egyszer ilyen segítséget kaptunk, akkor éljünk vele. 

Te ezt nem tartod különösnek? – Kérdésén kicsit elgondolkoztam. Nagyon is természetellenesnek tartottam, hogy egy varázsszóval lezárt zárt ilyen könnyű volt kinyitni. Mikor nem válaszoltam, újabb kérdéseket tett fel: 

Amanda nem bonyolult szöveget olvasott rá, hogy soha ne tudjunk bemenni? – A választ mindketten tudtuk. – Azért csinálta, hogy ne léphessük át a küszöböt, nemde? Most meg hirtelen minden visszatartó erő egy szempillantás alatt eltűnt és egy hullámcsattal kinyitottad az imént. – Kérdően nézett rám. Fogalmam sem volt, erre mi lett volna a jó válasz, éppen ezért megragadtam a kezét és hadartam: 

- Ha megijedtél, nyugodtan felmehetsz. Nem kell itt paráznod ilyen dolgokon. Igen, jó, bevallom ez nem mindennapi és nagyon különösnek tartom, hogy nincs bezárva, de ez van. Élvezzük ki a dolgot, lehet, hogy többet nem lesz ilyen. – Nem akartam durva lenni vele, de az idő vészesen sürgetett és nem engedhettem meg a feleslegesen eltöltött időt. 

- Jó, menjünk! – sóhajtott – Csak utánad! – Válaszán elmosolyodtam. 

Majd körültekintően lenyomtam a kilincset. Az halk kattanással és nyikorgással megadta magát és kioldódott. 

Én mentem be elsőnek a szobába. A látvány nem mindennapi volt. Vörös színű falak, szép kárpitok és régi képek felakasztva a falakra. Gyönyörű, de mégis olyan sablonos látványt nyújtott. Leila halk szisszenéssel követett engem beljebb. 

- Tudom, mire gondolsz. – nyugtattam. 

Ahogy körbenéztem az antik holmikon elöntött a gyűlölet. Ezt a szobát mi rendeztük be, pontosan emlékszem. Minden költözésünkkor kartondobozokba pakoltuk az apróságokat és gondosan szállítottuk új helyükre. Pontosan emlékeztem az összes költözésünk pillanatára. Amikor miatta kellett továbblépnünk és magunk mögött hagyni régi életünket... 

Ez a szoba az összes eddigi házunkban megtalálható volt. Mindig ugyanúgy berendezve. William régi dolgai között nem azt éreztem, mint amikor az ember bemegy az anyukája szobájába és az ő régi dolgai között kotorászik emlékek után kutatva. 

Nem, sehogy sem éreztem otthon magam ezen a szépen berendezett, ízléses helyen. A kapcsok közöttünk nem volt meg. Miért is lett volna? Ki volt ő nekem? Az életem megkeserítője és ő tett ilyen szörnyeteggé. 

A kétszínűség és a keserűség söpört végig rajtam. Belül pontosan tudtam, hogy mennyire utáltam ezt az embert, közben meg a drága holmiját minden egyes helyre, ahova költöztünk hurcolásztam. Ez volt a világ legnagyobb kétszínűsége. 

- Pontosan mit is keresünk? – kérdezte Leila, miközben a régi komód oldalán húzta végig az ujját por után kutakodva. 

- Elsősorban nem port. – mosolyogtam rá, mire gyorsan elrántotta a kezét a bútortól. Mint egy kis óvodás, úgy tudott néha viselkedni. – Valamiféle kivonatot, vagy olyan iratokat, amik ránk vonatkozik. Tudod, a teremtett alakváltó démonokra. – bólintott. 

A terem közepén egy íróasztal szerűség terült el, rajta különböző ereklyékkel. Mögötte a királyi székre egy fekete lepel volt felakasztva. A szekrénysoron végig polcok voltak, régi szobrokkal és egy üveges ajtó, ami mögött iratok és tekercsek voltak. Semmi rendszert nem tudtam felfedezni benne, de Williamnek valaha biztosan fontosak voltak. 

Én itt kezdtem el keresgetni, Leila pedig a komódot nézte át. Túl sok volt a papír két ember számára. Benne volt a félelem, hogy nem tudjuk befejezni és nem találunk semmit. 

Nem tudom, mit is kerestem igazából. Azt mondtam, hogy ránk vonatkozó dolgokat kell találnunk, de ezek akárhol lehettek. Furcsa, hogy ennyi év alatt még egyszer sem néztünk bele ezekbe. Miután megkaptuk a parancsot, hogy nem szabad belenéznünk, azóta hozzá sem értünk – mostanáig. 

Hogy mi vezetett most mégis erre? – ezen gondolkoztam én is, miközben a lapokat nézegettem. 

Talán a kíváncsiság. William nem közölt velünk soha sokat mondó dolgokat, hát itt volt az ideje, hogy megtudjunk valamit. Furdalt a kíváncsiság és nem bántam a tervemet. 

Egy óra keresés után Leila megszólalt: 

- Hé, ide nézz! – lebegtetett meg egy lapot. – Talán találtam valamit. 

Közelebb csúsztam hozzá és együtt vizsgáltuk a kis könyvecskét. 

- Milyen nyelven van írva? – kíváncsiskodtam, miközben a vörös, plüssborítást simogattam. 

- Nyisd ki! – türelmetlenkedett. 

- Egy pillanat. Csak … nézd. – nyújtottam közelebb a szerzeményünket. A kemény fedeles borító kicsit már viseltes volt és a piros anyag pora csiklandozta az orromat. De mégis valamiféle írást véltem felfedezni rajta. 

- Napló. Ez William naplója! – kiáltott fel Leila boldogan. 

Óvatosan elkezdem lapozgatni az oldalakat. Déja vú érzésem lett. Ez az írás minden rossz emlékemet előhozta. Az első levelek, amiket tőle kaptunk és a többi is ugyanezzel a borzalmas kézírással íródtak. 

- Nézd már! 1105. – mutatott rá a bejegyzés dátumára húgocskám. – Azta, de régi. Biztos vissza kell mennünk ennyire az időben? – ráncolta szemöldökét. 

- Nem tudom, de… - Szememet végigfuttattam az oldalakon. – Nézd! 

- Ez meg ki? – nézett rám értetlenül. Egy női nevet William több oldalon keresztül is megemlített, nem közömbös hangvételben. – Dorothea Elisabeth Luciana Remington Lemadamser. – komoly erőveszítésbe került Leilának, míg kiolvasta. 

- És itt is. ,,Dorothea a világ legelbűvölőbb ifjú hajadonja.” 

- Szerelmes volt belé. – vágta rá. A tények tényleg ezt mutatták. – Szerinted itt William mi volt? Ember? Démon? Vagy mi? 

- Nehéz megmondani, de várj egy kicsit. Nagyon sok mindent elmond erről a csajról itt. – mutattam rá. 

,,Ma is találkoztam Dorotheaval és nagyon élveztem. Azt mondta segít, hogy olyan lehessek, mint ő. Azt mondta szeret és ez mindennél fontosabb. Nagyon sok dologba avatott be és ez azt mutatja, hogy megbízik bennem. Szerelmünket senki sem választhatja szét.” 

- De oltári nyálas! – röhögött Leila. – Voltak benne valaha emberi érzelmek? Ja, igen mert itt még ember volt, ugye? 

- Igen, úgy látszik. És ez a Dorothea nem ember. William nagyon szerette őt és olyan akart lenni, mint a csaj. Démon? – Nem értettem semmit. – Folytatom. Most már többet mond róla: 

,, Ma kint voltunk a réten és Dorothea beavatott mindenbe. Elmondta, hogy ő micsoda. Amikor kimondta, hogy démon, alig hittem neki, de aztán bebizonyította. Mondta, hogy nem szeretne örökké egyedül élni, mert ő halhatatlan. Azt is mondta, hogy nagyon szeret, és megtalálta személyemben a tökéletes társat. 

Azt mondta, hogy a szertartás kicsit fájdalmas lesz, de számomra megéri. Már tudom, hogy vannak alakváltó démonok és vannak a valódiak. Én valódi démon leszek, mert Ő változtat át és nem egy másik normális démon. Azt is mondta, hogy szerelmünk elválaszthatatlan lesz így, és mindig őt fogom szeretni. Ehhez kétség sem fér.

Lesz közöttünk egy tudatalatti kapcsolat, amivel a rendes démonok – mint amilyen én leszek – magukhoz láncolhatják az általuk teremtett alakváltó démont. Ez ellen az a démon nem tehet semmit, mindig az ő alattvalója lesz.” 

Szememet kimeresztve bámultam a papírra. Két másodperc alatt söpört át rajtam a gyűlölet -ismét- és a harag. Darabokra tudtam volna tépni azt a rohadt könyvet és az egész szobát megsemmisíteni. De nem tehettem. Nem volt szabad. 

Mert a teremtőnk, -William- ezt megtiltotta nekünk. Az igazság fájdalmasabb volt, mint egy arculcsapás. Már értettem mindent. Értettem, hogy miért csináltuk azt, amit William mondott. Hozzá voltunk láncolva, akár a marionett bábuk. 

Hirtelen visszaugrottam a valóságba és Leila arcát kezdtem fürkészni. Kerestem a kiakadás és a tanácstalanság jeleit, de nem találtam mást csak elhagyatottságot és szomorúságot. Meredten ült és meg sem mozdult hosszú percekig. A szabadulásról szőtt álmaink szétfoszlottak mindkettőnkben. 

Ő erős volt, egy könnycsepp sem hagyta el a szemét. Én ordítani tudtam volna, de ő csak önuralommal telve gubbasztott. Ez volt a különbség közöttünk. 

- Ezt nem hiszem el. – szólalt meg végül. Arcán mosoly húzódott. Megrendített, hogy ennyire nyugodtan tudta kezelni a dolgot. – Vége mindennek. 

- Ahogy mondod. Figyelj, szerintem tovább kéne olvasnunk, hátha megtudunk még valamit. – sandítottam rá. 

- Rendben. 

- Itt már úgy látom a szertartás után van, mert pár napig nem írt semmit. 

,,Igaza volt, rettenetesen fájt. A forróság, ami elöntött kezelhetetlen volt számomra, és nem bírtam normálisan végigcsinálni, ahogy akartam. Legalább az segített, hogy ő ott volt. Örökre együtt leszünk, és csak ez lebegett egész végig a szemem előtt. 

Dorothea szépségéhez semmi sem fogható. Gyönyörű szőke haja és kék szeme teljesen magával ragadott, ahányszor ránézek. A lila szín áll neki a legjobban és ezt már szóvá is tettem neki. Előtte is sok lilát hordott- igen, szinte csak azt – és most még szebbekben pompázik.” 

- Szerinted ki volt ez a Dorothea? – nézett rám Leila. 

- Valami azt súgja, hogy nem éppen jó. – találgattam – Már csak ha azt veszed, hogy kihasználta Williamet. Mert ugye az tiszta sor, hogy a csaj nem szerette. Kihasználta. Egyéb naplóbejegyzés pedig erről nincs, úgyhogy szerintem csak ennyit tudtunk meg. 

- Hol lehet most ez a csaj? Mert ugye ő is démon, vagyis halhatatlan. 

- Tényleg fogalmam sincs, de jó lenne tudni. 

- Szólunk erről a többieknek? – kérdezte. 

- Majd holnap. De figyelj, jól vagy? 

- Persze, remekül. – mosolygott. Nem úgy nézett ki, de ezt most nem akartam mondani neki. 

Mikor felálltam, hogy visszategyem a könyvet a helyére, egy virágszirom esett le a földre. Lila színű rózsasziromra tippeltem, és amikor megmutattam Leilának ő is megerősítette. 

- Ez vajon Dorotheatól van? – találgatott, miközben visszazártam William titkos szobájának ajtaját.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok velem komment formájában!

Hozzászólások az előző blogomból:

Dream Cherry:

Szia!

Tetszett a fejezet :) A blog új címét majd írd meg nekem az üzifalamon légyszi :)

Puszii♥

Alexa:

Helló!

HÚÚÚÚ!!!! Ez fantasztikus!!!!

Nagyon jó volt, imádtam az egészet!!!!

Puszika

Vickyke:

Szia!

Szerintem ez egy zseniális fejezet lett - akárcsak a többi! :D Egyszerűen imádtam! *-*

Kérlek, mindenképp írd meg az új címet.

És fel a fejjel! ;)

Puszi: Vickyke ^.^