6. fejezet - Felesz vagy mersz?

Sziasztok, drágáim!

Frissel jelentkezem megint. Már nemsokára készen vagyok a feltöltésekkel :)

Kérlek titeket, hogy kommenteljetek, mert ez nagyon fontos lenne számomra!

Ruby után most megint visszatérek Bertie-hez. Valahogy az ő szemszögéből könnyebb a dolog. Kicsit világfájdalmas a hangulata, de ez csak segít :D Zene mellett sokkal könnyebb olvasni, ezért megint kaptok hozzá. Kicsit hosszúra sikeredett a fejezet, de remélem nem fogtok utálni ez miatt :$

Nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

UI: Ehhez a fejezethez is kaptam az előző blogomon megjegyzéseket. Nem vesztek el, ott találhatóak alul. :)

6. fejezet - Felelsz, vagy mersz? 

- Bertie - 

Délután Leila és én dolgozni mentünk. Akármilyen luxus óriási lakásunk is volt, azt valahogy fent kellett tartani. William nem éppen soknak mondható összeget hagyott ránk korábban. Az idők során elég sokat költöztünk, így az összes félrerakott pénzünk elúszott. 

Ruby letette a manikűrös vizsgát és egy magán vállalkozó szépségszalonban dolgozott, amikor volt időpontja bejegyezve.

Leila könyvelőknek segített iratokat rendezni és legfőképpen számítógéppel kapcsolatos ügyekben.
Én gyorsétteremben voltam felszolgáló, Destheni külön órákat adott egy tanítási központban olyan embereknek, akik valamilyen tantárgyban nem voltak jók, Guy pedig kézbesítőként tevékenykedett.
És végül Esther ... Na ez jó kérdés. Azt pontosan nem tudtam, hogy mivel kereste a kenyerét, de talán kocsmában vagy az utcasarkon csalta ki az emberek pénzét. 

Leila vitt be engem is a Monet's gyorsétteremhez. Ez a kis büfé nem volt túlságosan messze az otthonunktól. Két várossal odébb, az autópálya szélén helyezkedett el, hogy az éppen éhes vezetők betérhessenek gyorsan enni valamit. 

Mióta ide költöztünk Oregonba, ebben a kis koszos épületben dolgoztam. Many a tulajdonos kicsit zsugori ember volt, mindenen spórolt, amin csak lehetett. Fizetés emelést nem kaptam, de valahogy megértettem. Soha sem túlóráztam. Kicsit furcsa is lett volna, ha egy démon szolgálta volna fel a vacsorát. Mivel a munkaidőm mindig délután kettőkor kezdődött és este hatkor ért véget, soha nem mehettem délelőtt plusz pénzt keresni. 24 órás nyitva tartás mellett mindig volt állandó személyzet. 

Háztartásunk nem igazán igényelt sok pénzt. Ételt alig ettünk, este nem használtunk elektromos áramot. Viszont a benzinpénz és a ruhákra fordított összeg magas volt. Leila és Destheni értettek valamit a varráshoz, mert ők intézték mindig a mindennapi öltözetünket. Volt, hogy csak anyagot vettek és elővarázsolták a végén egy szép darabot. A lényeg, hogy ennyi munkával sosem szenvedtünk semmiben hiányt. 

A műszakom nagyon gyorsan véget ért és Leila ott várt rám a parkolóban . Szempillantás alatt haza értünk. Fél hétkor az egész család a nappaliban várakozott, természetesen Estherre. 

- Bocsi, hogy késtem. - mosolygott, mikor belépett az ajtón. Ha nem ismertem volna már régóta el is hittem volna ártatlan szavait. De sajnos már késő volt. 

- Ne is zavartasd magad! Már hozzászoktunk. - legyintett Guy, miközben felállt a fotelből. 

Az ajtó bezárása után elindultunk az erdő sűrűjébe. Én mentem elöl a kitaposott ösvényen, mögöttem Destheni haladt. Mintha egy gyászszertartásra készülődtünk volna, olyan csendesen haladtunk a még elég világosnak mondható erdőben. Egy lélek sem járt erre felé. A fák visszaverték a madárhangokat és a csörgedező patak moraját. Lassan haladva is - mert sehova sem siettünk - időben odaértünk a megszokott helyünkre. Egy barlang, bent egészen az erdő mélyén jelentette számunkra - mármint ruháink számára - a biztos menedéket. Moha és páfrányok már néhány éve körülölelték a bejáratot. Igazság szerint, látszatra kicsit sem hasonlított barlangra. Guy-jal kerestünk egy jó nagy darab vékony fakérget és ajtó helyett odaillesztettük a főnyíláshoz. Bent csak polcok voltak, a nevünk kezdőbetűjével ellátva. Ruháinkat leterítettük ezekre, majd megvártuk egymást. 

A meztelenség már nem okozott számunkra problémát. Elég hosszú ideje éltünk már együtt ahhoz, hogy hozzászokjunk a látványhoz. Testünk úgy is teljesen eltorzult és így ruhadarabjainkat elhagytuk volna, úgyhogy közös megegyezés után így döntöttünk. 

Amint mindenki kész lett, visszazártuk a bejáratot és lassan elindultunk a szokott helyre. Egy kis rét az erdő közepén nyújtotta az átváltozáshoz szükséges teret. Az égre pillantva nyugtáztam, hogy mindjárt itt az idő. Kis körbe helyezkedtünk el, hogy mindenki lásson mindenkit. Az erdő egyre sötétebb és hátborzongató arcát mutatta a kis tisztás körül. 

Az átváltozás mindig akkor történt, mikor a hold - akár a felhők mögött - feltűnt és bevilágította a testünket. Persze, ha a felhők eltakarták a kilátást, akkor a világítás elmaradt, de az energiáját éreztük a bőrünkön. A mai estén tökéletesen látszott az égitest és bevilágította a teret. Visszafojtott sikollyal a földre rogytam a fájdalomtól miatt és a mellkasomat szorítottam. Kidülledt ereim még erősebben pumpálták a vért. Füleim éktelenül zúgtak, de Leila utolsó ordítását még hallottam. Szememet erősen szorítottam és könyörögtem, hogy legyen vége. Egy erős nyomás taszította össze a két tüdőmet, a maradék oxigént is kinyomva szervezetemből. 

Fájdalom egy pillanat alatt véget ért. Ahogy körbenéztem testvéreimen, láttam, hogy az ő átalakulásuk is már a végét járta. Esther még a földön feküdt görcsölve, sikítva és nyüszítve. Egy villanás alatt megszűnt létezni a fájdalma és démon alakban állt - illetve lebegett - előttem. 

Furcsa volt, hogy démon alakban minden érzelmünk kikapcsolt, csak a nyers gyilkolás takarta az ijesztő külsőnket. Egy fekete lepellel fedett szellem - kézzel nem fogható - alak, ami kísértetiesen elmosódott az erdő és a fák sokaságában. A fekete lepel nélkül emberi szem számára teljesen láthatatlanok voltunk. Hogy miért kellett köntös, ha úgy is emberekre vadásztunk? Maradhattunk volna teljesen áttetszőek, ha a gyanútlan erdőben kószáló kirándulókat akartuk zsákmányba ejteni, nemigaz? Talán így elkerülhető lett volna a halálfélelem és a menekülés, amit akkor láttak, amikor egy szakadt külsejű árny üldözte őket. 

A fedő textil igazság szerint arra szolgált, hogy felismerjük egymást. Nem tudhattuk, hogy mennyi alakváltó démon mászkált rajtunk kívül. Nekünk meg volt ez a kis “egyen-jelmezünk”, ami elősegítette, hogy ne támadjunk egymásra. Hiszen nem minden fajtársunk volt olyan jó módú, mint mi. 

Néha szerettem volna sírva, hisztizve elrohanni ebből a világból, akár egy kislány. Nem számított volna, hogy hova, csak el innen, jó messzire. Ezt az egész démonos mizériát gyűlöltem tiszta szívemből. A gyilkolás nem boldogított. 

Egyszerre indultunk el vadászni különböző irányokba. Én az erdő nyugati oldala felé vettem az irányt. Az éhség rettenesen égette a torkomat. Meresztettem a szememet valami féle táplálék után. Mikor már majdnem feladtam, megláttam a tökéletese célpontot. Szegény eltévedt turista rosszkor volt rossz helyen. Pánikolva kereste az erdőből kivezető utat, mikor meglátgott. Hosszú percekig farkasszemet néztünk. Éreztem a benne tomboló feszültséget, aztán futásnak eredt. Mint egy macska, aki az egeret akarta megfogni, úgy iramodtam utána. Szinte teljesen feleslegesnek éreztem ezt a kergetőzést. Csak a még megmaradt tudatalattimat kínozta szegény ember. Nem akartam megölni, de az ösztönök erősebben voltak. 

Mikor beértem, muszáj volt elé állnom, mert különben egész éjjel ezt játszhattuk volna. Puszta kézzel képtelen voltam megérinteni, mivel kezem sem volt. Csak felé emeltem csonka szellemszerű végtagomat, mire ő kidülledt szemekkel bámult rám. Láttam benne a félelmet és a kíváncsiságot az irányomba. 46 év körüli férfinak tűnt, talán még családja is volt. Nem vártam tovább, mert a bűntudat, ami egyre jobban hatalmasodott el bennem, arra biztatott, hogy hagyjam menekülni. 

Felé emeltem mindkét karomat, megfogtam az arcát. Éreztem az ereiből áradó melegséget. Egy pillanatra a gyilkolás előtt az otthonom - a valódi otthonom - jutott eszembe. Vörös, pont szemeimmel mélyen a szemébe néztem. Teste éltető erejét már az én szívemben éreztem. Folyamatosan, szívtam el belőle az ártatlan életét. Minél gyorsabban igyekeztem végrehajtani a mészárszéki feladatot. Mikor végeztem, élettelenül esett le elém a földre. Teste hófehér volt, szemei feketék és szemöldöke fölött egy vágásszerű vonalka húzódott. Ezt a kis rést én okoztam, innen szívtam el előle a erejét, akár egy pók. 

˜*•.•*˜ 

- Jól vagy? - kérdezte Destheni, miközben vonultunk vissza a reggeli napsütésben a házunkhoz. Kérdése igencsak elgondolkoztatott. Jól vagyok? - ezt kérdeztem magamtól én is. A válasz egyszerűbb volt, mint gondoltam. Nem. Én soha nem voltam jól. Mióta alakváltó, lélekzabáló szörnyeteg lettem, az összes emberi érzelem eltűnt belőlem. Éjjel gyilkoltam, nappal a gyilkosság miatt volt bűntudatom. Az egész életemet William szúrta el, és ezt a testvéreim is pontosan így érezték. 

- Igen. - hazudtam a szemébe. Ezek a könnyed hazugságok már gyakorlottan ömlöttek belőlem. Hiszen az egész életem ebből állt. Ez a kis apróság már igazán nem jelentett semmit. 

- Pedig nem úgy nézel ki. - erősködött. Most komolyan? Nem nézek ki jól? - akartam a fejéhez vágni. Neki soha nem volt bűntudata. Ő a karót nyelt Destheni marad mindig is. Aki csak simán megölt egy ártatlan embert, aztán elő tudta adni a világ felé a kis színjátékát. A tökéletesen tanuló példás magatartással bíró strébert. Gratula neki! Kétszínűségénél már csak a színjátéka volt rosszabb, amit előadott. 

Nem válaszoltam. Fölöslegesnek találtam. Agyban elküldtem őt a fenébe, és ez bőven elég volt. Utálatomat iránta már nem múlhatja felül semmivel. 

Házba érve felmentem a szobámba, végignyúltam az ágyon és bámultam a plafont. Reggel tíz óra körül volt, a nap már szikrázóan sütött be az ablakon. Az újraüvegezett ablak valahogy sokkal szebben adta át a kinti fényt, mint az előző, amit Esther kitört - velem. 

- Bertie? Bent vagy? - kopogott Leila az ajtómon. Majd' leestem az ágyról ijedtemben. Órámra nézve nyugtáztam, hogy egy kicsit elaludtam. Kijelzője 3 órát mutatott. Kicsit nagyon elaludtam... 

- Igen, itt vagyok! - kiáltottam, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat és visszatérni a jelenbe - Gyere be! 

- Aludtál? - mosolyogva nézett végig nyúzott arcomon. Tudta a választ. - De nem ezért jöttem. - kíváncsian vontam fel szemöldökömet a hír hallatán. - Nem jössz le egy kicsit játszani? - biccentett fejével az ajtó felé. 

- Játszani? - kikerekedett szemmel bámultam rá, miközben felálltam az ágyról és ruhákat pakoltam ki magamnak a szekrényemből. 

- Aha. Felelsz vagy mersz? - csillogott a tekintete. - Olyan régen szórakoztunk már együtt. És különben is - nyafogott - nem sok időnk van már az iskoláig. Érezzük kicsit jól magunkat. - Kérlelő szemmel nézett rám. 

- Mindjárt lemegyek. - mondtam kevés jókedvvel. Válasza csak egy mosoly volt. 

Miután átöltöztem, lassú lépteket tettem a lépcső felé. Az egész emelet üres volt. Lenről viszont hangos zene szólt. Leérve megláttam a játék helyszínét. Csomó pia, - persze alkoholos és alkohol mentes - üres üvegek és családtagjaim a földön gubbasztva. Leila rám nézett és fülig érő szájjal invitált közéjük. 

- Na, kezdhetjük? - mindenki bólintott. Megfogta a sörösüveg és egy mozdulattal megpörgette. - Ja, igen. Játékszabályok. Aki pörget az kérdez. Akire mutat az üveg szája, az válaszol. Ha felesz, akkor egyértelműen a kérdésre kell válaszolnod, ha pedig mersz, akkor meg kell csinálnod, amit mond a pörgető. 

Végig az üveget bámultam. Forgása egyre lassult, majd megállapodott rajtam. Tekintetemet Leila szemébe fúrtam, vártam a kérdését. Elgondolkozó fejjel viszonozta tekintetemet, majd jött a kérdése: 

-Felelsz vagy mersz? - kérdezte. Látszott, hogy mit akar hallani, de nem mentem bele a játékába. 

Felelek! - jelentettem ki mosolyogva. 

Várod már az iskolát? - ledöbbenten bámultam rá. Komolyan ezt kérdezte? Mint egy ovis találkozó... De aztán megsajnáltam. Annyira igyekezett, hogy együtt legyünk végre és játszunk. Nem akartam elrontani az örömét, úgyhogy visszamentem a dedóba és válaszoltam. 

- Őszintén szólva igen. - válaszom feltűnően igaznak hangzott. Mert az is volt. Vártam az iskolát. 

Most én pörgettem. Az üveg hosszú forgás után Guy-ra nézett. 

- Felelsz vagy mersz? 

- Felelek? - ő sem akart semmilyen megalázó feladatot vállalni. 

- Lehet személyesebb kérdést is feltenni? - néztem Leilara. Bólintott. 

- Akkor, ... Mikor voltál utoljára csajjal? - mosolyogtam kacéran. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán kijelentette kicsit félénken: 

- Még nem voltam lánnyal. - lesütötte tekintetét. Szégyellte a dolgot. Hitetlenkedve bámultam rá. De mielőtt kérdezhettem volna, megragadta az üveget és pörgetett. Esther következett. 

Néhány pia után már vidámabb volt a helyzet és egymást követték a kínosabbnál kínosabb kérdések. 

- Hány pasival voltál már a héten? - kérdezte Guy Esthert. 

- Öttel. - röhögött. Kecses ujjaival a palackért nyúlt. Én következtem. 

- Felesz vagy mersz? - gonosz tekintettel követte az enyémet. 

- Merek. - már pár pohár pálinka után belementem a játékába. 

- A suliban, majd mutatok neked egy csajt, akármilyen neked össze kell vele jönnöd. Majd kicsit megdöngeted, aztán nem tudom... Ha akarsz maradj vele. - mosolygott gonoszan és az egyik szemöldökét húzogatta kecsegtetően. Nem volt más választásom, így belementem. 

Az este igazából csak érzelmes és szerelemmel kapcsolatos kérdések hangoztak el leginkább. Mindannyiuk számára ezt a témát lett volna a legszebb átélni. 

Nagyon sok mindent tudtam meg testvéreimről. Például Guy még nem volt lánnyal, Leila szeretne szerelmes lenni és Esther egy hivatásossal is felér. 

Változatosan telt ez a mai nap. Leginkább azon aggódtam, hogy Esther ne valami undorító csajt válasszon nekem. Ezt néztem ki belőle, igazság szerint. Semmiképpen sem fog nekem kegyelmezni, úgyhogy már előre ki voltam akadva ezen. 

De soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap... Nem igaz?

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem kommentben!

Hozzászólások az előző blogomból:

Vicky221:

Nekem eddig ez a fejezet tetszett a legjobban *-*

A vadászós résznél szinte láttam magam előtt a menekülő turista rémült arcát.

Már nagyon várom a következő fejezetet, és rettentően kíváncsi vagyok, hogy Esther milyen csajt talál Bertie számára.

Remélem, hamar felrakod a frisset!

Csak így tovább! ;)

Vicky ^.^

Minipötyipuding:

Vicky221 ! :)

Ennek nagyon örülök. Szegény turista... amúgy én is nagyon sajnáltam :D

Estherről és a csajról meg sajnos nem fogok mondani semmi konkrétat, csak annyit, hogy meg fogtok rajta lepődni, NAGYON. És főleg az lesz az érdekes, amit a csaj fog kiváltani. Meghatározó szerepe lesz a folytatásban :) De ennyi új elég is ...

Köszönöm a kommentedet :)

Pusszantás

Alexa:

Hellóka!!

Szerintem is nagyon izgalmas volt ez a rész!!! :)

Húúú a vadászat!!!! :) Hát nem is tudom mit írhatnék... fantasztikus!

Pusszancs!

Minipötyipuding:

Alexa!

Nagyon köszönöm a megjegyzésedet. Igen, a vadászat... Sokan mondták, hogy az különösen furcsán elnyerte a tetszésüket. Igazából pont ez volt a célom :)

Köszi még egyszer.

Puszi

5. fejezet - Ügy II. rész

Sziasztok!

Hát megint itt lennék az új résszel. A dupla fejezet második része. A meglepi, amire mindenki várt az, hogy ezt Ruby szemszögéből írtam meg. Ez egy kicsit furcsa volt számomra. Bertie szemszögéből alapból azért kezdtem el írni, mert minden blog és sztori, amit eddig olvastam, ott lány szemszögből íródik az egész. Számomra már egy kicsit egyhangúnak tűnt, ezért váltottam. De megint visszatérni egy lányhoz olyan más volt - jó értelemben. Talán több ilyet fogok csinálni :)

Ha tetszett nektek, kérek szépen komikat!!! Sokat segítene :)

Zenét megint adok, olvassátok az mellett!

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

UI: Ehhez a fejezethez már az előző blogomon kaptam megjegyzést. Az sem veszett el, legalul megtaláljátok ;)

5. fejezet - Ügy (2. rész)

- Ruby - 

- Srácok, meséljétek el neki, nekem van még dolgom. - mondtam, miután felmértem, hogy Guy lemaradt kissé. 

A sürgős dolgom nem várhatott tovább, ezért felrohantam az emeletre, hogy átöltözzek. A csizma, ami aznap volt rajtam feltörte a lábamat és ez tompította a rohanásomat. Ügyesen szlalomoztam végig a kaspók mellett a szobám felé. 

A hely, ahová készültem elegánsabb öltözetet kívánt és mivel a nagy meleg miatt megizzadtam, felkaptam magamra egy miniszoknyát és hozzá passzoló halványrózsaszín blúzt. A koszos ruhákat a szennyes tartóba akartam hajítani, de mivel dugig volt, csak mellé ejtettem. A tükörbe nézve nyugtáztam, hogy a hajam nem úgy állt, ahogy reggel elkészítettem. Egy kis zselé rövid fürtjeimre és már készen volt. Sminkemet nem bántottam, csak egy kis szemceruzával erősítettem rá szemem körvonalára.
Szemfestés közepette megszólalt a telefonom. Fél kézzel kutakodtam a retikülömben, hogy vajon hová tehettem. Kijelzőjére pillantva egyfajta nyugodtság fogott el, és felvettem: 

- Haló! - hangomat nyugodtnak hallottam. Nem úgy, mint a vonal másik oldalán szuszogó személyt. Lélegzetvétele feszült volt, szinte fújtatott. Kurtán üdvözült, aztán kiadta az utasításokat: 

- Ruby, a megbeszélt helyre gyere légy szíves! - kiáltotta el magát. 

- Jó, de történt valami? - kezdtem megrémülni. 

- Nem, csak gyere! - követelőzött és lecsapta a telefont. 

Moris szinte üvöltött velem. Úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Fél órája beszéltem vele utoljára és akkor pontosan ugyan ezeket az adatokat beszéltem meg vele. A szokott helyen a szokott időben..., mint mindig. Nem értettem, miért hívott még egyszer és miért volt ilyen feszült a hangja. Mi lehet ilyen fontos? 

Visszahívni nem akartam. A lépcsőn leérve intettem családomnak, belebújtam a szandálomba és kiléptem az ajtón. A kocsiban csak Moris furcsa telefonhívására tudtam gondolni és arra, hogy miért vagyok ennyire paranoiás. A klíma állítgatásával voltam elfoglalva, mikor újra megcsörrent a telefonom. Fel voltam készülve egy újabb különös beszélgetésre, amikor rápillantottam a kijelzőre Leila neve láttán óriási kő esett le a szívemről. 

Vezetés közben nem szerettem telefonozni, ezért Rihanna legújabb slágerért kinyomtam a magnón, félreálltam és megnyomtam a zöld telefon gombot. 

- Szia! Bocs, hogy zavarlak. Csak azt szeretném kérdezni, hogy mi legyen a mosással? Megcsinálod vagy megcsináljam? - válaszra várt. Kis hatásszünet után beleköhögött a kagylóba. Kellett pár perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. Leila, mosás, munka. Lassan összeállt a kép. 

- Te nem dolgozol ma este? - nyögtem ki végül - Mármint délután mondtad – helyesbítettem. 

- Délelőtt. - nevetett - Amúgy meg igen. Csak kettőre kell mennem Luishoz, addig simán befejezem. - már rémlett valami. Kicsit déjà vu érzés fogott el. 

- Ja, tényleg már mondtad. Köszi akkor. 

- Semmiség. Mikor jössz haza? - ezt a kérdést vártam. Mivel egészen biztos voltam abban, hogy nem lát, elmosolyodtam. 

- Még nem tudom, de sietek. - és letettem. 

Egyik keskeny utcából a másikba fordulva odaértem a „megbeszélt helyre” Moris nem kertes házban lakott, hanem ikerházban. Négy apróbb ház volt össze építve, amit sosem értettem miért hívtak ikerháznak. 

Kettőt kopogtattam a fa berakású tömör ajtón. Mint egy titkos kémjelzés, olyan volt ez közöttünk. 

- Gyere be! - mosolygott, mikor kitárta előttem az ajtót. Hangjából eltűnt minden feszültség. Mintha nem is vele beszéltem volna az előbb. Barátságos mozdulatokat tett felém, hogy elkapja a kezemet és behúzzon a házba. Teljesen össze voltam zavarodva. Mikor meg akartam kérdezni, hogy mi volt az előbbi telefonhívása, rögtön közbevágott, belém fojtva a szót. 

- Le fog esni az állad! - kezdte fennhangon. Mint egy öt éves gyerek, olyan izgatott volt. - Olyan dolgokat találtam! – ujjongása rám ragadt, mihelyt meghallottam utolsó mondatát. De valami nem stimmelt. Észrevettem valami furcsát, ami más az első perctől irritált, amikor beléptem a házba. Soha nem éreztem még ilyet. 

- Na, az szuper. De figyelj Moris, mióta szereted te a lila színt? - pillantottam a világító lila falakról egyenesen a szemébe. Akartam látni, hogy ő is ilyen furán érzi magát a fal színétől vagy sem. Hiába néztem a szemébe, meg se hatotta. Pókerarccal folytatta: 

- A lilát? - tétovázott - Hát, izé… most mondd, hogy nem szép! - terelte a témát. Más irányból közelített a témára. 

- Szépnek szép, de ... - nem tudtam levenni a szememet a falról - nem valami férfias. - böktem ki végül. 

Nem is vettem észre, de időközben kiment a konyhába. Egy csésze forróteát rakott le elém és pár iratot. 

- Ezeket találtam. - tette hozzá, miután a papírokat felvettem az asztalról. - Még pár dolgot hozzáfűznék, ha nem bánod. Nem volt időm mindent leírni. - a lapokat a kezemben forgattam, próbáltam áttanulmányozni a rengeteg kézzel írott oldalt. Lassan bólintottam. 

- A jegyzeteimben a megfigyeléseimet írtam le. Nem találtam semmit konkrét angyalokra utaló jelet. Sem adománygyűjtő akciót, se semmit. Aztán kicsit mélyebbre ástam és felbukkant a városban egy név, ami talán mond valamit. - felkaptam a fejemet - Darwin. Nem tudom, hogy ez mennyit segít. - szabadkozott. - Van még két család, akiknek a vezetéknevük ugyanez. Sajnálom, hogy csak ennyit találtam. - ismételgette önmagát - De ha minden igaz, nem kell elmennetek innen, talán jó nyomon jártok. - szemében egy kis szégyent láttam. Nem csak ennyit akart találni ... 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. Ha már van három család, akikből kiindulhatunk - gondoltam - akkor nem vagyunk elveszve. Talán ennyi idő után végre jó nyomon járunk. 

Egy százdolláros bankjegyet toltam Moris elé, majd kisétáltam az ajtón. Az én megbízható forrásom ismét remek munkát végzett. 

- Ja, és Moris - tekertem le a kocsi ablakát - festesd át a falat! 

- A főbérlő ötlete volt a régi falak átfestése, nem az enyém. Sajnos ebbe nem szólhatok bele. - röhögött. 

Régi falak? De hát két éve lett újrafestve ...

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek mondjátok el a véleményeteket komment formájában!

Hozzászólások az előző blogomból:

Csillagfény:

Sziaa!^^

Először is azzal kezdeném, hogy a blog nekem nagyon tetszik! Fogalmam sincs h hogyan de a sors hozta h erre a blogra rátaláltam.. és nagyon örülök neki. :D

Másodszor, bocs h eddig az előző fejikre nem irtam de csak ma találtam rá a blogra.. sajnos :( De ezen kivül pedig rám számithtsz mert amikor csak tudok majd irok a blogra kommenteket,szavazok..stb.

Harmadszor pedig sajnálom h csak kéthetente tudsz irni, de hát megértelek.. :)Hiszen egykor én is iró voltam!

Na, nem is húúzom tovább a szót.. :D Búcsúzok!

Millió puszi!♥

Csillagfény*

Minipötyipuding:

Jááj, az első megjegyzés *-*

Csillagfény, rettenetes köszönöm a véleményedet! Nagyon jól esett, amiket írtál. Amikor megláttam, alig hittem a szememnek és örülök, hogy tetszik a blog :) És még egyszer meg ne próbálj ennyiszer bocsánatot kérni, mert nem írtál előzőkhöz, meg csak most akadtál rá a blogra.

Köszönöm a szavaidat, el sem tudod hinni, mennyire jól estek :)

Vicky221:

Szia!

Nagyon tetszik, hogy ilyen sokszínűek a karaktereid. Ezer bocsi, hogy én is ennél a résznél kezdem, de csak olvastam a fejezeteket egymás után és őszintén szólva meglepődtem, hogy máris itt a vége - nincs több rész. :)

Remélem hamar hozod a következőt is!

Puszi: Vicky ^.^

Twilight Cherry:

Szia!

Tetszik a törid, nagy érdekes.

Mára mondtad a frisset, úgyhogy ma még egy párszor megnézlek ;

Puszi♥

Minipötyipuding:

Vicky221 !

Nagyon köszönöm a kommentedet! :) Nagyon örültem neki.

Örülök, hogy várod a következő részt és hogy figyelemmel kísérsz majd!

Puszi. 

Minipötyipuding:

Cherry!

Neked is annyira nagyon köszönöm :) Azt is, hogy ennyire érdeklődsz és várod a friss részeket és hogy írtál nekem. Sokat jelent!

Pusszantás

dalmuhka16:

Szia!Jottem es persze,hogy kommentelek!:)

Imadtam!!Minden fejezetet elolvastam es 30 perc alatt ki is vegeztem annyira megfogott.Nagyon jol irsz es remele,hogy meg nagyon sok fejezetet fogsz irni.Izgatottan varom a kovetkezo reszt.

Puxy:Dalcsok:X

Minipötyipuding:

Dalcsok:X !

Köszönöm, hogy írtál kommentet :) Nagyon jól esett. És annak még jobban örülök, hogy megfogott a sztori. Gondoltam kicsit újítok és nem Twilight-ról írok. Pedig arról is tudnék jó sokat ... :D

Még egyszer köszi.

Puszi!

5. fejezet - Ügy 1.rész

Sziasztok!

Már itt is van a fejezet, remélem örültök neki!

Kérlek írjátok meg, hogy milyennek találjátok! Elég a véleményetek, nem kell ömlengeni, hogy mennyire várjátok már a kövit (csak ha így van :D) de mégis véleménye van mindenkinek. Ugye? :)

Ez dupla fejezet lesz, ezért ez a része nem túl hosszú, de mégis valami. A második felében lesz egy kis meglepi számotokra :$

Zenét - mint mindig :) - most is kaptok hozzá. Eredetileg nem adtam hozzá, de a változás után úgy gondoltam fontos, hogy music mellett olvassátok az egészet. Egyrészt, mert én is zene mellett írom, másodszor pedig, mert olyan zenéket válogatok amiket szeretek és így jobban bele tudjátok élni magatokat a fejezetbe ;)

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

5. fejezet – Ügy 1. rész 

- Bertie – 

Fel voltam dobva. Igen, jól hallottátok. Izgalommal töltött el, hogy újra iskolába mehettem. Annyira régen csináltam már ilyet, hogy teljesen ki is mentem a gyakorlatból. Még csak július 14-ét írtunk, amikor kiderült a következő évi programunk. 

Családtagjaimból elég megosztó véleményt váltott ki a hír. Ruby kicsit húzta a száját a tanulás gondolatától, de mihelyst rájött, hogy így talán találunk egy angyalt, aki segít megtörni a családi átkot, már jobb szívvel vetette bele magát az intézkedésbe. 
Ugyanis az ő feladata volt az irataink és nem létező bizonyítványaink beszerzése. Ruby a ,,megbízható forrásaihoz” ment segítségért. Olyan bizonyítványokat kellett csináltatnia, ami egy tanévvel korábbi adatokat tartalmaz és hihető is. 

Igazából sohasem tudtam, hogy mi is valójában Ruby ,,megbízható forrása” . Az igazság az, hogy meg akartam már kérdezni többször, de valahogy jobbnak láttam, ha mégsem ütöm bele az orromat. Ki tudja? Talán egy titkos kémgyűlés sí maszkos kommandósokkal vagy szamuráj harcosok … A lényeg az, hogy tőlük mindent megtudhatott az ember, amire éppen szüksége volt. 

Ruby soha senkit nem vitt magával, amikor a barátaihoz ment. Csak elhajtott zöld kocsijával, majd két óra múlva visszajött. Az ügy máris el volt intézve. Csak remélni mertem, hogy szegény beszerzőt nem zsarolja halálra.Most sem intézte másképp. Mikor hazajött, ragyogó arccal üdvözölt minket, nyugtázva, hogy minden rendben. 

- Sziasztok! Készen van minden iratunk, bizonyítványunk. – tette le táskáját az asztalra. – Holnapután kell mennem érte. 

- De hát azt mondtad, hogy kész van!? – nézett rá Leila tágra nyílt szemmel. 
Nem bírtam ki röhögés nélkül ezt a gondolatsort. Viccesen festett Leila mindig is, amikor nem értett valamit. 

- Tudom, hogy azt mondtam kész minden. – magyarázta lassan Ruby. – De a kész iratok – kihangsúlyozta a kész szót – még nem elhozhatóak addig, amíg valami nagy ember nem írja alá. – forgatta a szemét. 

- Ja, most már világos. – kis hatásszünetet tartott, amíg Ruby levette csizmáját. 

Panaszkodott a meleg miatt és elmondta, mennyire nem kellett volna abba a cipőbe mennie, mert teljesen feltörte a lábát. 
Miután végzett, lehuppant mellém a fotelbe. Nagy lendületével úgy hátralökte az ülőkét, hogy akaratlanul bevertem a hátamat. Kedvem lett volna elküldeni melegebb éghajlatra, de csak nyögtem egyet. Mostanában (vagyis hogy pontosítsak, a baleset óta) rettenetesen ellustultam. Szégyenkeztem is, hogy még Ruby-t sem volt erőm kiosztani. 

Láttam, hogy Leilából mindjárt kitör a mondanivalója. Csak nem tudta, hogyan is kezdje el. Körömreszelőjét forgatta a kezében, miközben kereste a szavakat. 
- És Ruby, - kezdte végül – azért tudnunk kellene, hogy milyen adatokat adtál meg rólunk. – leesett, hogy miért volt ennyire feszült. 

Nem akarta, hogy Ruby bármilyen létező adatot megadjon róla, mert az a régi normális, démonmentes életére emlékeztette volna. Még ennyi száz év után sem tudta feldolgozni, ami lett belőle. Pszichológushoz semmi értelme nem lett volna elmenni. Mit mondhatott volna? Őőőő, hát a problémám az, hogy egy démon lett belőlem. De nem is akármilyen, hanem alakváltó, aki éjjelente szellemtestet ölt és védtelen élőlények lelkét szívja ki. A ráadás ebben az egészben az, hogy még élvezem is. 

Szegény ember, aki ezt végighallgatta volna, vagy diliházba záratta volna Leilát, vagy szívinfarktust kapott volna. Leila egyéb segítséget csak tőlünk kapott, amit valljuk be, nem igazán értékelt. Pasija pedig sosem volt, akinek elmondhatta volna minden baját. Még egyetlen élő lénnyel sem osztotta meg végzetes titkát. 

- Ja, igen. El is felejtettem. – mondta Ruby. – Senkiről sem adtam meg olyan adatokat, ami létező lenne. Csak kitaláltam okosan egy iskolát, ahova jártunk mindannyian és régi lakásunk adatit sem hagytam ki. Holnapután mindent elmagyarázok, mihelyst megjönnek a papírok. Nyugodjatok meg, nagyon szívszorító sztorit fogunk előadni augusztusban. – mosolygott. - Guy jött le a lépcsőn. 

- Ruby, már itthon vagy? – bandzsított. 

- Neked is szia! – üdvözölte Ruby barátságosan. 

- Mi folyik itt? Hogy ment az ügyintézés? 

- Srácok, meséljétek el neki, nekem van még dolgom.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem komiban! 

4. fejezet - A levél

Sziasztok!

Kicsit félve teszem fel ismét ezt a fejezetet. Tartok attól, hogy megint itt fog megállni a rendszerem és becsődöl az egész. De bízom benne, hogy mégsem. :) 
Állati tempóban rakom fel a fejezeteket és remélem így kapok majd hozzájuk egy-két megjegyzést. Irtó sokat segítenétek vele. 

Jó olvasást!
Minipötyipuding (Cathy R.)

4. fejezet - A levél

- Bertie -

Levél. Ha meghallod ezt a szót, mi jut eszedbe? A legtöbb ember izgatott lesz tőle. Vajon ki írhatott neki? Talán egy rokon? Vagy a szerelme? Az teljesen mindegy. A lényeg, hogy örül. Kivéve persze a hivatalos leveleknek. Azokban vagy az ember pénzét akarják elvenni vagy rossz hírt közölnek, esetleg rá akarnak venni valamire … Ismerős, ugye?

Ha én levelet kapok, az első gondolatom a félelem, a rettegés és a kétségbeesés, anélkül, hogy tudnám ki a feladó. Pár száz év alatt elég sok levelet kaptam már, amiből okultam eleget.

Nem szeretek levelet kapni. Számomra a levél akár sorsdöntő erővel is bírhat. Kaptam már levelet arról, hogy egy szörnyeteg lettem, egy élőlényeket pusztító rémség, és még ehhez hasonló aranyos írásokat. Ugye, most már értitek, hogy miért féltem annyira, amikor meghallottam, hogy levelet kapunk? Első gondolatom nem az volt, hogy ,,Vajon ki írhatott nekünk?” hanem az, hogy ,,Mi történt már megint?”

Ha az embernek rossz emléke van valamiről, akkor azt utána soha többet nem akarja látni vagy csinálni. Ez olyan, mint mikor jóízűen megeszel egy hot-dogot, aztán kihányod az egészet. Kicsit undorító a példa, de remélem érthető.

Csak ültünk a nagyszobában, népszerűbb nevén nappaliban, és vártunk. A szépen berendezett szoba közepén volt a kórházi ágyam és körülöttem, illetve mellettem a székek. Családtagjaim a székeken ülve meredtek maguk elé, vagy halkan sugdolóztak. Leila és Ruby csendesen beszélgettek. A kisméretű dohányzó asztalon hevert a levél. Guy csak ült és meredt szemekkel figyelte. Neki sem voltak jó emlékei a levelekről. Destheni egy könyvet olvasott és néha fel-felpillantott.

Csak Esther hiányzott. Bár őszintén szólva, nekem kicsit sem, de ez mellékes volt. Destheni a fel nem tett kérdésemre válaszolta, hogy shoppingolni ment.

-               Na, szép! – fintorgott Leila fejcsóválva – De most őszintén, várt tőle valaki valami mást?

-               Leila, én nem haragszom rá! – jelentettem ki, mielőtt jobban beleveti magát a veszekedésbe.

-               Óh, ezt örömmel hallom! – vigyorgott Esther. Egy szempillantás alatt ott termett a semmiből. A rémület mindenki arcán látszódott. Arcukra nézve csak azt tudtam leolvasni, ami nyilvánvaló volt. Várták a következő menetet.

-               Látom, még élsz. Remélem, drága kis öcsém hamar lábra tudsz majd állni. Legközelebb, pedig tudd, hogy hol a helyed, különben nem találok mellé. És a kis életed, huss… elszakadt. – gonosz, teljességgel alattomos kacajban tört ki. A hideg kirázott ettől.

-               Majd legközelebb jobban vigyázok! – nyugtattam meg, ügyelve hangom természetességét megőrizve. Igazság szerint ez nem gyávaság volt részemről, csak nem akartam ismét kikezdeni vele.

Megvártuk, amíg drága Esther kipakolta az összes csomagját és lefáradt közénk. A boríték még mindig ott hevert az asztal közepén érintetlenül. Szépen, gondosan becsomagolva, címzettel és feladóval lefelé. Már csak fel kellett bontani. Én még nem láttam, hogy ki adta fel. Gondoltam, maradjon meglepetés.

Nem teljesen szabályos körben helyezkedtünk el a dohányzóasztal körül. Mint egy igazi szertartás, olyan volt ez az egész. Hátborzongató volt.

Destheni – mivel ő volt mindig is az olvasónk – felemelte lassan a levelet az asztalról, vigyázva, hogy kárt ne tegyen benne. Megfontolt mozdulatokkal kibontotta. A papírboríték szakadni készült a hajtás mentén. Majd mikor kinyitotta teljesen, az asztalra helyezte a borítékot. Ugyan úgy, címzettel lefelé.

Mindenki pisszenés nélkül figyelte, ahogy Des bűvölte a levelet. Vékony ujjai apró lényekként dolgoztak. Már jócskán a délután második felében jártunk, de még nem volt szükség világításra. Csendes, napsütéses nyári késő délután volt.

Destheni megköszörülte a torkát, majd folyékonyan elkezdte olvasni a levélben található hivatalosnak látszó szöveget:

Tisztelt Elsey Család!

Népszámlálásunk és a számvetéseim alapján rádöbbentem arra, hogy a család fiatalabb tagjai nem látogatják a városi iskolát. Ezt szeretném levelemben bővebben kifejteni.
Az erdő melletti otthonukban a legfrissebb adataim szerint:

• Esther Elsey (22)
• Guy Elsey (18)
• Leila Elsey (18)
• Bertie Elsey (19)
• Ruby Elsey (20)
• Destheni Elsey (19) lakik.

A szüleik már elhunytak és egyéb rokonuk nem él a közelben. A gyámság ez okból kifolyólag Esther Elsey-é. De mivel ő nem szülő, ezért az egész családhoz intézem szavaimat.
A 2001-ben kiadott törvény-módosítás szerint, egy gyermek minimum 22 éves korig tanköteles, ha az anyagi háttérből kifolyólag jól él a család. Mivel a maguk családja jól él, szeretném kérelmemet benyújtani, hogy az idei tanévtől kezdve iratkozzanak be emelt szintű főiskolánkra. Ez csak annyiban különbözik egy általános középiskolától, hogy magasabb fokon tanulnak a gyerekek.

A családjuk minden tagjának kötelessége ebbe az iskolába járnia, kivéve Esthernek.

Neki csak ajánlott. Kérem Önöket, hogy az augusztus 10-én zajló elbeszélgetésen jelenjenek meg, az összes iratukkal és régi bizonyítványaikkal együtt. A helyszín a városi emelt szintű főiskolájának épületében.

Az együttműködést köszönöm: John Mitchel polgármester.

Amint Destheni befejezte az olvasást, letette a levelet gondosan az asztalra és leült. A csend nem sokáig maradt meg.

-               Iskolába kell járnunk? – háborodott fel Guy. – Ez akkora szívás.

-               Ha jobban belegondolsz, akkor nem is. – mondta Ruby. Mindenki kérdően felé fordította a fejét. – 

-               Keresünk egy angyalt, igaz? Ha beleolvadunk a mindennapokba egy ilyen iskolában, akkor talán megtaláljuk. – a lelkendezés ráragadt Leilára is.

-               Jó ötlet! Vágjunk bele! Úgyis olyan régen voltam már iskolában. – kuncogott Leila.

Őszintén szólva engem is megragadott ez a gondolat. Miért ne? Vágjunk bele! – gondoltam.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok nekem kommentben!

3. fejezet - A vég egy új kezdet

Sziasztok!

Itt is van az új fejezet csak nektek! Az újrakezdés óta sikerült eléggé belehúznom a fejezet feltöltésekbe, nem gondoljátok? J

Zenét ismét kaptok a fejezethez, remélem tetszeni fog! Írjátok meg véleményeteket, mert fontos a kritika. Ha nem tetszett, azt is tudassátok, mert attól csak jobb leszek!

Jó olvasást kívánok!
Minipötyipuding (Cathy R.)

  

3. fejezet - A vég egy új kezdet

- Bertie -

Sötétség. Érzéketlenség. Égető fájdalom. Ezek azok, amiket éreztem.

Mozdulni sem tudtam. Belül magamnál voltam. Meg csak nem haltam – gondoltam. Esthernek nem volt olyan szerencséje.

Amikor kidobott a csukott, üvegezett ablakon szerencsésen földet értem. Egy démon megöléséhez azért kicsit több kell, még akkor is, ha az a démon alakváltó és nappal emberi formát ölt. Esther ezt tökéletesen tudta, éppen ezért próbálkozott még rémisztőbb mutatvánnyal. 

Annak idején, mielőtt démonok lettünk, nem ismertük egymást korábban. William ügyelt arra, hogy különböző városokból és országokból válogasson magának talpnyalókat. Engem Angliából szerzett, - mert erre más szó nincs – Ruby-t török területről, Leilát Kanadából, Guy-t Itáliából- ismertebb nevén Olaszországból, Esthert Németországból és Destheni-t egyiptomi országrészről. Mert ugye az nem számít, ha különböző területekről eltűnik pár tini. Volt ám esze az öregnek.

Társaimmal csak az átváltozás után ismerkedtem meg. Életveszélyesek voltunk, ezért William a szertartás után egy barlangba zárt minket. Létünk fennmaradásához mégis szükséges volt táplálék, de amíg az átváltozási folyamat nem ért véget, nem mehettünk el.

Csak ültünk a barlangban és vártunk. Félreértés ne essék, nem William-re vártunk. Több levelet hagyott nekünk, amiben leírta, hogy mi történt vele és hogy velünk mi lesz. Részletese levelet kaptunk ám! Következő életünk minden mérföldkövét leírta. Emberi életemből nem maradt meg sok, de ezeket a napokat soha nem fogom elfelejteni. Amikor Destheni felolvasta a levelet mindenki kigúvasztott szemmel és tátott szájjal meredt maga elé. Emlékszem, hogy Destheni hangja néha elcsuklott és a szája szélét harapdálta, hogy megfékezte kitörni vágyó könnyeit. Esther ezt a levelet viselte a legnehezebben. Meg sem mozdult órákon keresztül, csak csendesen csurogtak le a könnycseppek sorra az arcáról. Önmagát meghazudtoló – igen én is ezt gondoltam. Akkor még kedvesebbnek hittem, mert fájdalma és elhagyatottsága együttérzésre utalt.

Egy nővérke, aki kedvesnek látszik – igen, ezt még hangosan is fájdalmas kimondani.. Amint átváltozásunk teljes lett, ki tudtuk magunkat szabadítani a barlangból. Az erős kősziklát ketten simán eltoltuk az útból, így helyet engedve szabadítottuk rá magunkat a világra. Soha nem felejtem el az első estét. – Ez olyan, mint mikor az ember először csókolózik vagy ül fel a hullámvasútra. – Örök emlékként él a szívembe védődve.

A barlangból délután felé szabadultunk ki. William, levelében erről is részletes tájékoztatást adott – mily kedves gesztus volt tőle. Leírta, hogy minden este 7-8 óra körül testünk eltorzul, elveszítjük emberi alakunkat és csupán lelkek leszünk a sötét éjszakában. Lelkek, akik élőlények lelkével táplálkoznak. Ez a fennmaradásunk éltetője. Kicsit morbidan hangzik és az is. Egy szörnyeteg vagyok, aki más élőlények lelkét szipolyozza ki. – Még a beismerés is fájdalma. Éppen ezért gyűlölöm magam, azt a lényt, akivé váltam. De ha nem táplálkozom, eltűnök. És most jön a Joker-kérdés: ha ennyire utálom magam, akkor miért nem lettem még öngyilkos? – Jó kérdés. A válasz nagyon egyszerű: úgy éreztem, hogy valamiért maradnom kell. 

Többször próbálkoztam már minden félével, amivel megölhetem magam, de a legfájdalmasabb dologra mégsem voltam képes soha. A célom még ismeretlen számomra, de talán egyszer csak kiderül majd.

Addig is vigyázok magamra, mert drága nővérkém még a végén tényleg örökre megszabadít minden szenvedésemtől. Esther figyelmesen követte annak idején annak a levélnek a felolvasását, amit Destheni olvasott. Miszerint ,,A démon, mint már a korábbi irományomban beszámoltam róla – szinte elpusztíthatatlan lény. Felmerülhet bennetek az a kérdés, hogy miért csak szinte … Nekünk az egész testünkön egy pont van, amit ha felsértenek, vagy megszúrnak, meghalunk. Sem a testünk feldarabolása, sem a szitára lövés, sem a fejünk levágása nem öl meg. Csak, ha a tarkónkon lévő pici kidudorodást felsértik. Amint felsértik égető, sikító hang szalad ki a kis lyukon és a démon lelke távozik a testből. Ha ebbe a pontba beleszúrnak valamit, az végzetes is lehet, de akkor a visító hang elmarad. Ha szerencséje van a démonnak még időben meg lehet menteni, de ehhez egy különleges szer szükséges, amiről majd később beszámolok.”

Esther erre a levélre figyelt oda a legjobban. Már ekkor kialakult benne ez az önvédelmi reakció. 

Szegénykém nem bízott meg igazán senkiben, csak saját magában. Igaza is volt. Az ember – még ha démon is – soha nem tudhatja, hogy éppen ki akarja hátba támadni. Mint ahogy a mondás tartja: legjobb védekezés a támadás.

A kis akciója miatt nem haragudtam rá. Csak azért tette – remélhetőleg – mert nem akarta, hogy bárki meglássa a gyenge oldalát.

Bőven volt időm ezen gondolkozni, miközben ájultan hevertem, akár egy partra vetett hal. Meg sem bírtam mozdulni. Esther éppen a fő verőeremet találta el aranyos üvegszilánk darabkával, ezzel megbénítva egész testemet. Az, az aranyos mosoly,a mit utoljára láttam az arcán, már tervének a része volt. Direkt nem találta el a fő eret pontosan. Akkor remélhetőleg meghaltam volna és testvéreim minden valószínűség szerint megölték volna őt.

De mivel ez nem következett be, két pokoli égés közepette várhattam amíg felébredek. Fogalmam sem volt mennyi ideje nyomhattam már az ágyat. Néha volt, hogy be-beugrott valami kis kép. Talán már ébredeztem. Destheni aggódó arcát láttam már kicsit sűrűbb villanásokban. Valószínűleg itt gubbaszt mellettem – gondoltam. Majd egyre élénkebb, valóság hűbb képek jelentek meg. Úgy látszott, nem haltam meg, csak ébredeztem.

- Mindenjárt teljesen magához tér! – visította Ruby. Ezt nem hiszem el, itt az egész família…

- Na, végre. – hallottam Leilát. Az alakjuk egyre jobban rajzolódott ki a szemem előtt. Nem tudtam hány napig lehettem ágynak dőlve, de biztos voltam benne, hogy minimum egy. Leilán nem ugyan az a ruha volt, mint azon az estén. Hosszú, fekete haja sem így volt feltűzve.

- Bertie, hallasz? Hahó!! – kapkodott a szemem előtt. Válaszom egy nyögés volt, de úgy látszott, ez őt teljesen ki is elégítette. – Ááááá, felébredt! – visította.

- Ne visíts már! – kaptam szeme elé a kezem. Nem számítottam rá, hogy ennyire nagy a fény.

- Jó, jó sajnálom! – fojtogatott ölelésével. – Örülök, hogy jól vagy! – szívesen válaszoltam volna, de levegőt sem kaptam.

- Nem fáj semmid? – tudakolta Ruby. – Várj, feljebb emellek. – Ágyam hátulját egy gombbal kioldotta és lassan feljebb tolt. Egy kórházi ágyon feküdtem! Egy állíthatós kórházi ágyon feküdtem!!! Durva …

- Így már jobb, ugye? – tudakolta nyájas hangon a ,,doktor nénim” Nem szerettem a nagy felhajtást magam körül, és amikor megláttam a kórházi ágyat meg a sok embert magam körül, okádni tudtam volna.

- Igen, most már mesés. – nyeltem egy nagyot. A továbbiakban kérdezősködtek. Mindent tudni akartak, amit éreztem. Majd, mikor megnyugtattam őket, hogy minden rendben van Ruby kijelentette:

 - Akkor remek ellátást adtunk. Az üvegszilánkot kicsit nehéz volt kioperálni belőled, de sikerült!! – mosolygott elégedetten.

A szobában mindenki ott volt, kivéve Esther. Lányok az ágyam mellett ültek, Guy pedig kicsit távolabb egy széken. A műtét lent volt a pincében.

- Bertie, fel tudsz majd állni? – kérdezte Ruby aggódó arccal.

- Nem kell neki felállnia. Majd itt olvassuk fel a levelet. – vágott közbe Des.

- Milyen levél? – tudakoltam. Semmi válasz.

Körbenéztem a szobán, hátha valaki arcáról le tudok valamit olvasni, de semmi. Vajon jó vagy rossz a hír? A hideg futott végig a hátamon, a levél hallatán.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok velem és írjatok kommentet!

2. fejezet - Meglepetés

Sziasztok!
Siettem ennek a fejezetnek a feltöltésével is, remélem, sokan elolvassátok majd! Zenét ismét kaptok hozzá!

Kérlek titeket, hogy dobjatok nekem egy kommentet, mert nagyon jól esne.

Jó olvasást kívánok mindenkinek.
Minipötyipuding (Cathy R.)

2. fejezet - Meglepetés 

- Bertie - 

Amint közelebb értem az ajtómhoz, egyre kíváncsibb lettem. Destheni hangját csak hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy miről beszélt. Bíztam benne, hogy ha közelebb érnek jönnek, hallani fogom. Lassan jöttek fölfele a lépcsőn. 

Egyetlen szerencsés dolog a környezetemben a házunk. Az ember azt gondolná, hogy ahol hat tini lakik, az maga a pokol: energiaitalos dobozok, sörös doboz, félig megevett pizza, cigi és irtó nagy kupi. De a mi házunk nem ilyen. Meglepően … Azért jó, hogy négy lánnyal élek együtt, legalább őket érdekli a dolog. Ha rajtam múlt volna, nem szenvedett volna hiányt a ház az előbb felsoroltakból. Az alsó szinten elég sok szoba volt, de hát az egész ház egy nagy labirintusnak kinéző dolog volt. 

Az idők során nagyon sokat költöztünk. Végigjártunk minden helyet, hogy megtaláljuk az angyalt. Ez persze soha nem sikerült, még csak nyomokat sem találtunk. Lassan ennek már 300 éve. Folyton új helyre kellett mennünk, ahol nem töltöttünk sok időt. Új ház, új környezet, aki már költözött, az tudja milyen érzés. Volt, amikor nem is jártunk legalább 100 évig iskolába. Most, végre letelepedtünk itt. Ruby szerint itt jó nyomon járunk, ezért építettünk egy házat. Az iskolába is beiratkoztunk már, sajnos. Nem volt nagy dolog ez az egész, csak a szokásos. Új ház, ami tele volt üres, elhagyatott szobákkal. Ezt az űrt valakinek ki kellett töltenie és az nem én voltam. Belém tényleg csak hálni járt a lélek. 

Szobám az emeleten volt, mint mindenki másé. Szerencsémre közel volt a lépcsőhöz, ezért mindig hallottam, ha valaki feljött. Alvásra nem nagyon volt szükségem, ezért nem is okozott ez akkora gondot. Guy mindig tapintatosan figyelt arra, hogy pont akkor jöjjön fel a lépcsőn, amikor én éppen relaxáltam. Már kívülről tudtam, hogy melyik puha lépcsőfok hol helyezkedik el. 

Közelebb mentem az ajtóhoz, szinte neki nyomtam a fülemet, hogy halljam, miről beszélnek. Alig mertem lélegezni, nehogy meghallják, hogy mit csinálok, Esther ennél jobban semmit sem utált. Hangjukat egész közel hallottam már a lépcső tetejéhez. Majdnem felértek. Teljesen nekidöntöttem az ajtónak. 

Esther füle több volt, mint kiváló. Becsuktam a szememet, szempilláimat alig mozgattam, óvatosan a szememen pihentettem. A földön ülve gubbasztottam, mire ők egyre feljebb lépdeltek: 

- De miért pont így fogod fel ezt? – szinte már suttogott Destheni. 

- Mert, egyszerűen szét megy tőle a fejem! Megbolondulok ettől, érted? Drága William ilyen szörnyeteggé tett engem, aztán lelépett. Én meg keresek egy elmebeteg jó tündért, aki nagy kegyesen segíthet annak a rohadéknak. Mi a jó lesz nekem, nekünk abból, hogy megmentjük őt? – pattogott Esther. 

- Nekünk ez az életcélunk és ezt te is tudod! - Nyugtatta. 

- De tönkreteszi az életemet! És a tiéteket is. Már tönkretett azzal, hogy ilyenné tett és ezt is tovább fokozza. 

- Én teljesen értelek, de … 

- Nincs de – vágott közbe Esther – egy rohadék! Csak kihasznál minket, hogy saját magát mentse. 

Teljesen le voltam fagyva. Nem erre számítottam Esther-től. Esther volt a legnagyszájúbb lány, akit semmi sem érdekelt. De egy dolgot ő sem szeretett: ha kihasználták. Hát igen, voltunk ezzel még így páran ... Csak azt nem tudtam, hogy őt ez ennyire megviseli. 300 év alatt megismerhettem volna jobban, de soha nem vitt rá a lélek. Most meg kiderült, hogy ő is úgy gondolja, mint én. Legszívesebben feltéptem volna az ajtót és kérdően a szemébe néztem volna. Ábrázatomról talán le tudta volna olvasni, mennyire meg voltam lepődve. Szemeiből talán ki tudtam volna venni, hogy mit érzett. 

Ebben a pillanatban nagyon úgy látszott, hogy maradt benne emberi érzés. Megbántottság? Sértődöttség? Ki tudta?... Pont nem őt képzeltem el úgy, hogy megért engem. 

Észre sem vettem, hogy merev testtartásban ültem, mégis minden végtagomat ernyednek éreztem. A döbbenettől, a mosoly is ráfagyott az arcomra. Csak ültem és bámultam magam elé. 

Hallgattam tovább a beszélgetést, bízva abban, hogy megtudok valamit. Csak gubbasztottam ott és próbáltam felfogni, miről volt szó. Hirtelen elkezdett a fülem zúgni, a fejem teteje meg viszketni. Nálam mindig így ment ez. Ha elkezdett zúgni a fülem, társult hozzá valami viszketés is. Fura egy dolog, még egy démontól is. 

Odakaptam a kezemet a gyötrő fájdalom helyéhez. Abban a pillanatban nekiütődött az ajtó kulcslyukában lévő kulcs nagy, vaskos autót ábrázoló kulcstartója az ajtónak. A kezemmel sikerült akkorát löknöm rajta, hogy le is esett. Csörömpölő hanggal ért földet a kulccsal együtt. 

A szívem egy pillanatra kihagyott, aztán hallgattam a reakciót. A két lány abbahagyta a beszélgetést. Egy lélegzetvételnyi szünet volt csak, de egy örökkévalóságnak tűnt a dolog. Majd folytatták: 

- Des, tudod mi az a dolog, amit még ennél a helyzetnél is jobban utálok? – szinte mosolygott a hangja. Összeszorítottam a fogaimat és vártam. 

Lebuktam. Ezt mindketten tudtuk. Ő győzött. Hangjából eltűnt minden megbántottság, a régi volt ismét. A gonosz Esther, aki mindenkit meg tudott alázni. Most én voltam a soros. Hangja egyre közelebb ért az ajtóhoz. 

- A hallgatózást. – el tudtam képzelni elégedett arcát, ahogy a szavakat kiejti. A szobában sötétség uralkodott, így pontosan láttam a világosságot az ajtó alatt beszivárogni. Esther árnyéka egyre közelebb ért az ajtóhoz. Magas sarkújának kopogását tökéletesen hallottam. Szemhéjamat összeszorítottam, de csak az ajtó másik oldalán történő jelenetet tudtam elképzelni. Mozdulni sem mertem. 

Félreértés ne essék a dologban. Nem attól féltem annyira, hogy elbánik velem, esetleg megver vagy még rosszabb. Ettől nem féltem. Az, hogy egy lány elbánik velem, elég nagy szégyen, főleg egy fiú számára. De Esther nem volt kispályás. El tudott bánni velem testileg is, én még nem voltam annyira erős, mint ő. Ha ő rászáll valakire, azt kikészíti. Nem rettegtem tőle annyira, de rosszban sem jó vele lenni. És természetes, hogy aki árt neki, annak ő is fog ártani. 

- Mire készülsz? – akarta tudni Destheni. Semmi válasz. 

Esther nagy lendülettel kivágta a szobaajtót, ami mögött ültem. A lendülettől, amivel az ajtó tolt el magától, teljes erőből nekivágódtam a falnak. Fejemet és a gerincemet nagyon beütöttem. 

- Ó, hát kit látnak szemei? – mosolygott Esther gonoszul. – Úgy látom, nem tanultál eleget. 

Egy mozdulattal felkapott a földről és a ruhámnál fogva a magasba emelt. Semmit nem tudtam tenni, mert annyira fájt a fejem. A kábulattól alig láttam valamit. Még egyszer a szemébe tudtam nézni erőtlenül, aztán csak üvegszilánkok csörgését hallottam. Zuhanás. 

Olyan jó érzés volt zuhanni. Mintha a lelkem kikelt volna belőlem – persze nem úgy, mint esténként szoktam – és csak szállt. Ehhez foghatót még soha nem éreztem. Talán, mert még soha nem dobtak ki a zárt ablakon keresztül. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, de utána rájöttem. Ez Esthernél semmi. Ő akárkivel megcsinálja ezt. Egy ember élete nála semmit nem jelent, és a testvére élete sem. Tudta, hogy úgy sem fog megölni. Ennél többre lesz szüksége. 

Nem volt szerencséje. Az ablakos trükkért két pont neki, de nem jött össze, hogy megöljön. Zuhanás közben sikerült átfordulnom, így talpon érkeztem. Visszanézve Esther elégedett arcát láttam egy pillanatra az ablakban, aztán eltűnt. 

- Jól vagy? – sietett hozzám Destheni. 

- Semmi bajom. – nyögtem. Összeszedtem magam és bementünk a házba. 

Amikor felálltam iszonyú fájdalom és égés hasított a tarkómba, aztán elsötétedett minden …

Milyennek találjátok a fejezetet? Kérlek, írjátok meg!