Visszatérés

Sziasztok, kedves földlakók!

Először is bocsánatkéréssel tartozom, hogy így elhanyagoltam a blogot nyáron, de nem volt kedvem írni. Egy kis kikapcsolódásra vágytam és az újrakezdés ezért sokkal nehezebb lett... Nem igazán szeretnék itt szabadkozni, de tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy amikor lett volna időtök olvasni, akkor nem hoztam fejezetet.

A visszatérésemre visszatérve: összeszedem magam és belevágok. Tanév közben nem hiszem, hogy lesz mindig időm pontosan felrakni a fejezetet, de nagyon zsúfolt és nehéz lesz a program. Éppen ezért áttettem a fejezetek felrakási idejét szombatra. Tehát KÉTHETENTE SZOMBATON LESZ ÚJ FEJEZET, ÉS ELŐZETES PEDIG KÉTHETENTE SZERDÁN (ez nem változott). Ez talán jobban fog így működni.

Most meg is adom a 14. fejezet (a következő) pontos felrakási időpontját:

SZEPTEMBER 1-jén kapjátok meg a fejezetet és előtte AUGUSZTUS 29-én az előzetest.

Már szerkesztem a fejléceket is előre, úgyhogy minden hónapban fogom frissíteni. Nagyon sajnálom, hogy ebben a hónapban ilyet tettem fel. Nem túl szép és kicsi is, meg a háttér és a színek sem passzolnak. De szeptemberre jobbat kaptok. ;)

Nagyon szeretném végre összekapni magam és fejezeteket írni, de ehhez rátok is szükségem lenne! Nagyon megköszönném, ha a lelkesedésetek a továbbiakban sem lankadna, SŐT!!! :) Remélem ugyanilyen sok kommentet, vagy még többet kapok tőletek, mert nagyon jól esnek. Tényleg, így legalább tudom, hogy min kellene javítanom és mit csinálok jól!

A két oldalsávot is fel fogom dobni majd idézetekkel és képekkel, remélem tetszeni fog, ja meg a szavazásokat is frissítem! Tényleg kicsit szégyellem magam, hogy így elhagytam a blogot, de hát ez van!

A visszatérésemig bírjátok ki valahogy :) Remélem nem haragszotok rám és ugyanúgy olvasni fogjátok amit írok!

Puszi

Cathy R.

11. fejezet - A csók

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a sok támogatást, amit tőletek kapok. :) Igazán hálás vagyok a komikért és a rendszeres olvasásért!

Ha szeretitek, amit írok, akkor mutassátok ki és légyszíves írjatok nekem egy-két sort a véleményetekkel. Nekem nagyon jól fog esni, hogy őszinték vagytok, és ebből fejlődni fogok, és egyre jobb leszek, remélem.

De nem is rizsáznék tovább, íme, a fejezet! Ja és a szavazásokon is szavazzatok. ;)

Zene mellett olvassátok, én is úgy írtam, na, kellemes olvasást és sok puszi!

Cathy R.

11. fejezet – A csók

- Leila –

,,Minden ragyogó csók és minden bársonyos érintés egy újabb szilánk a szívből, amit vissza soha nem kapsz, s nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.”

Csak bolyongtam körbe-körbe a folyosókon. Az, hogy az igazgató bemutatott pár új osztálytársnak jó volt, mégis kicsit furcsán éreztem magam. Miután visszamentünk Bertievel a többiekhez megint olyan üresnek éreztem magam.

Nem jártam ezelőtt sem sokat emberek közé, de most, hogy ennyire sokan körbevettek olyan érzés volt, mintha a levegőt szívták volna el előlem. Pár száz évvel ezelőtt imádtam az embereket.

Nagyon sokat jótékonykodtam és élveztem, ha segíthettem a bajbajutott sorstársaimon. Azóta túl voltunk pár költözésen, így elég nehéz lett volna mélyebb kapcsolatokat kialakítani. Most ismét itt álltam körülvéve egy csapatra való tinédzserrel, amit muszáj volt megszoknom.

Nem csak az alkalmazkodással voltak eleinte gondjaim, hanem a beszélgetéssel is. Elszoktam teljesen a lélegző lények különbözőségétől és attól, hogy mindegyiknek teljesen más volt a véleménye. Csak testvéreim egyhangú szavait hallgatni minden nap, nem volt valami nagy változatosság az életemben.

Tulajdonképpen volt egy részem, ami kicsit sem bánta William ránk szabott küldetését. Mindig is pörgős csaj voltam, abból a belevaló fajtából és nem az az „otthonülős” típus. Viszont mostanság nem voltam a toppon ismerkedés szintjén. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt e miatt. Testvéreimnek nem is beszéltem különös élvezeteimről ebben az igencsak kilátástalan helyzetben.

Titkon mégis örültem annak, hogy végre ugyanaz a lány lehettem, mint régen. Megkaptam ezt az esélyt az élettől és remegve vártam az alkalomra, hogy új barátokat szerezhessek.

Igazgató úr bemutatott nekünk pár osztálytársat, akik közül majdnem mind szimpatikus volt első látásra. Elhatároztam, hogy szólok testvéreimnek, majd pedig elváltam tőlük.

- Menjek veled? – kérdezte Bertie féltő hangon.

- Nem kell, köszi. Aranyos vagy bátyó, de nem foghatod mindig a kezemet. – ráztam meg a fejemet és mosolyogtam kedvenc testvéremre. Szóváltásunknak Esther vetett véget, miközben megragadta Bertie kezét és a puncsos tálak felé húzta.

- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – rángatta választ nem várva.

Tudtam, hogy valamire készült, de éppen idejét éreztem annak, hogy egyedül keressem az utamat nélkülük. Ki is használtam az alkalmat, megfordultam és lassan kimentem a nagyteremből testvéreimnek búcsút intve. Volt még több, mint egy órám felderíteni a terepet.

Nem tudtam, merre induljak, tehát követtem a tömeget ismerős arcok után kutatva. A hosszú folyosók dzsungelében megpillantottam két előbb látott arcot. Odaaraszoltam hozzájuk és megpróbáltam társalogni új osztálytársaimmal.

- Sziasztok! – integettem nekik egész közelről. Első gondolatom az volt, mikor rám néztek, hogy nem ismertek fel. Szerencsére ez a feltevésem gyorsan köddé vált, mikor Agnes tárt karokkal üdvözölt.

- Jaj, Leila! Úgy örülök, hogy ismét látlak. – Ölelése furcsa volt, de nem rossz. Meleg karjai, amik szinte sütötték bőrömet egyre jobban olvasztották fel az enyémeket. Sajnáltam, hogy nem tudtam olyan szívélyesen viszonozni ölelését, de nem szoktam hozzá ehhez. Mikor észrevette erőtlen karjaimat, amikkel küzdöttem forrósága ellen és nem fontam szorosan a derekára, elengedett és arca rögtön zavart formát öltött.

- Sajnálom… én csak… tudod, így üdvözlök minden barátot és tudom, hogy mi nagyon jóban leszünk. – szabadkozott, amitől elmosolyodtam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem haragudott béna ölelésemért. Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, majd, hogy oldjam a feszültséget, témát váltottam.

- Kíváncsi leszek az új osztályunkra. – Jobb téma sajnos nem jutott hirtelen eszembe. Nem akartam rögtön csajos témákkal letámadni, mivel Aaron is - mint kiderült számomra, mindig – ott állt mellette.

- Mi már ide járunk tavaly óta és elég jó osztályközösségünk van. – mosolygott Aaron kedvese derekát átölelve. A szívem szinte sajgott, mikor rájuk néztem. Nem tehettem róla, de rögtön arra gondoltam, hogy hogyan fogom kibírni ezeket az éveket, ha minden nap őket kell bámulnom, hogy ilyen boldogok voltak.

Kereshettem volna először más ismerőst… - morgolódtam magamban. Nem mintha féltékeny lettem volna a boldogságukra. Nem, azon már túl voltam 100 évvel ezelőtt, hogy valakinek is az örömére féltékeny lettem volna. Tudtam, hogy soha nem következhet be a saját boldogságom…

- Kedvesek meg minden? – firtattam. Nem akartam unalmasnak tűnni, tehát tettetett kíváncsisággal folytattam a kérdezősködést, közben mindvégig az járt a fejemben, hogy mikor szabadulhattam végre ebből a kis szerelmi jelenetből.

- Fogjuk rá. – villantotta meg mosolyát a srác. Nem irigykedtem a boldogságra, csupán csak nem akartam szemtől szemben minden nap ezt látni. Szent meggyőződésem volt, hogy ezzel még nem tűntem irigynek, nyugtatgattam magam.

Elnéztem Aaront és valahogy megértettem, hogy Agnes mit látott benne. Csibészes mosolya és fehér, rendezett fogai tökéletes összképet alkottak. Látszott, hogy nagyon szerette a lányt, aki ezt természetesen viszonozta. Előbbi önző gondolataimat elhessegettem, majd szoktattam magam a gondolathoz, hogy nem ők voltak az egyetlen szerelmes pár a suliban, akit nap, mint nap bámulnom kellett.

Nem telt bele sok idő, Aaron megunta a csevejt és pár haverjával a puncsos tál felé tartott. Nem bántam, hogy kicsit kettesben lehettem végre Agnes-sel. Pár hasznos információra voltam kíváncsi az itteni szokásokról. Persze a párbeszédet kínos – az én életemre vonatkozó – kérdések is kísérték, de rutinosan adtam elő szomorú forgatókönyvünket

- Tudod, szüleink halála után nevelőszülőkhöz kerültünk természetesen és nagyon sokat költöztünk. – kezdtem előre begyakorolt hangon. Kicsit kétszínűnek éreztem magam, hogy így meg kellett játszanom magam már az első embernek, akivel végre szóba elegyedtem. De kárpótolt a gondolat, hogy mi történt volna, ha az igazat mondtam volna el neki kis családunkról. Nem tudom melyik részleten akadt volna ki jobban.

- Nem bántak velünk valami jól, úgyhogy mikor Esther elérte a 18 éves kort a gyámunk lett és elköltöztünk gonosz pótszüleinktől.

- Tehát több testvéred is van? Nem csak Bertie? – kérdezte Agnes. Szinte már úgy beszélt velem, mint egy baráttal és láttam a szemében, hogy valóban érdeklődött a dolgaim felől.

- Elég sok testvérem van, persze egyikük sem vér szerinti. – világosítottam fel. Legalább ezen a téren nem kellett sokat füllentenem. – Az igazi szüleink imádták a gyerekeket, és mivel nem lehetett sajátjuk, örökbe fogadtak párat, köztük engem is, mint most már tudod. Sokat utaztak – mosolyodtam el az igazi szüleimre gondolva – így a világ minden tájáról örökbe fogadtak egy kisbabát. Ezért kevés volt köztünk a korkülönbség. – néztem végül Agnes szemébe.

- Értem. – mosolyodott el, felfedve gyönyörű fogsorát. Alaposan megvizsgáltam arcát és meg kellett állapítanom, hogy gyönyörű lány volt. Arca kerekded, barna szemei csak úgy sugározták az életkedvet. Pozitív kisugárzása jó hatással volt rám, csaknem azon kaptam magam, hogy jól esett a közelében lennem, mégis volt benne valami furcsa, megfejthetetlen.

- És hogy hívják a testvéreidet? Persze Bertie-t már ismerem. – kíváncsiskodott.

- Esther a legidősebb, Ruby, Destheni és Guy. De itt vannak, majd bemutatom őket. – legyintettem a nagyterem felé. – Nagyon rendesek, majd meglátod.

- Biztos nehéz gyermekkorotok lehetett. – mondta bánatosan. Az együttérzés mellett kicsit szomorkás is volt a hangja, ami arra késztetett, hogy kérdezősködjek.

- És neked? Van testvéred? – simítottam végig a karján, mire felemelte fejét és elmosolyodott. Jól esett neki.

- Igen, van egy öcsém. Nem ígérem, hogy bemutatom ma, mert fogalmam sincs, merre kószál éppen. Elég… hogy is mondjam… befolyásolható. Ha belekeveredik egy rossz társaságba, könnyen rá sem lehet ismerni. Pedig szüleink halála óta eltelt már pár év, de még nem nőtt be a feje lágya. Talán ezért is ilyen. Igazság szerint nem gyászolt sokáig, inkább magába fojtotta az érzelmeit és igazságtalannak érzi az élettől, hogy elvette tőlünk őket. Most éli ki a lázadó korszakát, amibe sajnos nem tudok beleszólni, különben én leszek a rossz testvér. – sóhajtott egyet.

- Neked is meghaltak a szüleid? – tudtam, hogy udvariatlanság volt visszakérdezni, de elsőre, annyira lehetetlennek hangzott. Erről a lányról, aki itt ült előttem a nyugalom és boldogság rítt le, nem pedig a gyász. Nagyon jól tartotta magát, legalábbis külsőleg. Eltörpültem mellette a pár száz évemmel, hiszen én sokszor olyan hisztiket le tudtam játszani néha, pedig gyakorlatot, azt igazán szerezhettem volna az évek során.

- Igen, de ennek már 5 éve. – bólintott bánatosan. Pár pillanatig ilyen volt, aztán észrevette magát, kezével megtörölte az arcát, haját megigazította – feltéve a tökéletes álcát.

- És Aaron? Vele mióta vagy együtt? – kérdeztem, remélve, hogy válthatunk egy vidámabb témára. – Olyan aranyosak vagytok együtt.

- Aaronnal már az általános óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk mindig is. Őszintén szólva, nekem már akkor szimpatikus volt, de valahogy soha nem mertem vele úgy beszélni. Aztán eltelt egy kis idő és az egyik osztálykiránduláson összemelegedtünk. Kiderült, hogy neki is tetszettem, de ő sem mert csinálni semmit.

- Utálom a gyáva pasikat. – forgattam a szemem. – De persze ez nem Aaron ellen szól, csak sokat csalódtam a pasikban. Olykor már általánosításban beszélek róluk.

- Kedvellek. – nevette el magát Agnes. Nem értettem, ezért csak felhúzott szemöldökkel bámultam rá. – Tudod, eddig akiknek elmeséltem ezt a sztorit bájologtak velem és azt mondták, hogy milyen cuki szerelmi történet. A szemembe soha nem merték elmondani a véleményüket, hogy valóban szánalmasnak tartják ezt a gyávaságot. A hátam mögött beszélték ki inkább a dolgot. Te vagy az első és örülök, hogy őszinte vagy velem.

- Szeretem az egyenes beszédet. – mosolyogtam kicsit belepirulva. Amit mondott, nem volt igaz. Nem mondtam neki igazat magammal kapcsolatban.

Ezután rövidre zártam a beszélgetést és illedelmesen elköszöntem tőle, arra hivatkozva, hogy testvéreim vártak rám. Megbeszéltük, hogy az első nap majd találkozunk és addig is tartjuk a kapcsolatot.

Az Agnessel való, közel fél órás beszélgetésem után feloldódtam és nagyobb akadályok nélkül szlalomoztam diáktársaim között. Nem akartam csatlakozni testvéreimhez két okból: az első – nyomósabb ok – miszerint ki kellett élveznem az ,,egyedüllétet” és hogy a megbeszélt időpont, amikor találkoztunk még nem jött el, arra késztettek, hogy tovább rójam a köröket az iskola folyosóin.

Néha leültem, vizsgálgattam a fiúkat, aztán ismét útnak indultam. A pasikról megállapítottam, hogy nehéz dolgom lesz. Láttam néhány igen csak normálisnak látszót, de mivel megfogadtam, hogy nem lesz barátom, így csak a ,,mindent a szemnek és semmit a kéznek” elv szerint tekintettem rájuk.

Bár nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor Brian táncolni hívott. Pusztán baráti közeledést kezdeményeztem és szerencsére részéről sem érzékeltem különösebb vonzalmat. Lehet, hogy csak az új kihívást érezte.

Egyik kezemet a vállára, másik a tenyerébe tettem és egy lassú zenére hajladoztunk ide-oda. Költőien nézhettünk ki, én mégis megtörtem a csendet kettőnk között és próbáltam értelmesen elcseverészni vele. Róla is megtudtam pár hasznos dolgot és barátok lettünk.

Az este többi részében nem akartam táncolni. A DJ-k – lehet, hogy azért, mert velem akartak kiszúrni – csak romantikus lassú zenét adtak, így aztán végképp nem volt kedvem bent maradni. A nagyteremből nyílt egy ajtó ki az udvarra, amin kecsesen távoztam is. Feltűnés nélkül szlalomoztam át a táncoló emberek között.

A levegő meleg volt – számomra túlságosan is. Az udvar is báli díszekkel volt ellátva, mégis látszott, hogy eredetileg nem ide tervezték a banzájt. Kedves volt, hogy gondoltak azokra, akik nem akarták az egész éjjelt bent tölteni. Az egyik fa tövében megtalálható volt egy ugyanolyan büfé asztalt, mint bent, ami finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal csalogatta maga köré az embereket.

Én végül egy – a bejárattól elég messze elhelyezett – padon foglaltam helyet. Még nem sötétedett, így tökéletesen látott mindenki, ám ez nem zavart. Nyugodtan ültem és szemléltem a járókelőket. Mindenki boldognak látszott, élvezték a bált, nem gondolva a pár napon belül kezdődő újabb tanévre.

Kis idő múlva meguntam az ücsörgést és újra elindultam még távolabb a bejárattól. Egy kövekből kirakott út vezetett el egészen az iskola hátsó udvarán található szökőkútig. Furcsának találtam, hogy pont egy ilyen helyre raktak szökőkutat. Biztos a diákok kényelme miatt – gondoltam. Nem igazán foglalkoztatott a kőépítmény, tehát tovább haladtam.

Festői szépségű volt az udvar. Mindenhol virágok tarkították a látványt – természetesen fehér és narancssárga rózsák – és fák magaslottak.

Nagyon nagy hangsúlyt fordított erre az épület üzemeltetője, nem hiába. Sok embert meg lehetett ,,vásárolni” pusztán a látvánnyal.

Épp egy virágágyást csodáltam, mikor valaki megfogta a karomat. Ijedtemben megfordultam, így szembe tudtam nézni támadómmal.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek! – szólt egy bársonyos hang. A srác még mindig nem engedte el a karomat, csak álltunk ott és néztünk egymás szemébe.

A pillanatot én törtem meg, de nem szívesen. Kék szemeitől viszont még mindig nem tudtam szabadulni. 

- Mi volt a terved? – kérdeztem lágy hangon.

- Csak erre jártam és megláttalak. Pusztán nem akartalak egy ilyen szép estén itt egyedül hagyni. – mosolygott. – Amúgy Fabian vagyok. Benned kit tisztelhetek? – nyújtotta felém kezét.

- Leila. Leila vagyok. – ragadtam meg bársonyos kezét, majd feltűnés nélkül végigmértem tetőtől talpig. Halványsárga inget és fekete öltönynadrágot viselt, mi előnyös volt világos bőréhez. Teste kigyúrtnak látszott az ing alatt és magabiztosnak tűnt. Arca állati helyes volt: egy ragya, egy pattanás, mitesszer, egy bőrhibája nem volt. Állának íve tökéletes volt, szinte zavarba jöttem, ahogy néztem. Szemöldökei tökéletes ívet adtak mélykék szemeinek. Arca sápadt volt, haja világosbarna és rossz fiúsan kócos. Mikor észrevette, hogy bámulom, zavarba jöttem, ő viszont nem.

Tudta, hogyan vegyen le a lábamról. Egyik kezében egy narancssárga rózsát tartott, amit át is nyújtott.

- Virágot a virágnak. – mosolygott, majd átnyújtotta. Nem húztuk tovább az időt, sétálni indultunk. Tudtam, hogy nem sok időm maradt indulásig, ezért ki akartam élvezni beszélgetésünk minden pillanatát.

Pontosan nem tudtam, mit csináltam. A bál elején megfogadtam, hogy senkit nem fogok magamhoz ennyire közel engedni, erre tessék itt ez a helyes, jóképű srác és rögtön levett a lábamról. Hiába hitegettem magam, hogy az ő hibája volt az egész. Nem harcoltam ellene, túlságosan élveztem a jelenlétét.

Az udvar másik végébe sétáltunk, ahol egy rózsabokor állt. Furcsáltam, hogy a bokron nem narancs vagy fehér rózsák voltak, hanem lilák, de nem zavart. Az idő egyre sürgetett, a Hold már majdnem felkelt. Szerencsémre az iskola mögötti erdő tökéletesen megfelelt az átváltozáshoz, mert sejtettem, hogy haza már nem tudtam volna menni.

Megálltunk a félhomályban, ahonnan még hallottuk szólni a zenét. Mindkét karomat a vállára helyeztem és lassan elkezdtünk mozogni a lassú zene ritmusára.

Nem tudom miért tettem, de felkaptam fejem és mélyen a szemébe néztem. Éreztem, tudtam, hogy meg kellett tennem. Minden porcikámmal kívántam, tiltakozás nélkül engedtem, hogy megcsókoljon.

Isteni volt. Talán ezek voltak a legjobb szavak. Olyan régen csináltam már ilyet, hogy szinte teljesen elfelejtettem. Ujjaival az arcomat simogatta, miközben én a hajában turkáltam és élveztem a pillanatot. Ajkai mágnesként vonzották az enyémeket. Ritmikusan jártak egyszerre, remélve, hogy soha nem lesz vége a csóknak.

De vége lett. A pillanat köddé vált, csak az emlék maradt meg. Mikor ajkaink elhagyták egymást, utoljára megöleltem, jó éjszakát kívántam és elmentem. Nem rohantam, mint egy félénk kislány, hanem diadalmasan távoztam.

Remélem, hogy ő is ugyanúgy élvezte a csókot, mint én. Kifele menet ezen gondolkoztam, és egyre lestem hátra, hátha követett. Elől mentem ki, majd gyorsan megkerültem az iskolát a parkolón keresztül. Félhomályban alig voltak ott, mégis zavarban voltam. Így nyilvánosan nem igazán változtam még át.

Magassarkúmat levéve rohantam a fák között egyre beljebb, mikor a Hold fénye megvilágított. Szúrást éreztem a szívemben, majd térdre rogytam és elkezdődött az átváltozás.

Félig emberi alakban még körbenéztem, nem látott-e meg valaki, de az erdő csendesnek tűnt, amíg egy másik démon meg nem jelent pár méterre tőlem, szintén átváltozás közben. Annyi különbséggel, hogy ő már majdnem kész volt, emberi alakját nem is láttam. Sikoltozott, ordított és rohangált le-föl kínjában.

Én majdnem egészen csendesen tűrtem a fájdalmakat. Testvérem viszont egyre hangosabban nyögött, majd eltűnt. Nem tudtam kivenni, hogy melyikük volt az, bár teljesen lényegtelennek tartottam.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok meg nekem!

Neveztem

Sziasztok!

 Képzeljétek: jelentkeztem egy versenyre, ha ti is szeretnétek, akkor kattintsatok erre a bannerre:

UI: A fejezethez még nem kaptam semmi visszajelzést. Kicsit szomorú vagyok ez miatt, úgyhogy ha van kedvetek és elolvastátok a fejezetet, akkor írjátok meg nekem, hogy tetszett! J

Cathy R.

10. fejezet - Elő buli

Sziasztok!

Már végre frissel jelentkezem, remélem sokak örömére. Megjegyezném, hogy visszatértem a rendes kerékvágásba és mostantól pontosan hozom majd a fejezeteket. :)
Kérlek szépen titeket, hogy ha tetszett a fejezet, akkor mutassátok ki véleményeteket! Én kíváncsi vagyok rám: Akár jó, akár nem ;)

Már nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet, jó olvasást. Zene mellett olvassátok, ha ajánlhatom. 

Vidám kis rész ez, sok új szereplővel és KIEGÉSZÍTÉSSEL, amit tudjátok, hol találtok (aki nem, annak megsúgom, hogy felül a menüpontok között a Kiegészítés részben!!)

Jó olvasást!

Cathy R.

10. fejezet – Elő buli 

- Bertie – 

,,Lehet, hogy a Mennyország szép hely, de a Pokolban több az ismerős.”

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért nem voltak barátaim. Senkiben nem bíztam meg igazán, de most komolyan, miért tettem volna? Nem mintha én olyan kiváló vagy rendkívüli ember lettem volna, hogy senki sem volt érdemes a bizalmamra. Inkább csak megkíméltem az embereket saját magamtól.

A világ nagyon megváltozott. Az emberek egyre jobban ragaszkodtak a kézzel fogható dolgokhoz, mintsem az érzelmekkel. Olyan dolog, mint a szeretet, meghaladta a fejlődés igényeit. A virtuális világ, amit tudósok alkottak megteremtett mindent, amire egy modern lénynek szüksége volt. Ezek mellett ki foglalkozott egyáltalán az érzelmekkel? A valósággal?

Biztos szuper lehetett, ha egy okos telefon kivetítette sokak előtt az internet nyújtotta világot. A valóság viszont háttérbe szorult és az emberek inkább hittek a nyálas filmeknek, amikben két szerelmes harcolt egymásért, majd pedig a ,,Happy End” koronázta meg az egészet és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ismerős ugye?

Inkább hittek a jól öltözött reklámügynököknek, akik termékeik sikeréért képesek voltak még a csillagokat is lehazudni az égről – mint a valóságnak. Pont ezek vakították el az embereket. Most komolyan, mikor megnézte egy kislány azt a romantikus filmet, mit gondolt utána? Szerintem beleélte magát a helyzetbe és elképzelte a saját életét ugyanígy. Majd mikor felnőtt rájött, hogy a férje megcsalta és váláshoz folyamodott. Még ekkor sem fogta fel az élet lényegét, inkább élete hátralévő részét is a sajnálkozással töltötte és elhalmozta magát használati cikkekkel.

Nem fogadták volna el, ha azt mondom, én démon vagyok. Egy ember sem lett volna erre képes. Éppen ezért féltem mindenféle közeledéstől. Haverjaim mindig is távolságtartóak voltak – talán érezték rajtam, hogy megtartom a szükséges egy lépés távolságot.

Nickolon kívül nem volt igazi barátnőm sem. Mondhatni, hogy a tisztelet, teljes hiánya volt bennem a lányokkal szemben. Ribancoknak tekintettem őket, hiszen csak olyanokkal volt dolgom. Szeretetet ezek az egyéjszakás kalandok nem nyújtottak.

Viszont nála ki voltam éhezve a lány társaságra a beszélgetésen kívül is, különben ha sokáig nem kaptam meg ezt az élvezetet, akkor képes voltam hülyeségeket véghezvinni. Egy szép kaland után muszáj volt megölnöm szegény teremtést, mert fontosabb volt a családi titkunk megőrzése, mint egy emberi élet. Persze ezek után mindig rosszul éreztem magam.

Egy idő után megutáltam magamat önzőségem miatt. Innen már egyenes út vezetett lefelé.

Mindezek ellenére vártam az iskolát. Új kihívásokat és lehetőségeket láttam magam előtt. Ám az, hogy így még több ember életét sodrom veszélybe, kicsit elvette a kedvemet. Tartottam attól, hogy hogyan fognak alakulni a kapcsolatom a gyengébbik nemmel. Biztosra vettem, hogy nagyon szép lányokkal fogok megismerkedni. A kísértésnek viszont, hogy egy kis etyepetye után elvegyem az életüket tartotta bennem a lelket, és újult erővel vártam a tanévkezdést.

Ám előtte még hivatalosak voltunk egy kisebb fajta bulira, amit a gimnázium szervezett minden tanév elején. Őszintén szólva nem tudtam elképzelni ezt az abszurd tanár-diák összejövetelt. Mivel szinte biztosra vettem, hogy felügyelet nélkül nem engednek egy tizenéves bandát randalírozni. Mindenesetre nem volt kedvem megint az igazgató úrral társalogni, szerintem, érthető indokkal.

A napok vészesen közeledtek a pénteki bulihoz, de előtte volt még egy elintéznivalónk Leilával. Mondhatom, hogy mindkettőnk számára elég kínos volt a csevej kis családunkkal, különösen, amikor éppen magyarázkodtunk:

- Szerintem üljetek le! – markoltam meg erősen a bőrkanapé karfáját.

- Kezdek megijedni. – Ruby először rám, majd Leilára nézett, aki épp úgy, mint én leplezni próbálta szorongását. Keresztbetett lábakkal ült egyenes testtartással.

- Kényelmesen elhelyezkedtetek? Kezdhetjük? – nézett körbe Leila kis családunkon. Utáltam mindig is, mikor húzta az időt. Mellébeszélésben profi volt.

- Igen, de kezdhetnénk már? – türelmetlenkedett Guy – Fogalmam sincs, mi lehet ennyire fontos, de nekem dolgoznom kell.

- Szóval, - kezdtem nagy nehezen a padlót bámulva. Mikor felemeltem tekintetemet négy szempár meredt rám sürgetően. A napfény, ami a fehér függönyön keresztül szűrődött be a szobába, árnyékot vetett mindenkire. Mindig is utáltam beszédeket tartani, de ez a mostani még jobban megnehezítette a dolgomat. – két dolgot szeretnénk nektek elmondani. – gyors pillantást vetettem Leilára – Először is egyik délután senki sem volt itthon, csak én és Leila, rávettem őt, hogy jöjjön le velem a pincébe.

Muszáj volt tartanom egy kis hatásszünetet, mert fel akartam mérni szavaim súlyát. Mindenki kikerekedett szemmel bámult rám szótlanul. Látszott, hogy nem éppen erre számítottak, mikor beszélgetni hívtuk őket.

Leila hirtelen elkezdett fészkelődni, felé fordultam, mire ő jelezte, hogy ő szeretné folytatni:

- Ne essetek kétségbe! Ez csak … a kíváncsiság vezérelt minket. Nem hiszem, hogy közületek senki sem jutott még eszébe, hogy lemenjen és kicsit többet megtudjon a származásunkról.

- Dehogynem! Leila, nem kell itt bizonygatnod, hogy nem vagytok hibásak. Én személy szerint, kicsit sem haragszom rátok. – szólt közbe Destheni – Nekünk is ugyanúgy megfordult a fejünkben. – mosolygott diadalmasan – Csak, valami védi az ajtót. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Éppen ez volt benne a legfurcsább. Az ajtót játszi könnyedséggel kinyitottuk. – mosolyogtam Leilára – A varázslat, amit Amanda olvasott rá… hát… nem volt rajta. – vontam meg a vállamat.

- Az hogy lehet? Bertie, biztos nem csaptok be minket? – kérdezte Ruby. Valójában rosszul esett ez a vádaskodás, mert szent igaz, bebizonyítani úgy sem tudtuk. Megnéztem, és az ajtó zárva volt.

- Ruby, kérlek, ne kezd! Annyi idő telt már el, hadd fejezzük be. – hízelegtem kedvesen. Válaszul egy vállrándítást és szúrós tekinteteket kaptam.

- Mikor kinyitottuk az ajtót – Leila vette át a szót – valami különlegeset kerestük, ami segíthet kideríteni pár dolgot rólunk. Könyveket, iratokat kutattunk át, de semmit nem találtunk. Főleg, hogy valami furcsa nyelven íródtak. – forgatta a szemét.

Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta érdekes történetünket. Testvéreim arcán egy kis elismerést véltem felfedezni. Bevallom őszintén, jól esett látni, hogy nem haragudtak ránk, sőt, örültek, hogy valaki meg merte végül tenni, bár kétkedés halvány árnyéka, még fellelhető volt szemükben

- Aztán hosszas keresgélés után ráakadtunk William naplójára. Körülbelül akkor írhatta, amikor a háborút tervezgette. Részletesen leírt mindent arról, hogy hogyan kell démont teremteni. – a mondat befejezése után lehajtotta a fejét. Nem éppen vidám rész következett ez után és ezt tudatni is akarta testvéreinkkel.

- Hé, Leila! Jól vagy? – kérdezte Esther. Csodálkoztam, hogy eddig még nem szólt egy szót sem. Leila csak bámult maga elé és nem tudta folytatni. Végül is ez érthető volt számomra, mert ki akarna egy ilyen rossz hírt közölni? Senki. Látszott rajta, hogy fogalma sem volt, hogyan tálalja az igazságot.

Esther felállt a kanapéról, majd közelebb lépett Leilához. Átkarolta vállait és lehuppant mellé. Számomra ez a gesztus megdöbbentő volt tőle. Nem igazán láttam még ilyen együtt érzőnek, de biztosan kedveli Leilát.

Szegény lány még mindig sokkos állapotban ült nővére karjaiban. Nem tétlenkedtem tovább, megragadtam a szót és közöltem én a megsemmisítő mondatot.

- William részletesen leírta, azokat a dolgokat, amiket mi kerestünk. Beszámolt arról, hogy a teremtett démon, olyanok mint mi, soha nem hagyhatják el teremtőjüket, vagyis Williamet. – próbáltam minél jobban leegyszerűsíteni, hogy ne kelljen még egyszer elmagyaráznom az egészet. – Tehát az igazság az, hogy soha nem fogunk szabadulni Williamtől. Amit ő mond, az nekünk parancs.

Mindenki döbbenten ült. Nem erre számítottak, határozottan nem.

- Ezek mellett, – folytattam kihasználva a csöndet és azt, hogy mindenki figyelt rám – nagyon hosszan beszámolt még egy lányról, Dorotheáról. Lehet, hogy semmi köze hozzánk, de mikor becsuktam a könyvet kiesett belőle egy lila rózsaszirom. Olyanokat írt róla, hogy örökre őt fogja szeretni.

- Tehát, ha ez igaz – szólalt meg Guy – akkor Deliat nem is szereti. Bár lehet, hogy régen írta, de ha egy férfi ilyet ír, akkor az valószínűleg úgy is van.

Nem bírtam Guy ilyen kirohanásait. Ezzel bennem mindig azt idézte fel, amikor üvegeztünk és bevallotta, hogy ő még szűz. Alap esetben kiröhögném szánalmas fickót, de most csak szimplán undorodtam tőle.

- Lehet, de erre nincs garancia. A másik, amiről akartam veletek beszélni az nem más, mint az elbeszélgetés előtti éjszaka. Akkor éjjel majdnem meghaltam, de valakinek hála, mégsem. – néztem körbe kis családomon. A reakciók vegyesek voltak. Például Guy csak nézett értelmesen, Esther pedig majdnem elröhögte magát.

- Végig kérdeztem mindenkit és közületek senki sem volt. Leila viszont látott egy démont, aki megmentette az életemet. Olyan volt, mint mi, mármint volt rajta lepel. Biztos, hogy nem közületek volt valaki? – Válaszul fejrázásokat kaptam. Nem tűnt úgy, mintha hazudtak volna.

- Szóval, akkor a mai kis megbeszélésünk eredménye az, hogy William fogjai vagyunk örökre, vagyis soha nem szabadulunk drága teremtőnktől és még egy titokzatos démon is itt ólálkodik körülöttünk. Ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. – összegezte a felállást Esther.

- Szuper. – vont vállat Ruby. – Ennél jobb hírekkel nem is szolgálhattatok volna. – Kis iróniát véltem felfedezni a hangjában. A félreértés elkerülése végett nagyon szívesen beolvastam volna neki, hogy mi nem hangulatrombolásért mondtuk el ezeket a fejleményeket, hanem mert muszáj volt tudniuk róla. De végül megálltam és nem mondtam neki semmit.

- Akkor már csak azt kellene eldöntenetek, hogy akarunk-e menni arra az elő bulira? – kérdezte Ruby egyhangúan.

- Most miért ne? – vont vállat Esther. – Ki kellene próbálnunk! – lelkesítő beszéde látszólag nem hatott meg senkit, úgyhogy más oldalról kezdett el érvelni. – Most komolyan azért nem mennétek el, mert egy ilyen idióta magához láncolt minket? Azt nem tiltotta meg, hogy szórakozzunk! Ki kell engednünk valahol a gőzt!

- Igaza van, menjünk el! – javasolta Guy is. Mindenki rábólintott végül a dologra.

˜*•.•*˜

A parti előtti egy hetem nagyon unalmasan telt. A forgatókönyv szinte minden nap ugyan az volt: munka, vadászat, alvás.

Egy olyan lénynek, aki már leélt több mint 400 évet, kicsit nehéznek tűnt feldobnia a napjait. Szinte mindent kipróbáltam már, amit csak egy ember megtehetett.

Az elmúlt egy hét elég békésen telt, viszont nagyon aggasztott nővérkém rendellenesen normális viselkedése. Esther kimondhatatlanul megemberelte magát mostanság, ami, hogy őszinte legyek, nem illik hozzá. Még nem tudtam rájönni a baj okára, pedig már egyre kíváncsibb voltam.

Jótette kezdődött Leila vigasztalásával, majd pedig a házimunkába is beszállt, amit alap esetben sosem tett. Felém irányuló csipkelődéseivel is egy kicsit felhagyott. Próbáltam ezt nem katasztrófaként felfogni, hanem minden egyes pillanatát kiélvezni, mert nem tudtam meddig fog ez még tartani.

A buli egy pénteki napra esett, 4 nappal a tanévnyitó előtt. Egy utolsó bulizás és józanodásra alkalmat adó időpont volt. 16 órára voltunk hivatalosak az iskola dísztermébe lebonyolított partira.

A készülődéssel nem sokat vacakoltam, viszont próbáltam elegánsan festeni. Öltöny és nyakkendő volt az elvárás, akár tetszett, akár nem. Választásom egy fekete együttesre esett egy hozzá illő kék nyakkendővel.

Ahogy elnéztem, testvéreim – Guy-t kivéve – sokkal többet töltöttek cicomázkodással, mint én. Azt kell mondanom, hogy mindezek ellenére megérte, mert csodálatosan festettek. Ruby kékes öltözékben pompázott, Destheni kevésbé fényűző zöldben, Leila egy hozzá tökéletesen passzoló kislányos rózsaszín koktélruhában, Esther pedig vadmacskának öltözött. A ,,kié-a-legszexibb-ruha” versenyben nálam első helyezést ért el.

Autóval nem volt vészesen messze a gimnázium. Már messziről láttuk a kivilágított narancssárga épületet és a csodaszép virágokat. A parkolóban már nem volt sok hely, de Guy-nak mégis sikerült egyet találnia. A kocsik körül minden tele volt szebbnél szebb ruhákba öltöztetett lányokkal, akik a bulira igyekeztek vagy csak álltak a parkolóban és pletykáltak.

Feltűnt egy fekete ruhába bújtatott kistermetű lány, aki magányosan állt az út szélén. Hosszú barnás haja eltakarta az arcát. Meglehetősen alacsonynak látszott, mikor elmentünk mellette. Destheni megszólította, mire az ijesztő kislány felénk fordult:

- Jól vagy? – firtatta Des.

- Igen, igen, köszi. – csilingelt a kislány magas hangján. A világosban feltűnt, hogy kicsit ijesztő kinézettel áldották meg. Keskeny arcához szabálytalanul nagy, fekete szemek villogtak és körülbelül úgy nézett ki, mint egy anorexiás. – Csak várok valakit. – bólintott, majd újra az utat leste. – Bent gondolom, még összefutunk, mellesleg Mo vagyok.

Fogalmunk sem volt, hogy merre helyezkedett el a díszterem, csak követtük a beszédelgő tömeget. Mindenki párosával vagy csoportokban érkezett. Jól összeszokott csapatoknak néztek ki.

Bevallom idegesített, hogy húgomat megbámulták a fiúk. Leila tényleg elbűvölően nézett ki, elég szemrevaló teremtés volt, de mikor menet közben olyan szavakat kiabáltak utána, hogy ,,cica” meg ehhez hasonló gusztustalanságokat, akkor legszívesebben a védelmére keltem volna, akár egy jó báty.

Az iskola egész épületét ellépték a szórakozó diákok. Nem szoktunk hozzá ennyi emberhez, ezért eleinte nem váltunk szét. Próbáltuk felfedezni a helyet, nem sok sikerrel. Ismerkedni akartam és kicsit gáznak éreztem testvéreim jelenlétét szorosan a nyakamon. Nem volt sok időnk naplementéig, tehát nem csak tétlenkedni akartam.

Szétválásunk után Leilával maradtam. Ketten masíroztunk le-föl a folyosón, de mivel nem tudtuk kik lesznek az osztálytársaink kicsit értelmetlennek tűnt. Már kezdtük feladni, amikor megjelent az igazgató úr:

- Á, Mister Elsey, örülök, hogy látom! – veregette meg a vállamat, mintha haverok lettünk volna. – Miss Elsey, csodálatosan néz ki, ha szabad ilyet mondanom! – méregette Leilát, szerintem egy kicsit pedofilos beütéssel.

- Mi is örülünk, hogy látjuk, igazgató úr. – válaszoltam elrejtve undoromat.

- Gondolom, senkit nem ismernek! - mosolygott megvillantva ezzel kopott fogsorát. – Jöjjenek, bemutatok Önöknek pár leendő osztálytársat. Maguk úgyis egy osztályba fognak járni, ugye? – bökött ráncos ujjával először rám, majd pedig húgomra. Válaszol csak két bólintást kapott.

A zene időközben felerősödött, így egymás szavát alig hallottuk. Kacskaringózva az élő akadályok között vezetett minket a diri. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi voltam már új osztálytársainkra.

- Hadd mutassam be Önöknek Agnest és Aaront! – Kicsit kényelmetlenül éreztem magam ebben a bemutatósdi-játékban. Első újonnan szerzett ismerőseink kedvesnek tűntek mindezek ellenére. Agnes egy barna hajú, kissé kerekded arcú lány volt, fekete-fehér ruhába, ami kiemelte dekoltázsát. A mellette álló srác, Aaron jó havernak látszott. Kezet nyújtottam neki, majd bemutatkoztunk egymásnak.

Elraktároztam agyamban Agnes és Aaron arcát. Leila rögtön elkezdett fecsegni az új barátnője, aki totálisan szerelmes volt a srácba. Egymás kezét szorongatták. Nem hagyott az igazgató sok időt az ismerkedésre, vezetett is tovább minket.

Kicsit lemaradva araszoltam Leila után. Hirtelen belém jött egy gyönyörű lány, látszólag nem látta, hogy ott voltam.

- Jaj, sajnálom! – már majdnem szabadkozni kezdtem, hogy kicsit sem baj, amit csinált, mikor hirtelen kezet nyújtott – Mellesleg Dora vagyok. – mosolygott a szépséges lila ruhás lány. Eszembe jutott, hogy nem fogom tudni, merre kell mennem, ha elveszítem Leilát szem elől, ezért gyorsan kerestem a tekintetemmel, majd mikor visszafordultam Dora felé, ő eltűnt. Körbenéztem, de sehol sem láttam.

Megismerkedtünk még két sráccal: Lionellel és Briannal. Mikor kis felfedező túránk véget ért, az igazgató magunkra hagyott. Javasoltam Leilának, hogy keressük meg a többieket, majd én szerettem volna kicsit összehaverkodni új osztálytársainkkal. Így is tettünk.

A többiek is kihasználták az alkalmat, ismerkedtek és beszélgettek.

- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – kérdezte Esther sejtelmesen. Zavartam pislogtam rá, majd követtem egészen a bárpultig.

- Emlékszel még az üvegezős estére testvérkém? – kacsintott rám. Soha nem tekintettem még rá testvéren kívül máshogy, de most megmutatta nekem szexis oldalát. – Te, öcsikém, mertél! – kacagott. – Most pedig keresek neked egy csajt, ha már itt vagyunk. – nyújtogatta a nyakát a tömeg felé.

- De valami jót, ha lehetne. – kértem, de tudtam, hogy felesleges. Én mertem, ő meg nyert. Elképzeltem magam előtt a legrosszabbat, amit választhatott volna nekem.

- Nyugi, nyugi. Ne legyél ilyen feszült, már kiválasztottam neked a tökéletes csajt. – mosolygott gúnyosan – Számításba vettem, hogy milyen lányokat nem kedvelsz és ekkor megszületett a döntés. – bökött állával egy csapat lányra. – Közöttük van a Nagy Ő.

Megijedtem. Ahogy elnéztem azokat a csajokat rájöttem, hogy Esther mennyire ismert. Igaza volt, utáltam, ha egy lány riszálta és megjátszotta magát. Ő pont ilyen lány választott nekem.

- A rózsaszínruhás az. Köszönj szépen az új barátnődnek Bertie! – mosolygott önelégülten, majd otthagyott a puncsos tál mellett.

Odament a rózsaszínruhás szőkeséghez és valamit a fülébe súgott. A csaj elmosolyodott, majd elindult felém hosszú lábait szabályosan egymás után rakosgatva. Egy igazi cicababa tartott felém, körülbelül, mint Barbie.

- Szia, Emily vagyok! – nyújtott kezet, közben mélyen a szemembe nézve. Mindeközben azt hajtogattam magamnak, hogy lehetne rosszabb is. Végül is, nem egy ronda lányt választott nekem nővérkém, hanem egy olyat, akitől bizonyára két hét után meg fogok őrülni – gondoltam magamban.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok meg nekem!

Közérdekű!

Sziasztok!

Még nem frissel jelentkezek, mint látjátok.:)

Úgy gondoltam, hogy a Minipötyipuding név már kicsit unalmas, ezért beújítottam. Az új nevem ezentúl Cathy R. ! 

Azért jutottam erre a döntésre, mert egyszer szeretnék könyveket kiadni és milyen furcsán nézne ki a borítón, hogy ,,Minipötyipuding írta" A saját nevemet meg ugye nem szeretném felhasználni :)

Új oldalakat is készítettem,a miket örülnék, ha megnéznétek.

- Főszereplők oldalt kibővítettem,

- Mellékszereplők részt létrehoztam

- Egyéb írásaim menüpontot most csináltam!!!!

Ezekből a legfontosabb az Egyéb írásaim rész. Olvassátok el, hogy miket írtam ide - elég hosszú a monológ :$

A lényeg, hogy ide máris feltöltöttem egy új sztorimnak a prológusát. Sajnálattal közlöm - egyesek számára - hogy nem kezdem el még ezt az új történetet, csak kíváncsi vagyok a véleményetekre, tehát olvassátok el kérlek. Nem annyira hosszú!

Igazából csak ennyit akartam volna!

Legyetek jók, ha tudtok!

Cathy R.

6. fejezet - Felesz vagy mersz?

Sziasztok, drágáim!

Frissel jelentkezem megint. Már nemsokára készen vagyok a feltöltésekkel :)

Kérlek titeket, hogy kommenteljetek, mert ez nagyon fontos lenne számomra!

Ruby után most megint visszatérek Bertie-hez. Valahogy az ő szemszögéből könnyebb a dolog. Kicsit világfájdalmas a hangulata, de ez csak segít :D Zene mellett sokkal könnyebb olvasni, ezért megint kaptok hozzá. Kicsit hosszúra sikeredett a fejezet, de remélem nem fogtok utálni ez miatt :$

Nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

UI: Ehhez a fejezethez is kaptam az előző blogomon megjegyzéseket. Nem vesztek el, ott találhatóak alul. :)

6. fejezet - Felelsz, vagy mersz? 

- Bertie - 

Délután Leila és én dolgozni mentünk. Akármilyen luxus óriási lakásunk is volt, azt valahogy fent kellett tartani. William nem éppen soknak mondható összeget hagyott ránk korábban. Az idők során elég sokat költöztünk, így az összes félrerakott pénzünk elúszott. 

Ruby letette a manikűrös vizsgát és egy magán vállalkozó szépségszalonban dolgozott, amikor volt időpontja bejegyezve.

Leila könyvelőknek segített iratokat rendezni és legfőképpen számítógéppel kapcsolatos ügyekben.
Én gyorsétteremben voltam felszolgáló, Destheni külön órákat adott egy tanítási központban olyan embereknek, akik valamilyen tantárgyban nem voltak jók, Guy pedig kézbesítőként tevékenykedett.
És végül Esther ... Na ez jó kérdés. Azt pontosan nem tudtam, hogy mivel kereste a kenyerét, de talán kocsmában vagy az utcasarkon csalta ki az emberek pénzét. 

Leila vitt be engem is a Monet's gyorsétteremhez. Ez a kis büfé nem volt túlságosan messze az otthonunktól. Két várossal odébb, az autópálya szélén helyezkedett el, hogy az éppen éhes vezetők betérhessenek gyorsan enni valamit. 

Mióta ide költöztünk Oregonba, ebben a kis koszos épületben dolgoztam. Many a tulajdonos kicsit zsugori ember volt, mindenen spórolt, amin csak lehetett. Fizetés emelést nem kaptam, de valahogy megértettem. Soha sem túlóráztam. Kicsit furcsa is lett volna, ha egy démon szolgálta volna fel a vacsorát. Mivel a munkaidőm mindig délután kettőkor kezdődött és este hatkor ért véget, soha nem mehettem délelőtt plusz pénzt keresni. 24 órás nyitva tartás mellett mindig volt állandó személyzet. 

Háztartásunk nem igazán igényelt sok pénzt. Ételt alig ettünk, este nem használtunk elektromos áramot. Viszont a benzinpénz és a ruhákra fordított összeg magas volt. Leila és Destheni értettek valamit a varráshoz, mert ők intézték mindig a mindennapi öltözetünket. Volt, hogy csak anyagot vettek és elővarázsolták a végén egy szép darabot. A lényeg, hogy ennyi munkával sosem szenvedtünk semmiben hiányt. 

A műszakom nagyon gyorsan véget ért és Leila ott várt rám a parkolóban . Szempillantás alatt haza értünk. Fél hétkor az egész család a nappaliban várakozott, természetesen Estherre. 

- Bocsi, hogy késtem. - mosolygott, mikor belépett az ajtón. Ha nem ismertem volna már régóta el is hittem volna ártatlan szavait. De sajnos már késő volt. 

- Ne is zavartasd magad! Már hozzászoktunk. - legyintett Guy, miközben felállt a fotelből. 

Az ajtó bezárása után elindultunk az erdő sűrűjébe. Én mentem elöl a kitaposott ösvényen, mögöttem Destheni haladt. Mintha egy gyászszertartásra készülődtünk volna, olyan csendesen haladtunk a még elég világosnak mondható erdőben. Egy lélek sem járt erre felé. A fák visszaverték a madárhangokat és a csörgedező patak moraját. Lassan haladva is - mert sehova sem siettünk - időben odaértünk a megszokott helyünkre. Egy barlang, bent egészen az erdő mélyén jelentette számunkra - mármint ruháink számára - a biztos menedéket. Moha és páfrányok már néhány éve körülölelték a bejáratot. Igazság szerint, látszatra kicsit sem hasonlított barlangra. Guy-jal kerestünk egy jó nagy darab vékony fakérget és ajtó helyett odaillesztettük a főnyíláshoz. Bent csak polcok voltak, a nevünk kezdőbetűjével ellátva. Ruháinkat leterítettük ezekre, majd megvártuk egymást. 

A meztelenség már nem okozott számunkra problémát. Elég hosszú ideje éltünk már együtt ahhoz, hogy hozzászokjunk a látványhoz. Testünk úgy is teljesen eltorzult és így ruhadarabjainkat elhagytuk volna, úgyhogy közös megegyezés után így döntöttünk. 

Amint mindenki kész lett, visszazártuk a bejáratot és lassan elindultunk a szokott helyre. Egy kis rét az erdő közepén nyújtotta az átváltozáshoz szükséges teret. Az égre pillantva nyugtáztam, hogy mindjárt itt az idő. Kis körbe helyezkedtünk el, hogy mindenki lásson mindenkit. Az erdő egyre sötétebb és hátborzongató arcát mutatta a kis tisztás körül. 

Az átváltozás mindig akkor történt, mikor a hold - akár a felhők mögött - feltűnt és bevilágította a testünket. Persze, ha a felhők eltakarták a kilátást, akkor a világítás elmaradt, de az energiáját éreztük a bőrünkön. A mai estén tökéletesen látszott az égitest és bevilágította a teret. Visszafojtott sikollyal a földre rogytam a fájdalomtól miatt és a mellkasomat szorítottam. Kidülledt ereim még erősebben pumpálták a vért. Füleim éktelenül zúgtak, de Leila utolsó ordítását még hallottam. Szememet erősen szorítottam és könyörögtem, hogy legyen vége. Egy erős nyomás taszította össze a két tüdőmet, a maradék oxigént is kinyomva szervezetemből. 

Fájdalom egy pillanat alatt véget ért. Ahogy körbenéztem testvéreimen, láttam, hogy az ő átalakulásuk is már a végét járta. Esther még a földön feküdt görcsölve, sikítva és nyüszítve. Egy villanás alatt megszűnt létezni a fájdalma és démon alakban állt - illetve lebegett - előttem. 

Furcsa volt, hogy démon alakban minden érzelmünk kikapcsolt, csak a nyers gyilkolás takarta az ijesztő külsőnket. Egy fekete lepellel fedett szellem - kézzel nem fogható - alak, ami kísértetiesen elmosódott az erdő és a fák sokaságában. A fekete lepel nélkül emberi szem számára teljesen láthatatlanok voltunk. Hogy miért kellett köntös, ha úgy is emberekre vadásztunk? Maradhattunk volna teljesen áttetszőek, ha a gyanútlan erdőben kószáló kirándulókat akartuk zsákmányba ejteni, nemigaz? Talán így elkerülhető lett volna a halálfélelem és a menekülés, amit akkor láttak, amikor egy szakadt külsejű árny üldözte őket. 

A fedő textil igazság szerint arra szolgált, hogy felismerjük egymást. Nem tudhattuk, hogy mennyi alakváltó démon mászkált rajtunk kívül. Nekünk meg volt ez a kis “egyen-jelmezünk”, ami elősegítette, hogy ne támadjunk egymásra. Hiszen nem minden fajtársunk volt olyan jó módú, mint mi. 

Néha szerettem volna sírva, hisztizve elrohanni ebből a világból, akár egy kislány. Nem számított volna, hogy hova, csak el innen, jó messzire. Ezt az egész démonos mizériát gyűlöltem tiszta szívemből. A gyilkolás nem boldogított. 

Egyszerre indultunk el vadászni különböző irányokba. Én az erdő nyugati oldala felé vettem az irányt. Az éhség rettenesen égette a torkomat. Meresztettem a szememet valami féle táplálék után. Mikor már majdnem feladtam, megláttam a tökéletese célpontot. Szegény eltévedt turista rosszkor volt rossz helyen. Pánikolva kereste az erdőből kivezető utat, mikor meglátgott. Hosszú percekig farkasszemet néztünk. Éreztem a benne tomboló feszültséget, aztán futásnak eredt. Mint egy macska, aki az egeret akarta megfogni, úgy iramodtam utána. Szinte teljesen feleslegesnek éreztem ezt a kergetőzést. Csak a még megmaradt tudatalattimat kínozta szegény ember. Nem akartam megölni, de az ösztönök erősebben voltak. 

Mikor beértem, muszáj volt elé állnom, mert különben egész éjjel ezt játszhattuk volna. Puszta kézzel képtelen voltam megérinteni, mivel kezem sem volt. Csak felé emeltem csonka szellemszerű végtagomat, mire ő kidülledt szemekkel bámult rám. Láttam benne a félelmet és a kíváncsiságot az irányomba. 46 év körüli férfinak tűnt, talán még családja is volt. Nem vártam tovább, mert a bűntudat, ami egyre jobban hatalmasodott el bennem, arra biztatott, hogy hagyjam menekülni. 

Felé emeltem mindkét karomat, megfogtam az arcát. Éreztem az ereiből áradó melegséget. Egy pillanatra a gyilkolás előtt az otthonom - a valódi otthonom - jutott eszembe. Vörös, pont szemeimmel mélyen a szemébe néztem. Teste éltető erejét már az én szívemben éreztem. Folyamatosan, szívtam el belőle az ártatlan életét. Minél gyorsabban igyekeztem végrehajtani a mészárszéki feladatot. Mikor végeztem, élettelenül esett le elém a földre. Teste hófehér volt, szemei feketék és szemöldöke fölött egy vágásszerű vonalka húzódott. Ezt a kis rést én okoztam, innen szívtam el előle a erejét, akár egy pók. 

˜*•.•*˜ 

- Jól vagy? - kérdezte Destheni, miközben vonultunk vissza a reggeli napsütésben a házunkhoz. Kérdése igencsak elgondolkoztatott. Jól vagyok? - ezt kérdeztem magamtól én is. A válasz egyszerűbb volt, mint gondoltam. Nem. Én soha nem voltam jól. Mióta alakváltó, lélekzabáló szörnyeteg lettem, az összes emberi érzelem eltűnt belőlem. Éjjel gyilkoltam, nappal a gyilkosság miatt volt bűntudatom. Az egész életemet William szúrta el, és ezt a testvéreim is pontosan így érezték. 

- Igen. - hazudtam a szemébe. Ezek a könnyed hazugságok már gyakorlottan ömlöttek belőlem. Hiszen az egész életem ebből állt. Ez a kis apróság már igazán nem jelentett semmit. 

- Pedig nem úgy nézel ki. - erősködött. Most komolyan? Nem nézek ki jól? - akartam a fejéhez vágni. Neki soha nem volt bűntudata. Ő a karót nyelt Destheni marad mindig is. Aki csak simán megölt egy ártatlan embert, aztán elő tudta adni a világ felé a kis színjátékát. A tökéletesen tanuló példás magatartással bíró strébert. Gratula neki! Kétszínűségénél már csak a színjátéka volt rosszabb, amit előadott. 

Nem válaszoltam. Fölöslegesnek találtam. Agyban elküldtem őt a fenébe, és ez bőven elég volt. Utálatomat iránta már nem múlhatja felül semmivel. 

Házba érve felmentem a szobámba, végignyúltam az ágyon és bámultam a plafont. Reggel tíz óra körül volt, a nap már szikrázóan sütött be az ablakon. Az újraüvegezett ablak valahogy sokkal szebben adta át a kinti fényt, mint az előző, amit Esther kitört - velem. 

- Bertie? Bent vagy? - kopogott Leila az ajtómon. Majd' leestem az ágyról ijedtemben. Órámra nézve nyugtáztam, hogy egy kicsit elaludtam. Kijelzője 3 órát mutatott. Kicsit nagyon elaludtam... 

- Igen, itt vagyok! - kiáltottam, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat és visszatérni a jelenbe - Gyere be! 

- Aludtál? - mosolyogva nézett végig nyúzott arcomon. Tudta a választ. - De nem ezért jöttem. - kíváncsian vontam fel szemöldökömet a hír hallatán. - Nem jössz le egy kicsit játszani? - biccentett fejével az ajtó felé. 

- Játszani? - kikerekedett szemmel bámultam rá, miközben felálltam az ágyról és ruhákat pakoltam ki magamnak a szekrényemből. 

- Aha. Felelsz vagy mersz? - csillogott a tekintete. - Olyan régen szórakoztunk már együtt. És különben is - nyafogott - nem sok időnk van már az iskoláig. Érezzük kicsit jól magunkat. - Kérlelő szemmel nézett rám. 

- Mindjárt lemegyek. - mondtam kevés jókedvvel. Válasza csak egy mosoly volt. 

Miután átöltöztem, lassú lépteket tettem a lépcső felé. Az egész emelet üres volt. Lenről viszont hangos zene szólt. Leérve megláttam a játék helyszínét. Csomó pia, - persze alkoholos és alkohol mentes - üres üvegek és családtagjaim a földön gubbasztva. Leila rám nézett és fülig érő szájjal invitált közéjük. 

- Na, kezdhetjük? - mindenki bólintott. Megfogta a sörösüveg és egy mozdulattal megpörgette. - Ja, igen. Játékszabályok. Aki pörget az kérdez. Akire mutat az üveg szája, az válaszol. Ha felesz, akkor egyértelműen a kérdésre kell válaszolnod, ha pedig mersz, akkor meg kell csinálnod, amit mond a pörgető. 

Végig az üveget bámultam. Forgása egyre lassult, majd megállapodott rajtam. Tekintetemet Leila szemébe fúrtam, vártam a kérdését. Elgondolkozó fejjel viszonozta tekintetemet, majd jött a kérdése: 

-Felelsz vagy mersz? - kérdezte. Látszott, hogy mit akar hallani, de nem mentem bele a játékába. 

Felelek! - jelentettem ki mosolyogva. 

Várod már az iskolát? - ledöbbenten bámultam rá. Komolyan ezt kérdezte? Mint egy ovis találkozó... De aztán megsajnáltam. Annyira igyekezett, hogy együtt legyünk végre és játszunk. Nem akartam elrontani az örömét, úgyhogy visszamentem a dedóba és válaszoltam. 

- Őszintén szólva igen. - válaszom feltűnően igaznak hangzott. Mert az is volt. Vártam az iskolát. 

Most én pörgettem. Az üveg hosszú forgás után Guy-ra nézett. 

- Felelsz vagy mersz? 

- Felelek? - ő sem akart semmilyen megalázó feladatot vállalni. 

- Lehet személyesebb kérdést is feltenni? - néztem Leilara. Bólintott. 

- Akkor, ... Mikor voltál utoljára csajjal? - mosolyogtam kacéran. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán kijelentette kicsit félénken: 

- Még nem voltam lánnyal. - lesütötte tekintetét. Szégyellte a dolgot. Hitetlenkedve bámultam rá. De mielőtt kérdezhettem volna, megragadta az üveget és pörgetett. Esther következett. 

Néhány pia után már vidámabb volt a helyzet és egymást követték a kínosabbnál kínosabb kérdések. 

- Hány pasival voltál már a héten? - kérdezte Guy Esthert. 

- Öttel. - röhögött. Kecses ujjaival a palackért nyúlt. Én következtem. 

- Felesz vagy mersz? - gonosz tekintettel követte az enyémet. 

- Merek. - már pár pohár pálinka után belementem a játékába. 

- A suliban, majd mutatok neked egy csajt, akármilyen neked össze kell vele jönnöd. Majd kicsit megdöngeted, aztán nem tudom... Ha akarsz maradj vele. - mosolygott gonoszan és az egyik szemöldökét húzogatta kecsegtetően. Nem volt más választásom, így belementem. 

Az este igazából csak érzelmes és szerelemmel kapcsolatos kérdések hangoztak el leginkább. Mindannyiuk számára ezt a témát lett volna a legszebb átélni. 

Nagyon sok mindent tudtam meg testvéreimről. Például Guy még nem volt lánnyal, Leila szeretne szerelmes lenni és Esther egy hivatásossal is felér. 

Változatosan telt ez a mai nap. Leginkább azon aggódtam, hogy Esther ne valami undorító csajt válasszon nekem. Ezt néztem ki belőle, igazság szerint. Semmiképpen sem fog nekem kegyelmezni, úgyhogy már előre ki voltam akadva ezen. 

De soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap... Nem igaz?

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem kommentben!

Hozzászólások az előző blogomból:

Vicky221:

Nekem eddig ez a fejezet tetszett a legjobban *-*

A vadászós résznél szinte láttam magam előtt a menekülő turista rémült arcát.

Már nagyon várom a következő fejezetet, és rettentően kíváncsi vagyok, hogy Esther milyen csajt talál Bertie számára.

Remélem, hamar felrakod a frisset!

Csak így tovább! ;)

Vicky ^.^

Minipötyipuding:

Vicky221 ! :)

Ennek nagyon örülök. Szegény turista... amúgy én is nagyon sajnáltam :D

Estherről és a csajról meg sajnos nem fogok mondani semmi konkrétat, csak annyit, hogy meg fogtok rajta lepődni, NAGYON. És főleg az lesz az érdekes, amit a csaj fog kiváltani. Meghatározó szerepe lesz a folytatásban :) De ennyi új elég is ...

Köszönöm a kommentedet :)

Pusszantás

Alexa:

Hellóka!!

Szerintem is nagyon izgalmas volt ez a rész!!! :)

Húúú a vadászat!!!! :) Hát nem is tudom mit írhatnék... fantasztikus!

Pusszancs!

Minipötyipuding:

Alexa!

Nagyon köszönöm a megjegyzésedet. Igen, a vadászat... Sokan mondták, hogy az különösen furcsán elnyerte a tetszésüket. Igazából pont ez volt a célom :)

Köszi még egyszer.

Puszi