7. fejezet - Szirom

Sziasztok!

És elérkeztünk idáig. Megint egy kis frissel üdvözlöm a csapatot. Az előző blogomból ez volt az utolsó fejezet és már ezt is átmásoltam. Most már ígérem, hogy nincs sok és nem sokára olyan lesz, mint a régi blogom - vagy talán kicsit jobb. Már csak az oldalakat kell szerkesztenem és az új fejezetet megírni.

Apropó fent van a kövi előzetese, kuksizzátok meg! :) Ja és elfelejtettem kiírni az előző fejikhez, de akkor most itt mondom - hogy kiegészítést találtok fent az egyik menüben. Nézzetek meg, szerintem érdekes.

Csinálok majd új szavazásokat és szeretnék kérni megjegyzéseket is. :) Köszönöm szépen az előzőket.

Jó olvasást, természetesen adok zenét is. Egy idézetet is találtok az elején, ami felveszi a fejezet hangulatát :) Most egy kicsit szomi rész következik és nem is beszélve a zenéről. Talán már beindulnak az érdekes fejezetek. Kérlek bocsássatok meg, de a 8. fejezet kicsit késni fog :$

Minipötyipuding (Cathy R.)

UI: Az előző blogomhoz kapott megjegyzéseket alul találjátok ;)

7. fejezet - Szirom 

- Bertie –

,,Fáj a lét, a létezés, 
A lefekvés és az ébredés. 
Fáj a múlt és fáj a jelen,mindez azért, mert nem vagy velem.”

Az idő rettenetes gyorsasággal haladt. Szinte alig hevertük ki a kapott levelet, már ott volt majdnem, hogy aktuálissá váljon. Két hetünk volt a nagy megbeszélésig, ami az iskolába való felvételünket elősegítette. 

Az idő gyors múlását nem csak én viseltem nehezen. Példát nem tudtam volna arra találni, hogy mikor izgultunk az elmúlt években utoljára így egy normális iskolai év miatt. Talán, mert mindannyian éreztük, hogy az idei kis rovás tanulmányaink hosszú listáján minden lesz, csak nem normális nem. A remény csírája egyre csak nőtt bennünk, hogy végre megtaláljuk a keresett angyalt. 

Őszintén szólva, a gyűlölet, amit William iránt éreztem, kicsit sem csillapodott az évek múlásával. Az, hogy ilyen szörnyeteggé tett megbocsáthatatlan volt. Nem is csak az én életemet tette tönkre, hanem Leiláét, Destheniét, Estherét, Guyét, Rubyét és a többiekét, akik nem maradtak velünk. 

Mint mondtam, a gyűlölet nem változott, de a düh csillapodott. Boldog mosollyal, csillogó szemekkel tudtam volna rá nézni és közben szánalmas senkinek tartani. Az egyetlen fél siker ebben a dologban az volt, hogy nem volt velünk. A mi kis ,,magán küldetésünk", amit kellett tennünk neki, kicsit sértette az önbecsülésemet. Az áhított angyal kissé bizarr volt. Nem találkoztam ezelőtt soha ilyen szerzettel. Fogalmam sem volt, hogyan fogjuk mi és ő lereagálni a helyzetet. 

Nagyon sokat agyaltam ezen. Biztos nem fogja csak úgy, félvárról venni a dolgokat és kiszabadítani a világ leggonoszabb teremtményét. Az alku viszont kétoldalú lett volna: ha William kiszabadult - általunk, jó tevők által- akkor nekünk is fel kellett volna oldoznunk az angyalokat az átok alól, ami egy újabb jó és rossz ellentétet szült volna. 

Az aranyközépút nem arról híres, hogy az ember csak úgy rátalál. Nem tudtam, hogy testvéreim hogyan képzelték el a találkozást. Ruby, a fő szervező sem ismertette velünk, hogy mi a terve. 

Ha a városban fogunk járni - gondoltam - akkor csak rábukkanunk valaha arra az angyalra. De ha ő vesz minket észre hamarabb, amikor nagy esély van ara, hogy elmenekül - megint. 

Az idő vészesen gyorsan telt. Esther nem igazán törődött az üggyel, csak úgy el volt, mint általában. Előre közölte velünk, hogy ő szeretné majd a piszkos munkát elvégezni az angyal után. Gondoltam ez alatt a megölést értette, ami több mint valószínű volt, hogy nem szerepelt a teendőink listáján. A terv, hogy megöljünk az egyetlen segítséget, aki tehet valami az ügyünk érdekében nagyon nagy ostobaságnak hangzott. Csak legvégső esetben akartunk valamiféle kárt tenni az angyalban. 

Én szerettem a tiszta ügyeket, de a többiek nem éppen. Az alku az alku, számukra pedig az alku megszegése is benne volt a pakliban, ha az úgy nekik jobban megérte. Nem, ez a dolog szent és sérthetetlen bolt, viszont a fenyegetőzést és az erő fitoktatást sosem utasítottam el. A célom elérése és a szóbeli - vagy néha tettleges- fenyítés csak hab volt a tortán, és a javamat szolgálta. 

Ruby és Destheni hosszasan beszélgettek esténként a dolgozó szobában. Egy-két részletet hallottam, amikből kiderült, hogy tanácstalanok, inkább próbálkoznak a megegyezéssel. Számomra Ruby nyugodtsága és ésszerű gondolkozása volt a legmegdöbbentőbb. A titkos énjét nem nagyon mutatta még meg, nekem és a többieknek. Vagy lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé.Az elmúlt négyszáz évben nem jártam soha nyitott szemmel. Nem néztem a dolgok mélyére, inkább csak a külsőségekből ítéltem. Akár a szerelemben, vagy bármilyen más emberi kapcsolatomban. Leila volt talán az egyetlen, akinek valamit is elmondtam, a többieken csak úgy átnéztem. Gyűlöltem velük lenni, mert az emlékeztetett arra, hogy milyen szörnyeteg vagyok. Idővel ez már enyhült, aztán már csak pusztán nem kedveltem őket. 

Egész eddigi életemben nem volt egy normális haverom se, akivel megoszthattam volna sötét titkaimat. Megkíméltem az emberiséget ettől. Őszintén szólva, csak felületes dolgokról tudtunk kommunikálni, így nem maradt meg a kapcsolat. A sok költözés miatt pedig alig pár évet tudtam velük lenni. Utána új város, új barátok- az egész elölről. Nem leveleztünk, mert kicsit fura lett volna egy idős 85 éves nagypapával levelezni, mikor én maradtam örökre 18. Az idő múlása számomra nem jelentett semmit. A találkozók sem jöttek össze évek után, mert az ember azt vágta volna a fejemhez: ,,Hé, cimbi, te semmit nem változtál!" - Erre nem volt szükségem. 

A csajok egymenetes szórakozásnak voltak jók. A megnyílás és a lelkizés nem az én stílusom volt. A „szeretlek” szót négyszázkilenc éve senkinek nem mondtam- számoltam ám! - Az érzelem kimutatás a legnagyobb puhányságnak tűnt, és nem akartam, hogy az ember vagy akármilyen lény ilyet váltson ki belőlem. Ahogy mentem a parkban és láttam egy-egy szerelmes párt kézen fogva sétálni, elfogott a hányinger. A legsebezhetőbb, legkönnyebben becserkészhető példányoknak tűntek, ahogy andalogtak a rózsabokrok mellett. 

De az érzés még bennem élt - néha az első nagy szerelmem képe visszalopódzott a fejembe. Ilyenkor elárasztott az a féktelen boldogság és hirtelen nem voltam egyedül. Akármennyire is fájt elszakadni Nickol gyönyörű képétől, meg kellett tennem és elhesegettem, a gondolatokat. Egy pillanatra sem akartam visszahozni őt magam mellé, inkább egy másik valakit, akivel egy kicsit is normális érezhettem volna magam. 

A kanapén ülve olvadoztam a gondolatok sűrű felhőjében és néha az önsajnálatban, amikor Leila szólalt meg mellettem- Haja egyenesre vasalva, ruhája eléggé elegáns volt. 

Relaxálsz? - lépett elém. Fejemet ingatva, elég kómásan válaszoltam. 

Nem. - A csend, ami ezután következett kicsit kínos volt. Pillantását éreztem az arcomon, folytatásra várt, mint ahogy én is. 

Miért vagy így kiöltözve? - Néztem végig rajta felhúzott szemöldökkel. 

Nem vagyok kiöltözve. - vigyorgott vissza huncutul - Csak randin voltam.- sejthettem volna 

Neked is ki kéne mozdulnod néha. Olyan vagy már, mint egy szobanövény! 

Majd elgondolkozok rajta. - hazudtam. 

Mikor szemébe néztem láttam a csillogást és az izgatottságot. Várta, hogy a találkozóról faggassam és elmesélhessen minden kis részletet. Bocsánatkérően viszonoztam pillantását, mert kicsit sem volt kedvem végighallgatni a boldogságát. Az önsajnálat megint maga alá temetett. 

Hé, ráérsz most egy kicsit? - kérdeztem Leilától. 

Igen, de mire is? - vágta rá rögtön. 

Majd meglátod! - kacsintottam rá sokat mondóan. 

˜*•.•*˜ 

Tervem kicsit sunyi volt és csak reméltem, hogy nem érti majd félre. 

Hogy akarod csinálni? - sandított rám, miközben lépkedtünk lefelé a lépcsőn. 

Azt hiszem nem lesz könnyű, úgyhogy ügyesen szeretném. - Tekintetemet a földre szegeztem. A gondolatok hevesen kavarogtak a fejemben. Cinkostársam kielégítőbb válaszra várt. 

Hát itt volnánk! Na és hogyan tovább? - nézett az ajtóra, aztán rám. 

Van nálad egy hullámcsatt? - vontam fel szemöldökömet. Az érthetetlenség áradt a tekintetéből. 

Na ne. Ez most komoly? Hullámcsattal akarsz kinyitni és elvarázsolt, titkos ajtót? - nézett rám nagy boci szemeivel. Tiszta hülyének nézett. 

Egy próbát megér! - Na, van nálad? - Mikor átnyújtotta a csattot közelebb léptem az ajtóhoz és gondosan megvizsgáltam. 

Egyszerű, de régi vágású ajtó volt, fa berakással és fém díszekkel. A díszítés mintája szimmetrikus volt és a középen található nagyméretű zár köré futottak. A kulcslyuk az ajtóhoz képest kicsit kicsinek tűnt, talán, mint egy rendes záré. Sehogy nem illett bele a korábbi emlékeimbe. A szoba, amibe be akartunk jutni, a pincében volt elzárva. Megvártuk, míg mindenki elmegy valahová és gyorsan leosontunk. Nem voltam teljesen összeszedett a tervvel kapcsolatban, rögtönözni akartam. 

A hullámcsattot óvatosan behelyeztem a kulcslyukba és kerestem az érintkezést valamilyen kallantyúval. Mikor megtaláltam, álmélkodva hallgattam, ahogy a zár kioldódik egy másodperc alatt. Az ajtó nyitva volt. Büszke fejjel néztem Leilára, aki kimeredt szemmel meredt hol rám, hol a zárra. Kis hatásszünet után megszólalt. 

Egy varázszárral lezárt ajtót ilyen könnyű kinyitni? – kérdezte. 

Ez nekem is furcsa volt, de ajándék lónak ne nézd a fogát. Ha már egyszer ilyen segítséget kaptunk, akkor éljünk vele. 

Te ezt nem tartod különösnek? – Kérdésén kicsit elgondolkoztam. Nagyon is természetellenesnek tartottam, hogy egy varázsszóval lezárt zárt ilyen könnyű volt kinyitni. Mikor nem válaszoltam, újabb kérdéseket tett fel: 

Amanda nem bonyolult szöveget olvasott rá, hogy soha ne tudjunk bemenni? – A választ mindketten tudtuk. – Azért csinálta, hogy ne léphessük át a küszöböt, nemde? Most meg hirtelen minden visszatartó erő egy szempillantás alatt eltűnt és egy hullámcsattal kinyitottad az imént. – Kérdően nézett rám. Fogalmam sem volt, erre mi lett volna a jó válasz, éppen ezért megragadtam a kezét és hadartam: 

- Ha megijedtél, nyugodtan felmehetsz. Nem kell itt paráznod ilyen dolgokon. Igen, jó, bevallom ez nem mindennapi és nagyon különösnek tartom, hogy nincs bezárva, de ez van. Élvezzük ki a dolgot, lehet, hogy többet nem lesz ilyen. – Nem akartam durva lenni vele, de az idő vészesen sürgetett és nem engedhettem meg a feleslegesen eltöltött időt. 

- Jó, menjünk! – sóhajtott – Csak utánad! – Válaszán elmosolyodtam. 

Majd körültekintően lenyomtam a kilincset. Az halk kattanással és nyikorgással megadta magát és kioldódott. 

Én mentem be elsőnek a szobába. A látvány nem mindennapi volt. Vörös színű falak, szép kárpitok és régi képek felakasztva a falakra. Gyönyörű, de mégis olyan sablonos látványt nyújtott. Leila halk szisszenéssel követett engem beljebb. 

- Tudom, mire gondolsz. – nyugtattam. 

Ahogy körbenéztem az antik holmikon elöntött a gyűlölet. Ezt a szobát mi rendeztük be, pontosan emlékszem. Minden költözésünkkor kartondobozokba pakoltuk az apróságokat és gondosan szállítottuk új helyükre. Pontosan emlékeztem az összes költözésünk pillanatára. Amikor miatta kellett továbblépnünk és magunk mögött hagyni régi életünket... 

Ez a szoba az összes eddigi házunkban megtalálható volt. Mindig ugyanúgy berendezve. William régi dolgai között nem azt éreztem, mint amikor az ember bemegy az anyukája szobájába és az ő régi dolgai között kotorászik emlékek után kutatva. 

Nem, sehogy sem éreztem otthon magam ezen a szépen berendezett, ízléses helyen. A kapcsok közöttünk nem volt meg. Miért is lett volna? Ki volt ő nekem? Az életem megkeserítője és ő tett ilyen szörnyeteggé. 

A kétszínűség és a keserűség söpört végig rajtam. Belül pontosan tudtam, hogy mennyire utáltam ezt az embert, közben meg a drága holmiját minden egyes helyre, ahova költöztünk hurcolásztam. Ez volt a világ legnagyobb kétszínűsége. 

- Pontosan mit is keresünk? – kérdezte Leila, miközben a régi komód oldalán húzta végig az ujját por után kutakodva. 

- Elsősorban nem port. – mosolyogtam rá, mire gyorsan elrántotta a kezét a bútortól. Mint egy kis óvodás, úgy tudott néha viselkedni. – Valamiféle kivonatot, vagy olyan iratokat, amik ránk vonatkozik. Tudod, a teremtett alakváltó démonokra. – bólintott. 

A terem közepén egy íróasztal szerűség terült el, rajta különböző ereklyékkel. Mögötte a királyi székre egy fekete lepel volt felakasztva. A szekrénysoron végig polcok voltak, régi szobrokkal és egy üveges ajtó, ami mögött iratok és tekercsek voltak. Semmi rendszert nem tudtam felfedezni benne, de Williamnek valaha biztosan fontosak voltak. 

Én itt kezdtem el keresgetni, Leila pedig a komódot nézte át. Túl sok volt a papír két ember számára. Benne volt a félelem, hogy nem tudjuk befejezni és nem találunk semmit. 

Nem tudom, mit is kerestem igazából. Azt mondtam, hogy ránk vonatkozó dolgokat kell találnunk, de ezek akárhol lehettek. Furcsa, hogy ennyi év alatt még egyszer sem néztünk bele ezekbe. Miután megkaptuk a parancsot, hogy nem szabad belenéznünk, azóta hozzá sem értünk – mostanáig. 

Hogy mi vezetett most mégis erre? – ezen gondolkoztam én is, miközben a lapokat nézegettem. 

Talán a kíváncsiság. William nem közölt velünk soha sokat mondó dolgokat, hát itt volt az ideje, hogy megtudjunk valamit. Furdalt a kíváncsiság és nem bántam a tervemet. 

Egy óra keresés után Leila megszólalt: 

- Hé, ide nézz! – lebegtetett meg egy lapot. – Talán találtam valamit. 

Közelebb csúsztam hozzá és együtt vizsgáltuk a kis könyvecskét. 

- Milyen nyelven van írva? – kíváncsiskodtam, miközben a vörös, plüssborítást simogattam. 

- Nyisd ki! – türelmetlenkedett. 

- Egy pillanat. Csak … nézd. – nyújtottam közelebb a szerzeményünket. A kemény fedeles borító kicsit már viseltes volt és a piros anyag pora csiklandozta az orromat. De mégis valamiféle írást véltem felfedezni rajta. 

- Napló. Ez William naplója! – kiáltott fel Leila boldogan. 

Óvatosan elkezdem lapozgatni az oldalakat. Déja vú érzésem lett. Ez az írás minden rossz emlékemet előhozta. Az első levelek, amiket tőle kaptunk és a többi is ugyanezzel a borzalmas kézírással íródtak. 

- Nézd már! 1105. – mutatott rá a bejegyzés dátumára húgocskám. – Azta, de régi. Biztos vissza kell mennünk ennyire az időben? – ráncolta szemöldökét. 

- Nem tudom, de… - Szememet végigfuttattam az oldalakon. – Nézd! 

- Ez meg ki? – nézett rám értetlenül. Egy női nevet William több oldalon keresztül is megemlített, nem közömbös hangvételben. – Dorothea Elisabeth Luciana Remington Lemadamser. – komoly erőveszítésbe került Leilának, míg kiolvasta. 

- És itt is. ,,Dorothea a világ legelbűvölőbb ifjú hajadonja.” 

- Szerelmes volt belé. – vágta rá. A tények tényleg ezt mutatták. – Szerinted itt William mi volt? Ember? Démon? Vagy mi? 

- Nehéz megmondani, de várj egy kicsit. Nagyon sok mindent elmond erről a csajról itt. – mutattam rá. 

,,Ma is találkoztam Dorotheaval és nagyon élveztem. Azt mondta segít, hogy olyan lehessek, mint ő. Azt mondta szeret és ez mindennél fontosabb. Nagyon sok dologba avatott be és ez azt mutatja, hogy megbízik bennem. Szerelmünket senki sem választhatja szét.” 

- De oltári nyálas! – röhögött Leila. – Voltak benne valaha emberi érzelmek? Ja, igen mert itt még ember volt, ugye? 

- Igen, úgy látszik. És ez a Dorothea nem ember. William nagyon szerette őt és olyan akart lenni, mint a csaj. Démon? – Nem értettem semmit. – Folytatom. Most már többet mond róla: 

,, Ma kint voltunk a réten és Dorothea beavatott mindenbe. Elmondta, hogy ő micsoda. Amikor kimondta, hogy démon, alig hittem neki, de aztán bebizonyította. Mondta, hogy nem szeretne örökké egyedül élni, mert ő halhatatlan. Azt is mondta, hogy nagyon szeret, és megtalálta személyemben a tökéletes társat. 

Azt mondta, hogy a szertartás kicsit fájdalmas lesz, de számomra megéri. Már tudom, hogy vannak alakváltó démonok és vannak a valódiak. Én valódi démon leszek, mert Ő változtat át és nem egy másik normális démon. Azt is mondta, hogy szerelmünk elválaszthatatlan lesz így, és mindig őt fogom szeretni. Ehhez kétség sem fér.

Lesz közöttünk egy tudatalatti kapcsolat, amivel a rendes démonok – mint amilyen én leszek – magukhoz láncolhatják az általuk teremtett alakváltó démont. Ez ellen az a démon nem tehet semmit, mindig az ő alattvalója lesz.” 

Szememet kimeresztve bámultam a papírra. Két másodperc alatt söpört át rajtam a gyűlölet -ismét- és a harag. Darabokra tudtam volna tépni azt a rohadt könyvet és az egész szobát megsemmisíteni. De nem tehettem. Nem volt szabad. 

Mert a teremtőnk, -William- ezt megtiltotta nekünk. Az igazság fájdalmasabb volt, mint egy arculcsapás. Már értettem mindent. Értettem, hogy miért csináltuk azt, amit William mondott. Hozzá voltunk láncolva, akár a marionett bábuk. 

Hirtelen visszaugrottam a valóságba és Leila arcát kezdtem fürkészni. Kerestem a kiakadás és a tanácstalanság jeleit, de nem találtam mást csak elhagyatottságot és szomorúságot. Meredten ült és meg sem mozdult hosszú percekig. A szabadulásról szőtt álmaink szétfoszlottak mindkettőnkben. 

Ő erős volt, egy könnycsepp sem hagyta el a szemét. Én ordítani tudtam volna, de ő csak önuralommal telve gubbasztott. Ez volt a különbség közöttünk. 

- Ezt nem hiszem el. – szólalt meg végül. Arcán mosoly húzódott. Megrendített, hogy ennyire nyugodtan tudta kezelni a dolgot. – Vége mindennek. 

- Ahogy mondod. Figyelj, szerintem tovább kéne olvasnunk, hátha megtudunk még valamit. – sandítottam rá. 

- Rendben. 

- Itt már úgy látom a szertartás után van, mert pár napig nem írt semmit. 

,,Igaza volt, rettenetesen fájt. A forróság, ami elöntött kezelhetetlen volt számomra, és nem bírtam normálisan végigcsinálni, ahogy akartam. Legalább az segített, hogy ő ott volt. Örökre együtt leszünk, és csak ez lebegett egész végig a szemem előtt. 

Dorothea szépségéhez semmi sem fogható. Gyönyörű szőke haja és kék szeme teljesen magával ragadott, ahányszor ránézek. A lila szín áll neki a legjobban és ezt már szóvá is tettem neki. Előtte is sok lilát hordott- igen, szinte csak azt – és most még szebbekben pompázik.” 

- Szerinted ki volt ez a Dorothea? – nézett rám Leila. 

- Valami azt súgja, hogy nem éppen jó. – találgattam – Már csak ha azt veszed, hogy kihasználta Williamet. Mert ugye az tiszta sor, hogy a csaj nem szerette. Kihasználta. Egyéb naplóbejegyzés pedig erről nincs, úgyhogy szerintem csak ennyit tudtunk meg. 

- Hol lehet most ez a csaj? Mert ugye ő is démon, vagyis halhatatlan. 

- Tényleg fogalmam sincs, de jó lenne tudni. 

- Szólunk erről a többieknek? – kérdezte. 

- Majd holnap. De figyelj, jól vagy? 

- Persze, remekül. – mosolygott. Nem úgy nézett ki, de ezt most nem akartam mondani neki. 

Mikor felálltam, hogy visszategyem a könyvet a helyére, egy virágszirom esett le a földre. Lila színű rózsasziromra tippeltem, és amikor megmutattam Leilának ő is megerősítette. 

- Ez vajon Dorotheatól van? – találgatott, miközben visszazártam William titkos szobájának ajtaját.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok velem komment formájában!

Hozzászólások az előző blogomból:

Dream Cherry:

Szia!

Tetszett a fejezet :) A blog új címét majd írd meg nekem az üzifalamon légyszi :)

Puszii♥

Alexa:

Helló!

HÚÚÚÚ!!!! Ez fantasztikus!!!!

Nagyon jó volt, imádtam az egészet!!!!

Puszika

Vickyke:

Szia!

Szerintem ez egy zseniális fejezet lett - akárcsak a többi! :D Egyszerűen imádtam! *-*

Kérlek, mindenképp írd meg az új címet.

És fel a fejjel! ;)

Puszi: Vickyke ^.^

3. fejezet - A vég egy új kezdet

Sziasztok!

Itt is van az új fejezet csak nektek! Az újrakezdés óta sikerült eléggé belehúznom a fejezet feltöltésekbe, nem gondoljátok? J

Zenét ismét kaptok a fejezethez, remélem tetszeni fog! Írjátok meg véleményeteket, mert fontos a kritika. Ha nem tetszett, azt is tudassátok, mert attól csak jobb leszek!

Jó olvasást kívánok!
Minipötyipuding (Cathy R.)

  

3. fejezet - A vég egy új kezdet

- Bertie -

Sötétség. Érzéketlenség. Égető fájdalom. Ezek azok, amiket éreztem.

Mozdulni sem tudtam. Belül magamnál voltam. Meg csak nem haltam – gondoltam. Esthernek nem volt olyan szerencséje.

Amikor kidobott a csukott, üvegezett ablakon szerencsésen földet értem. Egy démon megöléséhez azért kicsit több kell, még akkor is, ha az a démon alakváltó és nappal emberi formát ölt. Esther ezt tökéletesen tudta, éppen ezért próbálkozott még rémisztőbb mutatvánnyal. 

Annak idején, mielőtt démonok lettünk, nem ismertük egymást korábban. William ügyelt arra, hogy különböző városokból és országokból válogasson magának talpnyalókat. Engem Angliából szerzett, - mert erre más szó nincs – Ruby-t török területről, Leilát Kanadából, Guy-t Itáliából- ismertebb nevén Olaszországból, Esthert Németországból és Destheni-t egyiptomi országrészről. Mert ugye az nem számít, ha különböző területekről eltűnik pár tini. Volt ám esze az öregnek.

Társaimmal csak az átváltozás után ismerkedtem meg. Életveszélyesek voltunk, ezért William a szertartás után egy barlangba zárt minket. Létünk fennmaradásához mégis szükséges volt táplálék, de amíg az átváltozási folyamat nem ért véget, nem mehettünk el.

Csak ültünk a barlangban és vártunk. Félreértés ne essék, nem William-re vártunk. Több levelet hagyott nekünk, amiben leírta, hogy mi történt vele és hogy velünk mi lesz. Részletese levelet kaptunk ám! Következő életünk minden mérföldkövét leírta. Emberi életemből nem maradt meg sok, de ezeket a napokat soha nem fogom elfelejteni. Amikor Destheni felolvasta a levelet mindenki kigúvasztott szemmel és tátott szájjal meredt maga elé. Emlékszem, hogy Destheni hangja néha elcsuklott és a szája szélét harapdálta, hogy megfékezte kitörni vágyó könnyeit. Esther ezt a levelet viselte a legnehezebben. Meg sem mozdult órákon keresztül, csak csendesen csurogtak le a könnycseppek sorra az arcáról. Önmagát meghazudtoló – igen én is ezt gondoltam. Akkor még kedvesebbnek hittem, mert fájdalma és elhagyatottsága együttérzésre utalt.

Egy nővérke, aki kedvesnek látszik – igen, ezt még hangosan is fájdalmas kimondani.. Amint átváltozásunk teljes lett, ki tudtuk magunkat szabadítani a barlangból. Az erős kősziklát ketten simán eltoltuk az útból, így helyet engedve szabadítottuk rá magunkat a világra. Soha nem felejtem el az első estét. – Ez olyan, mint mikor az ember először csókolózik vagy ül fel a hullámvasútra. – Örök emlékként él a szívembe védődve.

A barlangból délután felé szabadultunk ki. William, levelében erről is részletes tájékoztatást adott – mily kedves gesztus volt tőle. Leírta, hogy minden este 7-8 óra körül testünk eltorzul, elveszítjük emberi alakunkat és csupán lelkek leszünk a sötét éjszakában. Lelkek, akik élőlények lelkével táplálkoznak. Ez a fennmaradásunk éltetője. Kicsit morbidan hangzik és az is. Egy szörnyeteg vagyok, aki más élőlények lelkét szipolyozza ki. – Még a beismerés is fájdalma. Éppen ezért gyűlölöm magam, azt a lényt, akivé váltam. De ha nem táplálkozom, eltűnök. És most jön a Joker-kérdés: ha ennyire utálom magam, akkor miért nem lettem még öngyilkos? – Jó kérdés. A válasz nagyon egyszerű: úgy éreztem, hogy valamiért maradnom kell. 

Többször próbálkoztam már minden félével, amivel megölhetem magam, de a legfájdalmasabb dologra mégsem voltam képes soha. A célom még ismeretlen számomra, de talán egyszer csak kiderül majd.

Addig is vigyázok magamra, mert drága nővérkém még a végén tényleg örökre megszabadít minden szenvedésemtől. Esther figyelmesen követte annak idején annak a levélnek a felolvasását, amit Destheni olvasott. Miszerint ,,A démon, mint már a korábbi irományomban beszámoltam róla – szinte elpusztíthatatlan lény. Felmerülhet bennetek az a kérdés, hogy miért csak szinte … Nekünk az egész testünkön egy pont van, amit ha felsértenek, vagy megszúrnak, meghalunk. Sem a testünk feldarabolása, sem a szitára lövés, sem a fejünk levágása nem öl meg. Csak, ha a tarkónkon lévő pici kidudorodást felsértik. Amint felsértik égető, sikító hang szalad ki a kis lyukon és a démon lelke távozik a testből. Ha ebbe a pontba beleszúrnak valamit, az végzetes is lehet, de akkor a visító hang elmarad. Ha szerencséje van a démonnak még időben meg lehet menteni, de ehhez egy különleges szer szükséges, amiről majd később beszámolok.”

Esther erre a levélre figyelt oda a legjobban. Már ekkor kialakult benne ez az önvédelmi reakció. 

Szegénykém nem bízott meg igazán senkiben, csak saját magában. Igaza is volt. Az ember – még ha démon is – soha nem tudhatja, hogy éppen ki akarja hátba támadni. Mint ahogy a mondás tartja: legjobb védekezés a támadás.

A kis akciója miatt nem haragudtam rá. Csak azért tette – remélhetőleg – mert nem akarta, hogy bárki meglássa a gyenge oldalát.

Bőven volt időm ezen gondolkozni, miközben ájultan hevertem, akár egy partra vetett hal. Meg sem bírtam mozdulni. Esther éppen a fő verőeremet találta el aranyos üvegszilánk darabkával, ezzel megbénítva egész testemet. Az, az aranyos mosoly,a mit utoljára láttam az arcán, már tervének a része volt. Direkt nem találta el a fő eret pontosan. Akkor remélhetőleg meghaltam volna és testvéreim minden valószínűség szerint megölték volna őt.

De mivel ez nem következett be, két pokoli égés közepette várhattam amíg felébredek. Fogalmam sem volt mennyi ideje nyomhattam már az ágyat. Néha volt, hogy be-beugrott valami kis kép. Talán már ébredeztem. Destheni aggódó arcát láttam már kicsit sűrűbb villanásokban. Valószínűleg itt gubbaszt mellettem – gondoltam. Majd egyre élénkebb, valóság hűbb képek jelentek meg. Úgy látszott, nem haltam meg, csak ébredeztem.

- Mindenjárt teljesen magához tér! – visította Ruby. Ezt nem hiszem el, itt az egész família…

- Na, végre. – hallottam Leilát. Az alakjuk egyre jobban rajzolódott ki a szemem előtt. Nem tudtam hány napig lehettem ágynak dőlve, de biztos voltam benne, hogy minimum egy. Leilán nem ugyan az a ruha volt, mint azon az estén. Hosszú, fekete haja sem így volt feltűzve.

- Bertie, hallasz? Hahó!! – kapkodott a szemem előtt. Válaszom egy nyögés volt, de úgy látszott, ez őt teljesen ki is elégítette. – Ááááá, felébredt! – visította.

- Ne visíts már! – kaptam szeme elé a kezem. Nem számítottam rá, hogy ennyire nagy a fény.

- Jó, jó sajnálom! – fojtogatott ölelésével. – Örülök, hogy jól vagy! – szívesen válaszoltam volna, de levegőt sem kaptam.

- Nem fáj semmid? – tudakolta Ruby. – Várj, feljebb emellek. – Ágyam hátulját egy gombbal kioldotta és lassan feljebb tolt. Egy kórházi ágyon feküdtem! Egy állíthatós kórházi ágyon feküdtem!!! Durva …

- Így már jobb, ugye? – tudakolta nyájas hangon a ,,doktor nénim” Nem szerettem a nagy felhajtást magam körül, és amikor megláttam a kórházi ágyat meg a sok embert magam körül, okádni tudtam volna.

- Igen, most már mesés. – nyeltem egy nagyot. A továbbiakban kérdezősködtek. Mindent tudni akartak, amit éreztem. Majd, mikor megnyugtattam őket, hogy minden rendben van Ruby kijelentette:

 - Akkor remek ellátást adtunk. Az üvegszilánkot kicsit nehéz volt kioperálni belőled, de sikerült!! – mosolygott elégedetten.

A szobában mindenki ott volt, kivéve Esther. Lányok az ágyam mellett ültek, Guy pedig kicsit távolabb egy széken. A műtét lent volt a pincében.

- Bertie, fel tudsz majd állni? – kérdezte Ruby aggódó arccal.

- Nem kell neki felállnia. Majd itt olvassuk fel a levelet. – vágott közbe Des.

- Milyen levél? – tudakoltam. Semmi válasz.

Körbenéztem a szobán, hátha valaki arcáról le tudok valamit olvasni, de semmi. Vajon jó vagy rossz a hír? A hideg futott végig a hátamon, a levél hallatán.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok velem és írjatok kommentet!