11. fejezet - A csók

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a sok támogatást, amit tőletek kapok. :) Igazán hálás vagyok a komikért és a rendszeres olvasásért!

Ha szeretitek, amit írok, akkor mutassátok ki és légyszíves írjatok nekem egy-két sort a véleményetekkel. Nekem nagyon jól fog esni, hogy őszinték vagytok, és ebből fejlődni fogok, és egyre jobb leszek, remélem.

De nem is rizsáznék tovább, íme, a fejezet! Ja és a szavazásokon is szavazzatok. ;)

Zene mellett olvassátok, én is úgy írtam, na, kellemes olvasást és sok puszi!

Cathy R.

11. fejezet – A csók

- Leila –

,,Minden ragyogó csók és minden bársonyos érintés egy újabb szilánk a szívből, amit vissza soha nem kapsz, s nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.”

Csak bolyongtam körbe-körbe a folyosókon. Az, hogy az igazgató bemutatott pár új osztálytársnak jó volt, mégis kicsit furcsán éreztem magam. Miután visszamentünk Bertievel a többiekhez megint olyan üresnek éreztem magam.

Nem jártam ezelőtt sem sokat emberek közé, de most, hogy ennyire sokan körbevettek olyan érzés volt, mintha a levegőt szívták volna el előlem. Pár száz évvel ezelőtt imádtam az embereket.

Nagyon sokat jótékonykodtam és élveztem, ha segíthettem a bajbajutott sorstársaimon. Azóta túl voltunk pár költözésen, így elég nehéz lett volna mélyebb kapcsolatokat kialakítani. Most ismét itt álltam körülvéve egy csapatra való tinédzserrel, amit muszáj volt megszoknom.

Nem csak az alkalmazkodással voltak eleinte gondjaim, hanem a beszélgetéssel is. Elszoktam teljesen a lélegző lények különbözőségétől és attól, hogy mindegyiknek teljesen más volt a véleménye. Csak testvéreim egyhangú szavait hallgatni minden nap, nem volt valami nagy változatosság az életemben.

Tulajdonképpen volt egy részem, ami kicsit sem bánta William ránk szabott küldetését. Mindig is pörgős csaj voltam, abból a belevaló fajtából és nem az az „otthonülős” típus. Viszont mostanság nem voltam a toppon ismerkedés szintjén. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt e miatt. Testvéreimnek nem is beszéltem különös élvezeteimről ebben az igencsak kilátástalan helyzetben.

Titkon mégis örültem annak, hogy végre ugyanaz a lány lehettem, mint régen. Megkaptam ezt az esélyt az élettől és remegve vártam az alkalomra, hogy új barátokat szerezhessek.

Igazgató úr bemutatott nekünk pár osztálytársat, akik közül majdnem mind szimpatikus volt első látásra. Elhatároztam, hogy szólok testvéreimnek, majd pedig elváltam tőlük.

- Menjek veled? – kérdezte Bertie féltő hangon.

- Nem kell, köszi. Aranyos vagy bátyó, de nem foghatod mindig a kezemet. – ráztam meg a fejemet és mosolyogtam kedvenc testvéremre. Szóváltásunknak Esther vetett véget, miközben megragadta Bertie kezét és a puncsos tálak felé húzta.

- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – rángatta választ nem várva.

Tudtam, hogy valamire készült, de éppen idejét éreztem annak, hogy egyedül keressem az utamat nélkülük. Ki is használtam az alkalmat, megfordultam és lassan kimentem a nagyteremből testvéreimnek búcsút intve. Volt még több, mint egy órám felderíteni a terepet.

Nem tudtam, merre induljak, tehát követtem a tömeget ismerős arcok után kutatva. A hosszú folyosók dzsungelében megpillantottam két előbb látott arcot. Odaaraszoltam hozzájuk és megpróbáltam társalogni új osztálytársaimmal.

- Sziasztok! – integettem nekik egész közelről. Első gondolatom az volt, mikor rám néztek, hogy nem ismertek fel. Szerencsére ez a feltevésem gyorsan köddé vált, mikor Agnes tárt karokkal üdvözölt.

- Jaj, Leila! Úgy örülök, hogy ismét látlak. – Ölelése furcsa volt, de nem rossz. Meleg karjai, amik szinte sütötték bőrömet egyre jobban olvasztották fel az enyémeket. Sajnáltam, hogy nem tudtam olyan szívélyesen viszonozni ölelését, de nem szoktam hozzá ehhez. Mikor észrevette erőtlen karjaimat, amikkel küzdöttem forrósága ellen és nem fontam szorosan a derekára, elengedett és arca rögtön zavart formát öltött.

- Sajnálom… én csak… tudod, így üdvözlök minden barátot és tudom, hogy mi nagyon jóban leszünk. – szabadkozott, amitől elmosolyodtam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem haragudott béna ölelésemért. Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, majd, hogy oldjam a feszültséget, témát váltottam.

- Kíváncsi leszek az új osztályunkra. – Jobb téma sajnos nem jutott hirtelen eszembe. Nem akartam rögtön csajos témákkal letámadni, mivel Aaron is - mint kiderült számomra, mindig – ott állt mellette.

- Mi már ide járunk tavaly óta és elég jó osztályközösségünk van. – mosolygott Aaron kedvese derekát átölelve. A szívem szinte sajgott, mikor rájuk néztem. Nem tehettem róla, de rögtön arra gondoltam, hogy hogyan fogom kibírni ezeket az éveket, ha minden nap őket kell bámulnom, hogy ilyen boldogok voltak.

Kereshettem volna először más ismerőst… - morgolódtam magamban. Nem mintha féltékeny lettem volna a boldogságukra. Nem, azon már túl voltam 100 évvel ezelőtt, hogy valakinek is az örömére féltékeny lettem volna. Tudtam, hogy soha nem következhet be a saját boldogságom…

- Kedvesek meg minden? – firtattam. Nem akartam unalmasnak tűnni, tehát tettetett kíváncsisággal folytattam a kérdezősködést, közben mindvégig az járt a fejemben, hogy mikor szabadulhattam végre ebből a kis szerelmi jelenetből.

- Fogjuk rá. – villantotta meg mosolyát a srác. Nem irigykedtem a boldogságra, csupán csak nem akartam szemtől szemben minden nap ezt látni. Szent meggyőződésem volt, hogy ezzel még nem tűntem irigynek, nyugtatgattam magam.

Elnéztem Aaront és valahogy megértettem, hogy Agnes mit látott benne. Csibészes mosolya és fehér, rendezett fogai tökéletes összképet alkottak. Látszott, hogy nagyon szerette a lányt, aki ezt természetesen viszonozta. Előbbi önző gondolataimat elhessegettem, majd szoktattam magam a gondolathoz, hogy nem ők voltak az egyetlen szerelmes pár a suliban, akit nap, mint nap bámulnom kellett.

Nem telt bele sok idő, Aaron megunta a csevejt és pár haverjával a puncsos tál felé tartott. Nem bántam, hogy kicsit kettesben lehettem végre Agnes-sel. Pár hasznos információra voltam kíváncsi az itteni szokásokról. Persze a párbeszédet kínos – az én életemre vonatkozó – kérdések is kísérték, de rutinosan adtam elő szomorú forgatókönyvünket

- Tudod, szüleink halála után nevelőszülőkhöz kerültünk természetesen és nagyon sokat költöztünk. – kezdtem előre begyakorolt hangon. Kicsit kétszínűnek éreztem magam, hogy így meg kellett játszanom magam már az első embernek, akivel végre szóba elegyedtem. De kárpótolt a gondolat, hogy mi történt volna, ha az igazat mondtam volna el neki kis családunkról. Nem tudom melyik részleten akadt volna ki jobban.

- Nem bántak velünk valami jól, úgyhogy mikor Esther elérte a 18 éves kort a gyámunk lett és elköltöztünk gonosz pótszüleinktől.

- Tehát több testvéred is van? Nem csak Bertie? – kérdezte Agnes. Szinte már úgy beszélt velem, mint egy baráttal és láttam a szemében, hogy valóban érdeklődött a dolgaim felől.

- Elég sok testvérem van, persze egyikük sem vér szerinti. – világosítottam fel. Legalább ezen a téren nem kellett sokat füllentenem. – Az igazi szüleink imádták a gyerekeket, és mivel nem lehetett sajátjuk, örökbe fogadtak párat, köztük engem is, mint most már tudod. Sokat utaztak – mosolyodtam el az igazi szüleimre gondolva – így a világ minden tájáról örökbe fogadtak egy kisbabát. Ezért kevés volt köztünk a korkülönbség. – néztem végül Agnes szemébe.

- Értem. – mosolyodott el, felfedve gyönyörű fogsorát. Alaposan megvizsgáltam arcát és meg kellett állapítanom, hogy gyönyörű lány volt. Arca kerekded, barna szemei csak úgy sugározták az életkedvet. Pozitív kisugárzása jó hatással volt rám, csaknem azon kaptam magam, hogy jól esett a közelében lennem, mégis volt benne valami furcsa, megfejthetetlen.

- És hogy hívják a testvéreidet? Persze Bertie-t már ismerem. – kíváncsiskodott.

- Esther a legidősebb, Ruby, Destheni és Guy. De itt vannak, majd bemutatom őket. – legyintettem a nagyterem felé. – Nagyon rendesek, majd meglátod.

- Biztos nehéz gyermekkorotok lehetett. – mondta bánatosan. Az együttérzés mellett kicsit szomorkás is volt a hangja, ami arra késztetett, hogy kérdezősködjek.

- És neked? Van testvéred? – simítottam végig a karján, mire felemelte fejét és elmosolyodott. Jól esett neki.

- Igen, van egy öcsém. Nem ígérem, hogy bemutatom ma, mert fogalmam sincs, merre kószál éppen. Elég… hogy is mondjam… befolyásolható. Ha belekeveredik egy rossz társaságba, könnyen rá sem lehet ismerni. Pedig szüleink halála óta eltelt már pár év, de még nem nőtt be a feje lágya. Talán ezért is ilyen. Igazság szerint nem gyászolt sokáig, inkább magába fojtotta az érzelmeit és igazságtalannak érzi az élettől, hogy elvette tőlünk őket. Most éli ki a lázadó korszakát, amibe sajnos nem tudok beleszólni, különben én leszek a rossz testvér. – sóhajtott egyet.

- Neked is meghaltak a szüleid? – tudtam, hogy udvariatlanság volt visszakérdezni, de elsőre, annyira lehetetlennek hangzott. Erről a lányról, aki itt ült előttem a nyugalom és boldogság rítt le, nem pedig a gyász. Nagyon jól tartotta magát, legalábbis külsőleg. Eltörpültem mellette a pár száz évemmel, hiszen én sokszor olyan hisztiket le tudtam játszani néha, pedig gyakorlatot, azt igazán szerezhettem volna az évek során.

- Igen, de ennek már 5 éve. – bólintott bánatosan. Pár pillanatig ilyen volt, aztán észrevette magát, kezével megtörölte az arcát, haját megigazította – feltéve a tökéletes álcát.

- És Aaron? Vele mióta vagy együtt? – kérdeztem, remélve, hogy válthatunk egy vidámabb témára. – Olyan aranyosak vagytok együtt.

- Aaronnal már az általános óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk mindig is. Őszintén szólva, nekem már akkor szimpatikus volt, de valahogy soha nem mertem vele úgy beszélni. Aztán eltelt egy kis idő és az egyik osztálykiránduláson összemelegedtünk. Kiderült, hogy neki is tetszettem, de ő sem mert csinálni semmit.

- Utálom a gyáva pasikat. – forgattam a szemem. – De persze ez nem Aaron ellen szól, csak sokat csalódtam a pasikban. Olykor már általánosításban beszélek róluk.

- Kedvellek. – nevette el magát Agnes. Nem értettem, ezért csak felhúzott szemöldökkel bámultam rá. – Tudod, eddig akiknek elmeséltem ezt a sztorit bájologtak velem és azt mondták, hogy milyen cuki szerelmi történet. A szemembe soha nem merték elmondani a véleményüket, hogy valóban szánalmasnak tartják ezt a gyávaságot. A hátam mögött beszélték ki inkább a dolgot. Te vagy az első és örülök, hogy őszinte vagy velem.

- Szeretem az egyenes beszédet. – mosolyogtam kicsit belepirulva. Amit mondott, nem volt igaz. Nem mondtam neki igazat magammal kapcsolatban.

Ezután rövidre zártam a beszélgetést és illedelmesen elköszöntem tőle, arra hivatkozva, hogy testvéreim vártak rám. Megbeszéltük, hogy az első nap majd találkozunk és addig is tartjuk a kapcsolatot.

Az Agnessel való, közel fél órás beszélgetésem után feloldódtam és nagyobb akadályok nélkül szlalomoztam diáktársaim között. Nem akartam csatlakozni testvéreimhez két okból: az első – nyomósabb ok – miszerint ki kellett élveznem az ,,egyedüllétet” és hogy a megbeszélt időpont, amikor találkoztunk még nem jött el, arra késztettek, hogy tovább rójam a köröket az iskola folyosóin.

Néha leültem, vizsgálgattam a fiúkat, aztán ismét útnak indultam. A pasikról megállapítottam, hogy nehéz dolgom lesz. Láttam néhány igen csak normálisnak látszót, de mivel megfogadtam, hogy nem lesz barátom, így csak a ,,mindent a szemnek és semmit a kéznek” elv szerint tekintettem rájuk.

Bár nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor Brian táncolni hívott. Pusztán baráti közeledést kezdeményeztem és szerencsére részéről sem érzékeltem különösebb vonzalmat. Lehet, hogy csak az új kihívást érezte.

Egyik kezemet a vállára, másik a tenyerébe tettem és egy lassú zenére hajladoztunk ide-oda. Költőien nézhettünk ki, én mégis megtörtem a csendet kettőnk között és próbáltam értelmesen elcseverészni vele. Róla is megtudtam pár hasznos dolgot és barátok lettünk.

Az este többi részében nem akartam táncolni. A DJ-k – lehet, hogy azért, mert velem akartak kiszúrni – csak romantikus lassú zenét adtak, így aztán végképp nem volt kedvem bent maradni. A nagyteremből nyílt egy ajtó ki az udvarra, amin kecsesen távoztam is. Feltűnés nélkül szlalomoztam át a táncoló emberek között.

A levegő meleg volt – számomra túlságosan is. Az udvar is báli díszekkel volt ellátva, mégis látszott, hogy eredetileg nem ide tervezték a banzájt. Kedves volt, hogy gondoltak azokra, akik nem akarták az egész éjjelt bent tölteni. Az egyik fa tövében megtalálható volt egy ugyanolyan büfé asztalt, mint bent, ami finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal csalogatta maga köré az embereket.

Én végül egy – a bejárattól elég messze elhelyezett – padon foglaltam helyet. Még nem sötétedett, így tökéletesen látott mindenki, ám ez nem zavart. Nyugodtan ültem és szemléltem a járókelőket. Mindenki boldognak látszott, élvezték a bált, nem gondolva a pár napon belül kezdődő újabb tanévre.

Kis idő múlva meguntam az ücsörgést és újra elindultam még távolabb a bejárattól. Egy kövekből kirakott út vezetett el egészen az iskola hátsó udvarán található szökőkútig. Furcsának találtam, hogy pont egy ilyen helyre raktak szökőkutat. Biztos a diákok kényelme miatt – gondoltam. Nem igazán foglalkoztatott a kőépítmény, tehát tovább haladtam.

Festői szépségű volt az udvar. Mindenhol virágok tarkították a látványt – természetesen fehér és narancssárga rózsák – és fák magaslottak.

Nagyon nagy hangsúlyt fordított erre az épület üzemeltetője, nem hiába. Sok embert meg lehetett ,,vásárolni” pusztán a látvánnyal.

Épp egy virágágyást csodáltam, mikor valaki megfogta a karomat. Ijedtemben megfordultam, így szembe tudtam nézni támadómmal.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek! – szólt egy bársonyos hang. A srác még mindig nem engedte el a karomat, csak álltunk ott és néztünk egymás szemébe.

A pillanatot én törtem meg, de nem szívesen. Kék szemeitől viszont még mindig nem tudtam szabadulni. 

- Mi volt a terved? – kérdeztem lágy hangon.

- Csak erre jártam és megláttalak. Pusztán nem akartalak egy ilyen szép estén itt egyedül hagyni. – mosolygott. – Amúgy Fabian vagyok. Benned kit tisztelhetek? – nyújtotta felém kezét.

- Leila. Leila vagyok. – ragadtam meg bársonyos kezét, majd feltűnés nélkül végigmértem tetőtől talpig. Halványsárga inget és fekete öltönynadrágot viselt, mi előnyös volt világos bőréhez. Teste kigyúrtnak látszott az ing alatt és magabiztosnak tűnt. Arca állati helyes volt: egy ragya, egy pattanás, mitesszer, egy bőrhibája nem volt. Állának íve tökéletes volt, szinte zavarba jöttem, ahogy néztem. Szemöldökei tökéletes ívet adtak mélykék szemeinek. Arca sápadt volt, haja világosbarna és rossz fiúsan kócos. Mikor észrevette, hogy bámulom, zavarba jöttem, ő viszont nem.

Tudta, hogyan vegyen le a lábamról. Egyik kezében egy narancssárga rózsát tartott, amit át is nyújtott.

- Virágot a virágnak. – mosolygott, majd átnyújtotta. Nem húztuk tovább az időt, sétálni indultunk. Tudtam, hogy nem sok időm maradt indulásig, ezért ki akartam élvezni beszélgetésünk minden pillanatát.

Pontosan nem tudtam, mit csináltam. A bál elején megfogadtam, hogy senkit nem fogok magamhoz ennyire közel engedni, erre tessék itt ez a helyes, jóképű srác és rögtön levett a lábamról. Hiába hitegettem magam, hogy az ő hibája volt az egész. Nem harcoltam ellene, túlságosan élveztem a jelenlétét.

Az udvar másik végébe sétáltunk, ahol egy rózsabokor állt. Furcsáltam, hogy a bokron nem narancs vagy fehér rózsák voltak, hanem lilák, de nem zavart. Az idő egyre sürgetett, a Hold már majdnem felkelt. Szerencsémre az iskola mögötti erdő tökéletesen megfelelt az átváltozáshoz, mert sejtettem, hogy haza már nem tudtam volna menni.

Megálltunk a félhomályban, ahonnan még hallottuk szólni a zenét. Mindkét karomat a vállára helyeztem és lassan elkezdtünk mozogni a lassú zene ritmusára.

Nem tudom miért tettem, de felkaptam fejem és mélyen a szemébe néztem. Éreztem, tudtam, hogy meg kellett tennem. Minden porcikámmal kívántam, tiltakozás nélkül engedtem, hogy megcsókoljon.

Isteni volt. Talán ezek voltak a legjobb szavak. Olyan régen csináltam már ilyet, hogy szinte teljesen elfelejtettem. Ujjaival az arcomat simogatta, miközben én a hajában turkáltam és élveztem a pillanatot. Ajkai mágnesként vonzották az enyémeket. Ritmikusan jártak egyszerre, remélve, hogy soha nem lesz vége a csóknak.

De vége lett. A pillanat köddé vált, csak az emlék maradt meg. Mikor ajkaink elhagyták egymást, utoljára megöleltem, jó éjszakát kívántam és elmentem. Nem rohantam, mint egy félénk kislány, hanem diadalmasan távoztam.

Remélem, hogy ő is ugyanúgy élvezte a csókot, mint én. Kifele menet ezen gondolkoztam, és egyre lestem hátra, hátha követett. Elől mentem ki, majd gyorsan megkerültem az iskolát a parkolón keresztül. Félhomályban alig voltak ott, mégis zavarban voltam. Így nyilvánosan nem igazán változtam még át.

Magassarkúmat levéve rohantam a fák között egyre beljebb, mikor a Hold fénye megvilágított. Szúrást éreztem a szívemben, majd térdre rogytam és elkezdődött az átváltozás.

Félig emberi alakban még körbenéztem, nem látott-e meg valaki, de az erdő csendesnek tűnt, amíg egy másik démon meg nem jelent pár méterre tőlem, szintén átváltozás közben. Annyi különbséggel, hogy ő már majdnem kész volt, emberi alakját nem is láttam. Sikoltozott, ordított és rohangált le-föl kínjában.

Én majdnem egészen csendesen tűrtem a fájdalmakat. Testvérem viszont egyre hangosabban nyögött, majd eltűnt. Nem tudtam kivenni, hogy melyikük volt az, bár teljesen lényegtelennek tartottam.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok meg nekem!