2012. április 15., vasárnap

12. fejezet - Első nap


Sziasztok!

Meg is hoztam a 12. fejit, egy nappal korábban. Hétfőn nem lett volna időm feltenni, ezért remélem, senki sem haragszik rám.
Nagyon szépen köszönöm az előzőkben kapott komikat és hálás vagyok rendszeres olvasók számának növekedéséért! :) Köszönöm nektek, hogy támogattok!
A fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését és ha igen, kérlek írjatok nekem pár sort, amiben kifejezitek őszinte véleményeteket ;)
Indítottam pár szavazást, amin örülnék, ha részt vennétek. A fejezettel kapcsolatban is :)
UI: Kinek a nevében olvasnátok több fejezetet? (komiban írjátok a választ, vagy szavazzatok a szavazáson) Érdekel, mert szeretnék a kedvetekre tenni.

Cathy R.
12. fejezet – Első nap
- Bertie –

,,Hirtelen megértettem, hogy bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki nem. Az emlékképek a saját szemszögünk által élnek - nincs két egyforma kép ugyanarról a dologról.”

A buli után csak pár napunk volt a tanév elkezdéséig. Furcsa módon egyre nagyobbodott bennem az izgalom, ahogy közelítettünk a jeles nap felé. Ezt annak tudtam be, hogy már régen nem voltam iskolában, és kíváncsian vártam az újrakezdést.
De mikor egyre többet gondolkoztam ezen, rájöttem, hogy mégsem ez volt a nyugtalanság forrása. Tudniillik a bizonyítási vágy, ami érthetetlenül fűtött, erősebb volt akármilyen gyerekes izgulásnál.

A bál is nagyon jól sikerült, véleményem szerint, kivéve egyetlen aprócska részletet. Miszerint, Emily – álnevén Miss Barbie – lett az új barátnőm. Beszéltünk pár szót, amiből nem jött le pozitív tulajdonsága. 
- Szia – köszönt – Emily vagyok! – Majd kezet nyújtott, amit vonakodva, de elfogadtam. Érintésében volt valami furcsa, de persze nem akartam udvariatlan lenni, ezért elviseltem. – Esther, a nővéred, nagyon jó fej. – mosolygott. 
Nem panaszkodhattam. Első osztályúan nézett ki, és a mosolya… Szép lány volt, csak éppen észben nem túl gazdag. Szőke, félhosszú haja kiengedve pihent a vállain és egészen dekoltázsáig ereszkedett. Kivágott ruhája nem mutatott érdekfeszítő felső testéből. Ez egy részről elszomorított, más oldalról viszont örültem, hogy nem egy kurvával kellett járnom.
Fogai hibátlanok voltak, arca hosszúkás pattanás nélküli. Apró orra és hosszúkás, mandulaformája szája tökéletesen passzoltak kis mosoly-gödröcskéihez. Már majdnem elhittem, hogy jó lesz nekem a vele töltött idő. 
- Ha te mondod! – hagytam rá furcsa elméletét. Az, hogy a nővéremet kedvesnek találta, már felháborító volt számomra. Vitába ez miatt nem akartam keveredni. – Lenne kedved táncolni? 
Tervem a következő volt: El akartam játszani a csajnak, hogy mennyire kedveltem és ehhez hasonlók. Lassan, de nem túl romantikusan felkérni, hogy legyen a barátnőm, majd randevúkra hívni és kibírni vele pár hónapot
Nem volt nagy büntetés Esther részéről, hogy egy ilyen bomba nőt választott nekem, bár túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Szent meggyőződésem volt, hogy ő már régebb óta – ha nem is annyira, de valamennyivel biztosan – ismerte már Emilyt. Tapasztalataim szerint sok nő az elején még adta az ártatlan, szolid ruhás oldalát, majd átváltozott egy igazi házisárkánnyá.
Megdicsértem a ruháját, sokat táncoltunk – lassú zenére, mivel csak azt adtak szinte - , ismerkedtünk és randit kértem tőle.
Az első csókot és a felkérést nem itt akartam elsütni, hanem a randin, amit egy elegáns étterembe beszéltünk meg még a hétvégére.
Az iskola előtti hétvégére. Egy napom volt már csak addig, tehát egy szakértőhöz fordultam, hogy elfogadhatóan viselkedjek majd a jeles napon. 
- Leila, tudnál segíteni? Randim lesz holnap… - kezdem esetlenül kis történetemet húgomnak, aki éppen a konyhában törölgette a pultot. A sárga ronggyal együtt megállt a keze, majd szemét a takarított felületről egyesen rám emelte. 
- Randid? – ismételte kis gúnnyal a hangjában. – Ez most komoly? – fogta a hasát a nevetéstől. Kedvem lett volna valami csípőset visszaszólni, de szórakozása mégse volt teljesen alaptalan. Fogalmam sem volt, mikor voltam utoljára ilyen találkozón, és mint a helyzetből kiderült, Leila sem. 
Igen, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. – bámultam a padlót. Kicsit megalázónak éreztem így segítséget kérni. Kellemetlenül éreztem magam, hogy egy nőtől kellett tanácsot kérnem, de Leila csak jobban értett hozzá, ezért kértem meg őt. 
- De hogyhogy találkozol valakivel? A bálon szedtél össze valakit? – szegezte nekem sorban a kérdéseket. - Én miért nem tudok róla? 
- Komolyan, Leila. – kezdtem mély levegőt véve. – Nem értelek. – Nem akartam megbántani. – A bál óta, mintha el lennél varázsolva. – Kis szünetet tartottam, miközben átgondoltam azt, hogy valójában mit is akartam mondani. – Nem ismerek rád. Máskor minden részletre odafigyelsz, most meg, azt se tudod, hogy Esther beváltotta az üvegezéskor kapott lehetőségét, miszerint keres nekem egy csajt a suliban, akivel járnom kell. 
- Nagyon sajnálom. – Elengedte a sárga anyagdarabot és a márvány pultnak támaszkodott. Keresztbe fűzte karjait mellkasán és elszégyellve magát nézte a linóleumot. 
- Mi van veled? – vizslattam arcát kicsit sem feltűnően. Nem nézett a szemembe. – Történt valami, amiről tudnom kellene? – faggattam tovább türelmemet lassan elveszítve. 
- Nem… - habozott rám nézve – csak szégyellem magam valami miatt. – sürgetően megköszörültem a torkomat, mire nagy nehezen folytatta – Tudod, a bálról már nem volt időm eljönni. Annyira lefoglaltak az újonnan szerzett haverok, hogy elveszítettem az időérzékemet és nem indultam hazafelé. A suli mögötti erdőbe rohantam. – tágra nyílt szemmel bámultam rá. Felelőtlennek tartottam. 
- Ne aggódj, – folytatta rögtön, mikor észrevette reakciómat – nem vett észre senki, direkt figyeltem. Legalábbis nem ember. Láttam egy démont. Biztos valamelyik testvérünk sem indult el a megfelelő időben. 
Emlékképei között kutatva lehetetlennek találtam Leila feltevését. 
- Közülünk biztos nem. – válaszoltam hangom nyugodtságát megőrizve. – Én a többiekkel mentem. Mindenki ott volt, kivéve téged. 
- De… az lehetetlen. – keresgélte a megfelelő szavakat fölöslegesen. Tudtam, hogy miről volt szó. – Egy démon változott át pontos mellettem. Az arcát már nem láttam, mert elmosódott, viszont úgy viselkedett, mint egy vadállat. Rohangált fel-le és ordított teli torokból. Meg is lepődtem, hogy hogyan viselkedhet így. 
- Viszont nem közülünk való volt és ez komoly baj. – vakartam meg államat. – Ez azt jelenti, hogy nem csak mi vagyunk. – Leila egyetértően bólogatott. 
A továbbiakban hanyagoltuk ezt a témát és helyette hagytam, hogy testvérem oktasson a női szívek rejtelmességéről. Őszintén szólva nem sok információt jegyeztem meg. Túl sok új dolgot hallottam, ami már elején felfoghatatlannak bizonyult, így nem is erőltettem meg magam.
A nappaliban vettem részt a továbbképzésen, ahol többi testvéreim is szabadon jártak. Kérdően néztek ránk, ahogy meghallották, hogy miről folyt a beszélgetés. Ruby illedelmesen – bár belül jót szórakozott helyzetemen – nem szólt semmit, Guy hülyére röhögte magát, Esther gúnyosan mosolygott saját terve sikerességén, Destheni… ő csak adta önmagát, mint mindig.
Vele sosem voltam jóban. Igazság szerint nem is terveztem, hogy valaha is lesz egymáshoz kedves szavunk. Körülbelül, mint tűz és víz, a teljes ellentét.
Mikor megismerkedtünk a barlangban, teljesen más volt a felállás. Emlékszem, az átváltozási szertartáson én voltam az utolsó, Destheni pedig az előttem lévő. Mivel a többiekre hamarabb került sor, ezért utána a barlangban értelem szerűen ők hamarabb kezdték el az átváltozást.
Rémes éjszaka volt. A szeánszhoz hasonlító ördögi körben ültünk mind a hatan, középen pedig William állt. Tűz kör formájában égett a hátunk mögött kísértetiesen megvilágítva a sötét erdőt. Teremtőnk a kör közepén valami varázsigét mormolt, majd egyesével elkezdte a kiteljesítést, kezdve Ruby-val.
Kézen fogta a törökülésben ülő lányt, majd felsegítette. Mélyen a szemébe nézett és varázsigét duruzsolt. Egy éles tőrrel Ruby csuklójára egy keresztet rajzolt és a kezével is ugyan ezt tette. Nézte pár percig, ahogy a lányból kiszökött az élet. A mágikus tűz furcsa ködöt füstölt felénk, aminek segítségével pontosan lehetett látni, hogy a lélek hogyan távozott a testből.
Akár egy kísértet, úgy bújt ki Ruby szelleme az erőtlen testéből lassan. Ekkor William egyre hangosabban kántálta a varázsigét, mire a tűz is felerősödött. Le sem tudtam venni a szememet a halál szélén állt nővéremről.
Mikor a lelke már majdnem teljesen elhagyta, teremtőnk feketén vérző csuklóját hozzányomta Ruby vörösen fénylőéhez. Ebben a pillanatban villámok csaptak át a fejünk felett, majd William elengedte a testet, mire az nagy puffanással a földre hullott. A segédek - akiket eddig alig ezen pillanatig észre sem vettem – elhurcolták Ruby-t a barlangban, ahol az átváltozás zajlott.
Sorban mindannyiunkkal ugyanezt tette. A barlangban tértem csak magamhoz, miután oda hurcoltak. Testvéreim mind a földön hevertek és iszonyatmód szenvedtek. Leila a szívéhez szorította a kezét és ordított fájdalmában. Sosem felejtettem el ezt a pillanatot.
Felültem és csuklómat vizsgálgattam, amin egy csepp karcolás sem látszott. Destheni még magánál volt, amikor észrevette, hogy én is ébren voltam, barátságosan mosolygott és elkezdtünk beszélgetni. 
- Félek. – mosolygott és egyenes barna haját kikotorta az arcából. 
- Én furcsa módon nem. Tudod, ezt már nem tudjuk visszafordítani. – bólintottam, mert értelmesebb dolog nem jutott eszembe. Valóban nem féltem. – Tudod, ha még félnék is, akkor csak a saját dolgomat nehezíteném meg. – fejemet nekinyomtam a barlang hideg sziklájához. Éreztem, hogy a fejem iszonyatmód sajgott és a forróság egyre jobban áradt az egész testemben. Tudtam, hogy innen nem volt visszaút. 
- Végül is igazad van. – helyeselt Des. Hirtelen a szívéhez kapott, majd a fájdalomtól összegörnyedt, mint egy kifli és elterült a nyirkos földön. – Köszönöm, hogy itt vagy velem. Már nem is félek annyira. – utolsó szavait alig bírta kinyögni, de jól esett, amit mondott. 
- Nincs mit. – vigyorogtam vissza, remélve, hogy a forróság elmúlik minél hamarabb. 
- Úgy érzem, nem bírom már sokáig, tehát örültem, hogy megismerhettelek emberként is. – lassan és alig érthetően ejtette ki a szavakat, amiknek utolsó betűi éles sikoltásba mentek át. – Már nem félek, érzem, ahogy átjár William vére. Tudod, gyűlölöm őt. Legalábbis azt hiszem. Tönkretette az életemet teljesen, meg a tiéteket is. – bökött állával felém és a többi szerencsétlen testvérünk felé. – Remélem, jóban leszünk az átváltozás után is és hogy nem fog neked fájni az átváltozás. – ismét szóra nyitotta a száját, de éktelen sikítás tört fel torkából szavak helyett. 
Arca teljesen eldeformálódott és körvonalai eltűntek és hempergett a homokban. A többire nem emlékeztem, mert a szívem elkezdett a szúrni és levegő után dőltem a földre.
Igazából a reménykedése, hogy valaha is jóban leszünk, nem valósult meg a körülmények miatt. Elviselhetetlenül okoskodó stílusba nyilvánult meg, ami nekem soha nem tartozott az elfogadható kategóriába.
- Mit vegyek fel? – tettem fel magamnak a kérdést az iskola első napján a gardróbomban állva. Sosem jeleskedtem a ruha kiválasztásában, főleg akkor nem, amikor késésben voltam. Választásom végül egy egyszerű rövid farmernadrágra és egy fehér pólóra esett. Fogalmam sem volt, hogyan kellett volna felöltöznöm másképp. 
Gyors készülődés után újonnan beszerzett iskolatáskám felé nyúltam, majd rohamos tempóban, kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem le a földszintre. Szerencsémre Guy-t és Esthert még itt találtam.
A többiek már elindultak, és mivel nem volt saját kocsim, velük kellett utaznom. Háromnegyed nyolckor indultunk, de még bőven beértünk csengetés előtt.
Guy vezetett és mivel én jöttem a legkésőbb, nekem kellett hátra ülnöm, Esther foglalhatta el az anyósülést. Rögtön, miután beült, lehajtotta a napellenzőt és a tükörbe bámulva furcsa arckifejezéseket erőltetett magára. Először felhúzta az orrát, akár egy malac, majd csücsörített. 
- Te meg mit csinálsz? – tágra nyílt szemekkel néztem testvérem különös játékát a tükörrel. Először nem vette észre, hogy tőle kérdeztem, majd mikor senki sem válaszolt, rám pillantott és találkozott várakozó tekintetemmel. 
- Valami elfogadható arckifejezést próbálok magamra erőltetni. – nézett ismét a tükörbe. Pirospozsgás arcát két oldalról összenyomva koncentrált a várt hatásra, ami láthatóan nem következett be. 
Nem értettem, mire kellett neki ez. Bár igazság szerint, már régen feladtam, hogy megértsem bonyolult észjárását. Próbáltam nem röhögő görcsben kitörni egy-egy furcsa arcjátékán, de többet nem szóltam hozzá, csak sajnáltam a velünk szembe jövő kocsi sofőröket, akiknek végig kellett nézniük testvérem nevetséges és különös pillanatait.
A parkolóba bekanyarodva elég szokatlan látvány fogadott, amihez még hozzá kellett szoknom. Mindenhol embereket láttam és autókat. Nem igazán láttam ebben az időben diákokat ilyen mennyiségben és kellemetlenül éreztem magam. Első gondolatom a hazamenet volt, de nem hátrálhattam meg éppen itt éppen most. Kényszerítettem magam, hogy szálljak ki a kocsiból és vágjak jó pofát az egész naphoz.
Megpillantottam Leilát, aki az új barátnőjével, Agnessel lépkedett az iskola épületébe. Már messziről kiszúrtam Mickey egeres narancssárga pólójában és elmosolyodtam rajta, ez erőt adott. Tudtam, hogy ez lenne számomra is helyes: haverokat keresni.
Leváltam testvéreimről és táskámból előkerestem az órarendemet, amin rajta volt, hol volt az első órám. Mikor leolvastam a kusza napirendről a 102-es számot, elindultam megkeresni. Volt még pár percem becsöngetésig, mikor beértem a terembe. Régi, kicsit kopott festésű terem volt, meglehetősen új tartozékokkal. Irodalom órára való kellékekkel volt berendezve, mint például híres költők és írók képeivel. Shakespeare volt a falon lógok között a legnagyobb és legtehetősebb.
Körbenéztem osztálytársaimon, akik már régen ott voltak. Pillantásom megállapodott Emilyn, majd Leilán, Brianon, Agnesen és végül Aaronon. Elég sok ismerőst szereztem már.
Mikor Leila észrevett, integetett, hogy menjek oda hozzá. Egyes padokban ültünk, amik négy sorba voltak elrendezve. Leila viszonylag elöl ült, mellette Agnes és mellette Aaron egy sorban. A harmadik sorba volt még egy hely, de nem oda ültem végül. Leilához érve váltottunk pár szót, majd a negyedik sorba ülő Brianhoz léptem. 
- Szevasz, haver! – köszönt, majd megrázta a kezemet. – Neked foglaltuk ezt a helyet. – bökött állával a mellette álló felé. Lionel az ő másik oldalán ült. Helyet foglaltam, majd elkezdtem vizslatni az osztályt. 
Nem sok mindenki ismert minket, ezért mentek a kibeszélések. Emilyt megpillantva elmosolyodtam. A randevúnkra gondoltam és felidéztem az első csókunk emlékét. Szép csajnak tartottam és jól csókolt, de alig voltam képes kibírni egész este.
Nem sok közös volt bennünk, de kárpótolt a tudat, hogy jól néz ki, de csak az ilyen meghitt jeleneteknél. Csak pár hónapot kellett vele kibírnom, nyugtatott a tudat, mégis túl hosszúnak látszott az idő.
Barátnője padjára támaszkodott és heves pletykacsatát vívtak. Nem tudtam levenni a szememet a szájáról, ahogy olyan ritmikusan mozgott és ezt ő elég hamar ki is szúrta. Elmosolyodott, amikor a szemembe nézett egy lopott pillanatra, majd ismét ontotta a szavakat. A táska még a vállán volt, tehát nem foglalta még helyet.
Rimánkodtam, hogy csak ne a közelembe üljön, de pontosan az előttem lévő asztalra pakolta le a cuccát becsöngőkor. Huncut mosolyt csempészett az arcára, majd hátrafordulva üdvözölt. 
- Csáó! – integetett frissen manikűrözött kezével. Válaszul csak egy intést kapott. 
Hirtelen belépett a tanárunk, Mr. Bernard. Ősz hajú, jóvágású professzornak nézett ki első pillantásra. Szigorú tekintetét végigfuttatta az egész osztályon, majd kész volt egy tájékoztató osztályfőnöki órát tartani nekünk.
Elmondott minden lényegeset az iskolával és az órarenddel kapcsolatban, ami igazán jól jött.
A következő óráink már tanmenet szerűen következtek, tehát végigültem egy matek, két francia, egy irodalom, egy biológia és egy történelem órát. A tanárok nagyjából normálisak voltak.
Az ebédszünetünk éppen elég hosszúnak ígérkezett. Bár mi nem ettünk, csak úgy csináltunk. Mindenki klikkekbe tömörülve fogyasztotta az ebédjét, velünk mit sem törődve. Az, hogy egy ilyen nagy tömegben hat ember nem eszik, teljesen elenyészik a többi között, így nem is törődtünk a látszat fenntartásával.
Szerencsémre Brian és haverjai befogadtak maguk közé, így velük lógtam egész nap. Az első benyomásom róluk jó volt és reméltem, hogy ez így is fog maradni. Ahogy láttam, testvéreim is megtalálták a maguknak kedves és szimpatikus társakat: Esther inkább a végzős fiúkkal vegyült, Ruby egy nagyobb társaságban volt, mégis inkább csak egy csajjal dumálgatott, ahogy láttam, Guy is új barátokra tett szert, Leila Agnessel és még egy-két osztálytársunkkal beszélgetett egész nap, Destheni pedig az osztálytársaival tengette az idejét.
Úgy látszott, beilleszkedtünk. A tanárok, az iskola szellemisége, barátok, osztálytársak, iskolatársak, igazgató és minden más tökéletesen kielégítette az igényeinket.
Történelem óra után ismét randevút akartam kérni Emilytől, ahogy megbeszéltem Estherrel. Gyorsan le akartam tudni ezt a pár hónapot, aztán ismét szabadon élni. Tehát a teremből kiérve odaszlalomoztam hozzá és két barátnőjéhez, akik kísértetiesen hasonlítottak rá. A stílusuk, a beszédük, minden stimmelt, amitől a hátamon állt a szőr. 
- Sziasztok! – intettem kicsit bénán a többi csajnak. – Emily, beszélhetnénk? – majd bizalmaskodva fordultam a lány felé. Rögtön bólintott és elköszönt klónjaitól. 
- Na, miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte jól artikulálva a szavakat. Idegesített, amikor ezt csinálta. Kezét csípőre téve nekidőlt az szekrényeknek, ezzel felhívva figyelmemet alakjára. Ezen a napon kék toppot, fehér rövidnadrágot és ezüstszínű papucsot viselt. A nadrág tökéletesen kiemelte hosszú lábait, a topp pedig kívánatos dekoltázsát.
- Lenne kedved ma is találkozni? – egyszerűsítettem le az alapból elég bonyolultan hangzó kérdést: A nővérem fogadásából nekem téged ismét muszáj randira hívnom és megkérnem, hogy legyél a barátnőm, tehát lenne kedved még körülbelül két hónapig boldogítani engem, hogy utána jól lapátra tehesselek végre, hiszen már most is utállak? 
- Randira hívsz? – sikkantott alig halhatóan. Az öröm suhant végig az arcán és most egyszer, láttam a tekintetében valami őszintét és elragadót, de ez körülbelül két másodpercig tartott, mert ismét átvette felette az uralmat Barbie. 
- Valami olyasmi. – hagytam rá, kevésbé boldogan. Amint feltettem a kérdést, már meg is bántam. 
- Persze, elmegyek veled randizni! 
- Jó, akkor 4 óra megfelel? – kérdeztem. 
- Igen, gyere értem akkor! – mosolygott fülig érő szájjal, amitől nekem inkább sírhatnékom támadt. 
Tehát elindultam haza, hogy gyorsan összeszedjem magam és induljak a randimra.
Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem!

2012. április 8., vasárnap

11. fejezet - A csók


Sziasztok!

Nagyon köszönöm a sok támogatást, amit tőletek kapok. :) Igazán hálás vagyok a komikért és a rendszeres olvasásért!
Ha szeretitek, amit írok, akkor mutassátok ki és légyszíves írjatok nekem egy-két sort a véleményetekkel. Nekem nagyon jól fog esni, hogy őszinték vagytok, és ebből fejlődni fogok, és egyre jobb leszek, remélem.

De nem is rizsáznék tovább, íme, a fejezet! Ja és a szavazásokon is szavazzatok. ;)

Zene mellett olvassátok, én is úgy írtam, na, kellemes olvasást és sok puszi!
Cathy R.

11. fejezet – A csók

- Leila –

,,Minden ragyogó csók és minden bársonyos érintés egy újabb szilánk a szívből, amit vissza soha nem kapsz, s nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.”

Csak bolyongtam körbe-körbe a folyosókon. Az, hogy az igazgató bemutatott pár új osztálytársnak jó volt, mégis kicsit furcsán éreztem magam. Miután visszamentünk Bertievel a többiekhez megint olyan üresnek éreztem magam.

Nem jártam ezelőtt sem sokat emberek közé, de most, hogy ennyire sokan körbevettek olyan érzés volt, mintha a levegőt szívták volna el előlem. Pár száz évvel ezelőtt imádtam az embereket.

Nagyon sokat jótékonykodtam és élveztem, ha segíthettem a bajbajutott sorstársaimon. Azóta túl voltunk pár költözésen, így elég nehéz lett volna mélyebb kapcsolatokat kialakítani. Most ismét itt álltam körülvéve egy csapatra való tinédzserrel, amit muszáj volt megszoknom.

Nem csak az alkalmazkodással voltak eleinte gondjaim, hanem a beszélgetéssel is. Elszoktam teljesen a lélegző lények különbözőségétől és attól, hogy mindegyiknek teljesen más volt a véleménye. Csak testvéreim egyhangú szavait hallgatni minden nap, nem volt valami nagy változatosság az életemben.

Tulajdonképpen volt egy részem, ami kicsit sem bánta William ránk szabott küldetését. Mindig is pörgős csaj voltam, abból a belevaló fajtából és nem az az „otthonülős” típus. Viszont mostanság nem voltam a toppon ismerkedés szintjén. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt e miatt. Testvéreimnek nem is beszéltem különös élvezeteimről ebben az igencsak kilátástalan helyzetben.

Titkon mégis örültem annak, hogy végre ugyanaz a lány lehettem, mint régen. Megkaptam ezt az esélyt az élettől és remegve vártam az alkalomra, hogy új barátokat szerezhessek.

Igazgató úr bemutatott nekünk pár osztálytársat, akik közül majdnem mind szimpatikus volt első látásra. Elhatároztam, hogy szólok testvéreimnek, majd pedig elváltam tőlük.

- Menjek veled? – kérdezte Bertie féltő hangon.

- Nem kell, köszi. Aranyos vagy bátyó, de nem foghatod mindig a kezemet. – ráztam meg a fejemet és mosolyogtam kedvenc testvéremre. Szóváltásunknak Esther vetett véget, miközben megragadta Bertie kezét és a puncsos tálak felé húzta.

- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – rángatta választ nem várva.

Tudtam, hogy valamire készült, de éppen idejét éreztem annak, hogy egyedül keressem az utamat nélkülük. Ki is használtam az alkalmat, megfordultam és lassan kimentem a nagyteremből testvéreimnek búcsút intve. Volt még több, mint egy órám felderíteni a terepet.

Nem tudtam, merre induljak, tehát követtem a tömeget ismerős arcok után kutatva. A hosszú folyosók dzsungelében megpillantottam két előbb látott arcot. Odaaraszoltam hozzájuk és megpróbáltam társalogni új osztálytársaimmal.

- Sziasztok! – integettem nekik egész közelről. Első gondolatom az volt, mikor rám néztek, hogy nem ismertek fel. Szerencsére ez a feltevésem gyorsan köddé vált, mikor Agnes tárt karokkal üdvözölt.

- Jaj, Leila! Úgy örülök, hogy ismét látlak. – Ölelése furcsa volt, de nem rossz. Meleg karjai, amik szinte sütötték bőrömet egyre jobban olvasztották fel az enyémeket. Sajnáltam, hogy nem tudtam olyan szívélyesen viszonozni ölelését, de nem szoktam hozzá ehhez. Mikor észrevette erőtlen karjaimat, amikkel küzdöttem forrósága ellen és nem fontam szorosan a derekára, elengedett és arca rögtön zavart formát öltött.

- Sajnálom… én csak… tudod, így üdvözlök minden barátot és tudom, hogy mi nagyon jóban leszünk. – szabadkozott, amitől elmosolyodtam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem haragudott béna ölelésemért. Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, majd, hogy oldjam a feszültséget, témát váltottam.

- Kíváncsi leszek az új osztályunkra. – Jobb téma sajnos nem jutott hirtelen eszembe. Nem akartam rögtön csajos témákkal letámadni, mivel Aaron is - mint kiderült számomra, mindig – ott állt mellette.

- Mi már ide járunk tavaly óta és elég jó osztályközösségünk van. – mosolygott Aaron kedvese derekát átölelve. A szívem szinte sajgott, mikor rájuk néztem. Nem tehettem róla, de rögtön arra gondoltam, hogy hogyan fogom kibírni ezeket az éveket, ha minden nap őket kell bámulnom, hogy ilyen boldogok voltak.

Kereshettem volna először más ismerőst… - morgolódtam magamban. Nem mintha féltékeny lettem volna a boldogságukra. Nem, azon már túl voltam 100 évvel ezelőtt, hogy valakinek is az örömére féltékeny lettem volna. Tudtam, hogy soha nem következhet be a saját boldogságom…

- Kedvesek meg minden? – firtattam. Nem akartam unalmasnak tűnni, tehát tettetett kíváncsisággal folytattam a kérdezősködést, közben mindvégig az járt a fejemben, hogy mikor szabadulhattam végre ebből a kis szerelmi jelenetből.

- Fogjuk rá. – villantotta meg mosolyát a srác. Nem irigykedtem a boldogságra, csupán csak nem akartam szemtől szemben minden nap ezt látni. Szent meggyőződésem volt, hogy ezzel még nem tűntem irigynek, nyugtatgattam magam.

Elnéztem Aaront és valahogy megértettem, hogy Agnes mit látott benne. Csibészes mosolya és fehér, rendezett fogai tökéletes összképet alkottak. Látszott, hogy nagyon szerette a lányt, aki ezt természetesen viszonozta. Előbbi önző gondolataimat elhessegettem, majd szoktattam magam a gondolathoz, hogy nem ők voltak az egyetlen szerelmes pár a suliban, akit nap, mint nap bámulnom kellett.

Nem telt bele sok idő, Aaron megunta a csevejt és pár haverjával a puncsos tál felé tartott. Nem bántam, hogy kicsit kettesben lehettem végre Agnes-sel. Pár hasznos információra voltam kíváncsi az itteni szokásokról. Persze a párbeszédet kínos – az én életemre vonatkozó – kérdések is kísérték, de rutinosan adtam elő szomorú forgatókönyvünket

- Tudod, szüleink halála után nevelőszülőkhöz kerültünk természetesen és nagyon sokat költöztünk. – kezdtem előre begyakorolt hangon. Kicsit kétszínűnek éreztem magam, hogy így meg kellett játszanom magam már az első embernek, akivel végre szóba elegyedtem. De kárpótolt a gondolat, hogy mi történt volna, ha az igazat mondtam volna el neki kis családunkról. Nem tudom melyik részleten akadt volna ki jobban.

- Nem bántak velünk valami jól, úgyhogy mikor Esther elérte a 18 éves kort a gyámunk lett és elköltöztünk gonosz pótszüleinktől.

- Tehát több testvéred is van? Nem csak Bertie? – kérdezte Agnes. Szinte már úgy beszélt velem, mint egy baráttal és láttam a szemében, hogy valóban érdeklődött a dolgaim felől.

- Elég sok testvérem van, persze egyikük sem vér szerinti. – világosítottam fel. Legalább ezen a téren nem kellett sokat füllentenem. – Az igazi szüleink imádták a gyerekeket, és mivel nem lehetett sajátjuk, örökbe fogadtak párat, köztük engem is, mint most már tudod. Sokat utaztak – mosolyodtam el az igazi szüleimre gondolva – így a világ minden tájáról örökbe fogadtak egy kisbabát. Ezért kevés volt köztünk a korkülönbség. – néztem végül Agnes szemébe.

- Értem. – mosolyodott el, felfedve gyönyörű fogsorát. Alaposan megvizsgáltam arcát és meg kellett állapítanom, hogy gyönyörű lány volt. Arca kerekded, barna szemei csak úgy sugározták az életkedvet. Pozitív kisugárzása jó hatással volt rám, csaknem azon kaptam magam, hogy jól esett a közelében lennem, mégis volt benne valami furcsa, megfejthetetlen.

- És hogy hívják a testvéreidet? Persze Bertie-t már ismerem. – kíváncsiskodott.

- Esther a legidősebb, Ruby, Destheni és Guy. De itt vannak, majd bemutatom őket. – legyintettem a nagyterem felé. – Nagyon rendesek, majd meglátod.

- Biztos nehéz gyermekkorotok lehetett. – mondta bánatosan. Az együttérzés mellett kicsit szomorkás is volt a hangja, ami arra késztetett, hogy kérdezősködjek.

- És neked? Van testvéred? – simítottam végig a karján, mire felemelte fejét és elmosolyodott. Jól esett neki.

- Igen, van egy öcsém. Nem ígérem, hogy bemutatom ma, mert fogalmam sincs, merre kószál éppen. Elég… hogy is mondjam… befolyásolható. Ha belekeveredik egy rossz társaságba, könnyen rá sem lehet ismerni. Pedig szüleink halála óta eltelt már pár év, de még nem nőtt be a feje lágya. Talán ezért is ilyen. Igazság szerint nem gyászolt sokáig, inkább magába fojtotta az érzelmeit és igazságtalannak érzi az élettől, hogy elvette tőlünk őket. Most éli ki a lázadó korszakát, amibe sajnos nem tudok beleszólni, különben én leszek a rossz testvér. – sóhajtott egyet.

- Neked is meghaltak a szüleid? – tudtam, hogy udvariatlanság volt visszakérdezni, de elsőre, annyira lehetetlennek hangzott. Erről a lányról, aki itt ült előttem a nyugalom és boldogság rítt le, nem pedig a gyász. Nagyon jól tartotta magát, legalábbis külsőleg. Eltörpültem mellette a pár száz évemmel, hiszen én sokszor olyan hisztiket le tudtam játszani néha, pedig gyakorlatot, azt igazán szerezhettem volna az évek során.

- Igen, de ennek már 5 éve. – bólintott bánatosan. Pár pillanatig ilyen volt, aztán észrevette magát, kezével megtörölte az arcát, haját megigazította – feltéve a tökéletes álcát.

- És Aaron? Vele mióta vagy együtt? – kérdeztem, remélve, hogy válthatunk egy vidámabb témára. – Olyan aranyosak vagytok együtt.

- Aaronnal már az általános óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk mindig is. Őszintén szólva, nekem már akkor szimpatikus volt, de valahogy soha nem mertem vele úgy beszélni. Aztán eltelt egy kis idő és az egyik osztálykiránduláson összemelegedtünk. Kiderült, hogy neki is tetszettem, de ő sem mert csinálni semmit.

- Utálom a gyáva pasikat. – forgattam a szemem. – De persze ez nem Aaron ellen szól, csak sokat csalódtam a pasikban. Olykor már általánosításban beszélek róluk.

- Kedvellek. – nevette el magát Agnes. Nem értettem, ezért csak felhúzott szemöldökkel bámultam rá. – Tudod, eddig akiknek elmeséltem ezt a sztorit bájologtak velem és azt mondták, hogy milyen cuki szerelmi történet. A szemembe soha nem merték elmondani a véleményüket, hogy valóban szánalmasnak tartják ezt a gyávaságot. A hátam mögött beszélték ki inkább a dolgot. Te vagy az első és örülök, hogy őszinte vagy velem.

- Szeretem az egyenes beszédet. – mosolyogtam kicsit belepirulva. Amit mondott, nem volt igaz. Nem mondtam neki igazat magammal kapcsolatban.

Ezután rövidre zártam a beszélgetést és illedelmesen elköszöntem tőle, arra hivatkozva, hogy testvéreim vártak rám. Megbeszéltük, hogy az első nap majd találkozunk és addig is tartjuk a kapcsolatot.

Az Agnessel való, közel fél órás beszélgetésem után feloldódtam és nagyobb akadályok nélkül szlalomoztam diáktársaim között. Nem akartam csatlakozni testvéreimhez két okból: az első – nyomósabb ok – miszerint ki kellett élveznem az ,,egyedüllétet” és hogy a megbeszélt időpont, amikor találkoztunk még nem jött el, arra késztettek, hogy tovább rójam a köröket az iskola folyosóin.

Néha leültem, vizsgálgattam a fiúkat, aztán ismét útnak indultam. A pasikról megállapítottam, hogy nehéz dolgom lesz. Láttam néhány igen csak normálisnak látszót, de mivel megfogadtam, hogy nem lesz barátom, így csak a ,,mindent a szemnek és semmit a kéznek” elv szerint tekintettem rájuk.

Bár nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor Brian táncolni hívott. Pusztán baráti közeledést kezdeményeztem és szerencsére részéről sem érzékeltem különösebb vonzalmat. Lehet, hogy csak az új kihívást érezte.

Egyik kezemet a vállára, másik a tenyerébe tettem és egy lassú zenére hajladoztunk ide-oda. Költőien nézhettünk ki, én mégis megtörtem a csendet kettőnk között és próbáltam értelmesen elcseverészni vele. Róla is megtudtam pár hasznos dolgot és barátok lettünk.

Az este többi részében nem akartam táncolni. A DJ-k – lehet, hogy azért, mert velem akartak kiszúrni – csak romantikus lassú zenét adtak, így aztán végképp nem volt kedvem bent maradni. A nagyteremből nyílt egy ajtó ki az udvarra, amin kecsesen távoztam is. Feltűnés nélkül szlalomoztam át a táncoló emberek között.

A levegő meleg volt – számomra túlságosan is. Az udvar is báli díszekkel volt ellátva, mégis látszott, hogy eredetileg nem ide tervezték a banzájt. Kedves volt, hogy gondoltak azokra, akik nem akarták az egész éjjelt bent tölteni. Az egyik fa tövében megtalálható volt egy ugyanolyan büfé asztalt, mint bent, ami finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal csalogatta maga köré az embereket.

Én végül egy – a bejárattól elég messze elhelyezett – padon foglaltam helyet. Még nem sötétedett, így tökéletesen látott mindenki, ám ez nem zavart. Nyugodtan ültem és szemléltem a járókelőket. Mindenki boldognak látszott, élvezték a bált, nem gondolva a pár napon belül kezdődő újabb tanévre.

Kis idő múlva meguntam az ücsörgést és újra elindultam még távolabb a bejárattól. Egy kövekből kirakott út vezetett el egészen az iskola hátsó udvarán található szökőkútig. Furcsának találtam, hogy pont egy ilyen helyre raktak szökőkutat. Biztos a diákok kényelme miatt – gondoltam. Nem igazán foglalkoztatott a kőépítmény, tehát tovább haladtam.

Festői szépségű volt az udvar. Mindenhol virágok tarkították a látványt – természetesen fehér és narancssárga rózsák – és fák magaslottak.

Nagyon nagy hangsúlyt fordított erre az épület üzemeltetője, nem hiába. Sok embert meg lehetett ,,vásárolni” pusztán a látvánnyal.

Épp egy virágágyást csodáltam, mikor valaki megfogta a karomat. Ijedtemben megfordultam, így szembe tudtam nézni támadómmal.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek! – szólt egy bársonyos hang. A srác még mindig nem engedte el a karomat, csak álltunk ott és néztünk egymás szemébe.

A pillanatot én törtem meg, de nem szívesen. Kék szemeitől viszont még mindig nem tudtam szabadulni. 

- Mi volt a terved? – kérdeztem lágy hangon.

- Csak erre jártam és megláttalak. Pusztán nem akartalak egy ilyen szép estén itt egyedül hagyni. – mosolygott. – Amúgy Fabian vagyok. Benned kit tisztelhetek? – nyújtotta felém kezét.

- Leila. Leila vagyok. – ragadtam meg bársonyos kezét, majd feltűnés nélkül végigmértem tetőtől talpig. Halványsárga inget és fekete öltönynadrágot viselt, mi előnyös volt világos bőréhez. Teste kigyúrtnak látszott az ing alatt és magabiztosnak tűnt. Arca állati helyes volt: egy ragya, egy pattanás, mitesszer, egy bőrhibája nem volt. Állának íve tökéletes volt, szinte zavarba jöttem, ahogy néztem. Szemöldökei tökéletes ívet adtak mélykék szemeinek. Arca sápadt volt, haja világosbarna és rossz fiúsan kócos. Mikor észrevette, hogy bámulom, zavarba jöttem, ő viszont nem.

Tudta, hogyan vegyen le a lábamról. Egyik kezében egy narancssárga rózsát tartott, amit át is nyújtott.

- Virágot a virágnak. – mosolygott, majd átnyújtotta. Nem húztuk tovább az időt, sétálni indultunk. Tudtam, hogy nem sok időm maradt indulásig, ezért ki akartam élvezni beszélgetésünk minden pillanatát.

Pontosan nem tudtam, mit csináltam. A bál elején megfogadtam, hogy senkit nem fogok magamhoz ennyire közel engedni, erre tessék itt ez a helyes, jóképű srác és rögtön levett a lábamról. Hiába hitegettem magam, hogy az ő hibája volt az egész. Nem harcoltam ellene, túlságosan élveztem a jelenlétét.

Az udvar másik végébe sétáltunk, ahol egy rózsabokor állt. Furcsáltam, hogy a bokron nem narancs vagy fehér rózsák voltak, hanem lilák, de nem zavart. Az idő egyre sürgetett, a Hold már majdnem felkelt. Szerencsémre az iskola mögötti erdő tökéletesen megfelelt az átváltozáshoz, mert sejtettem, hogy haza már nem tudtam volna menni.

Megálltunk a félhomályban, ahonnan még hallottuk szólni a zenét. Mindkét karomat a vállára helyeztem és lassan elkezdtünk mozogni a lassú zene ritmusára.

Nem tudom miért tettem, de felkaptam fejem és mélyen a szemébe néztem. Éreztem, tudtam, hogy meg kellett tennem. Minden porcikámmal kívántam, tiltakozás nélkül engedtem, hogy megcsókoljon.

Isteni volt. Talán ezek voltak a legjobb szavak. Olyan régen csináltam már ilyet, hogy szinte teljesen elfelejtettem. Ujjaival az arcomat simogatta, miközben én a hajában turkáltam és élveztem a pillanatot. Ajkai mágnesként vonzották az enyémeket. Ritmikusan jártak egyszerre, remélve, hogy soha nem lesz vége a csóknak.

De vége lett. A pillanat köddé vált, csak az emlék maradt meg. Mikor ajkaink elhagyták egymást, utoljára megöleltem, jó éjszakát kívántam és elmentem. Nem rohantam, mint egy félénk kislány, hanem diadalmasan távoztam.

Remélem, hogy ő is ugyanúgy élvezte a csókot, mint én. Kifele menet ezen gondolkoztam, és egyre lestem hátra, hátha követett. Elől mentem ki, majd gyorsan megkerültem az iskolát a parkolón keresztül. Félhomályban alig voltak ott, mégis zavarban voltam. Így nyilvánosan nem igazán változtam még át.

Magassarkúmat levéve rohantam a fák között egyre beljebb, mikor a Hold fénye megvilágított. Szúrást éreztem a szívemben, majd térdre rogytam és elkezdődött az átváltozás.

Félig emberi alakban még körbenéztem, nem látott-e meg valaki, de az erdő csendesnek tűnt, amíg egy másik démon meg nem jelent pár méterre tőlem, szintén átváltozás közben. Annyi különbséggel, hogy ő már majdnem kész volt, emberi alakját nem is láttam. Sikoltozott, ordított és rohangált le-föl kínjában.

Én majdnem egészen csendesen tűrtem a fájdalmakat. Testvérem viszont egyre hangosabban nyögött, majd eltűnt. Nem tudtam kivenni, hogy melyikük volt az, bár teljesen lényegtelennek tartottam.
Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok meg nekem!