9. fejezet - Elbeszélgetés és Prológus

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem. Fogalmam sincs, mikor fogom hozni a következő részt, de igyekszem. Lehet, hogy nem marad meg a kéthetes határidő és ezért bocsánat. Kicsit sok a tanulnivaló gondolom mindenkinek :)

Olvashattátok a címben, hogy egy prológust is hoztam. Ez tényleg igaz, viszont nem ide raktam. Erről részletesen itt olvashattok: Egyéb írásaim

Ha tetszik majd a fejezet, kérlek, írjátok meg nekem!!! :)

Kiegészítést találtok felül a kiegészítés részben képek formájában. Zene mellett írtam, tehát úgy olvassátok majd. Megváltoztattam a dizit is, remélem tetszik nektek. Kérlek, szavazzatok majd a szavazásokon, amiket kiírtam.

Ha tetszett a fejezet, kérlek, szavazzatok itt is a blogversenyes szavazáson: www.kritikanektek.blogspot.com Nagyon sokat jelentene. :)

Örülnék neki, ha írnátok véleményeket a részhez, mert ettől én csak jobb és jobb leszek majd! :) Köszönöm szépen előre is.

Cathy R.

9. fejezet – Elbeszélgetés 

- Bertie -

,,Nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el, hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható. Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel (legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával, konkrét célok kitűzésével és testmozgással.” 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba, mire reakciószerűen fordultam hátra.

- Leila, te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Haja csapzott volt és elég szétesettnek tűnt. A szomorúság már eltűnt arcáról, az izgatottság vette át a helyét.

- Te tudtad, hogy ma megyünk arra a beszélgetésre!? – Hangja kicsit felháborodott volt.

- Teljesen kiment a fejemből, úgyhogy nem te vagy az egyetlen. – vágtam rá, majd gyorsan folytattam is – Csak ezért rontottál rám? – vontam fel egyik szemöldökömet mélyen a szemébe nézve. Valahogy éreztem, hogy nem csak ez van a dologban.

- Hát, tulajdonképpen nem. – szégyellte el magát. Szemeit a padlóra szegezte és egyik lábával kis köröket rajzolt a linóleumra. Utáltam, mikor ezt csinálta, mert még én éreztem magam rosszul, hogy meg mertem vádolni ezt a kis törékeny lányt. Magától soha nem mondta el a dolgot, mindig nekem kellett belőle kihúznom.

- Csak nem értek valamit... – folytatta hangját kicsit lehalkítva, mintha azt akarta volna, hogy senki ne hallja rajtam kívül, amit mond – Tudod éjjel, mikor szétváltunk és úgy vadásztunk történt valami.

Meglepett a téma, amiről beszélni akart velem. Igazából nem is értettem, mire akart kilyukadni. Az tény volt, hogy nem értettem az éjjel történt dolgokat. De vajon ő mit tudhat? – fordult meg agyamban a kérdés. Hellyel kínáltam magam mellett, utalva arra, hogy kíváncsi vagyok az észrevételére. Gyorsan leült és kislányos szendeséggel folytatta.

- Azt mondtam neked, hogy nem tudom ki segíthetett neked. Ez részben igaz, viszont láttam valamit… Vagy inkább valakit. – helyesbített, amitől a hideg futkosott a hátamon – Biztos, hogy alakváltó démon volt, de lehet, hogy a testvéreink közül valaki. – Gyorsan félbeszakítottam, mielőtt tovább tudta volna mondani.

- Nem hiszem, hogy közülünk lett volna valaki. – ráztam meg rosszallóan a fejemet – Megkérdeztem mindenkit. Guy hozta a szokásos formáját, – vigyorogtam Leilára – Ruby nem is tudott az ügyről Esther pedig … a lényeg, hogy nagyon beégtem előtte. Odamentem hozzá és elkezdtem hálálkodni neki, mire ő teljességgel kinevetett. Kicsit megalázó volt a szituáció. – Ráztam meg rosszallóan a fejemet.

- És Destheni? Őt kérdezted már? – kérdezte kicsit oldalra billentett fejjel.

- Még nem kérdeztem. – válaszoltam a kelleténél kicsit gyorsabban. Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy Destheni mentette meg az életemet. Soha nem voltunk jóban. Minden pillanatot megragadtam, hogy cikizzem és gúnyoljam nekem nem tetsző magatartása miatt. Pont ő mentené meg az életemet? Váltig állítottam, hogy ő nem lehet képes erre, inkább végignézte volna a halálomat, minthogy segítsen. – Szerintem nem ő volt.

- Végül is soha nem voltatok jóban. – helyeselt Leila. Láttam arckifejezésén, hogy végigfuttatta magában Destheni-vel való durva veszekedéseimet. – Biztos, hogy nem Ruby volt?

Kérdése kicsit elgondolkoztatott. Viszont nem kellett démon külsőt öltenem, hogy észrevegyem, valamit tudott. A reakciói olyan zavartak voltak és most meg ez a kérdés. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha győzködni akarna valakit. De kettőnk közül kit? Olyan régóta ismertem már Leilát. Minden mozzanata már nyitott könyv volt számomra.

- Ruby, amikor elkezdtem neki is köszöngetni a jótettet, – fintorogtam – nem is értette, hogy miről beszélek. Először meg is lepődött, hogy megint mit csináltam, aztán bevetettem – mert persze beégni nem akartam megint – a mellébeszélést. Előadtam, hogy csak viccelek és nem történt semmi az éjjel. Annyira el volt havazva a mai utunkkal kapcsolatban, hogy el is hitte. – bólogattam elégedetten a saját kis sikeremre. – És most őszintén, szerinted Ruby miért hazudna?

- Szerintem sem ő volt. – ráncolta gondtelten a homlokát. Keresztbe tett lábakkal ült mellettem és karjait combján pihentette. Testtartása megadást sugárzott. Látszott, hogy teljesen beleélte magát az ügybe, viszont én még mindig nem értettem, hogy miért. Kicsit idegesített ez a mellébeszélés és végre a tárgyra akartam térni.

- Teljesen mindegy. Nem te, nem Esther, nem Guy és nem Ruby volt. Desthenit majd megkérdezem, de biztos, hogy ő sem mentette meg az életemet. Fölösleges is ezt tovább ragozni. Inkább mondd, hogy mi a baj! Látom, hogy valami nem stimmel, hadd halljam mi az! – változtattam a hangsúlyomon, kicsit túlságosan is parancsolóra. Csak azt reméltem, hogy Leila nem sértődik meg ezen és végre elmondja a baját.

- Csak meg akartam győződni arról, hogy biztos, nem-e közülünk mentett meg valaki, mielőtt elmondom mit láttam. – sóhajtott egy nagyot. Lábát leemelte a combjáról és a másik mellé helyezte. Kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. –

- Mikor éjjel elváltunk és másfelé indultunk, akkor én az erdő teljesen másik részére kormányoztam magam és gondoltam felfedezek új vadászatra alkalmas helyeket. Emlékszel, mikor ideköltöztünk ebbe a házba, és Amanda segített nekünk bezárni William ajtaját varázslattal? – válaszul bólintottam és kikerekedett szemmel figyeltem tovább. Hogyan kapcsolódhat ez most ide? - gondoltam.

Azelőtt én már ismertem Amandát, elég régóta és barátnők is voltunk, így jutott pont ő akkor az eszembe. És ezt te nem tudtad, de én egyszer, még nagyon régen megkértem, hogy hajtson rajtam végre egy varázslatot, miszerint, ha veled történik valami baj, akkor az én receptoraim reagáljanak és érzékeljem azt.

Hitetlenkedve néztem testvéremre. A kérdések sorban fogalmazódtak meg bennem, de megszólalni nem tudtam, igazából esélyem sem lett volna, mert Leila rögtön észrevette a meglepődöttségemet és folytatta:

- Ezt azért tettem, mert ebben az átkozott családban máshoz nem kötődöm, csak hozzád és teljesen úgy szeretlek, mintha az igazi testvérem lennél. Ha veled történne valami baj, azt nem élném túl. Itt vagy nekem és így nem érzem magam egyedül, így vészhelyzet esetén közbe tudok lépni és meg tudlak védeni. Csak sajnos ezzel az a baj, hogy csak akkor érzékelek valamit, amikor a baj már megtörtént. Akartam is szólni Amandának, hogy ezen javítsunk, de sehol sem találtam, de ez most nem lényeg.

Kis szünetet tartott és közben az arcomat vizsgálta. Felmérte, hogy mennyire taglózott le a vallomása, majd egyik kezével felém nyúlt és megsimogatta vállamat. Igazság szerint csak meglepett a dolog, de biztos ez kívülről kicsit durvábban nézett ki. Valójában jól esett, hogy így érzett irántam, hogy a testvérének tartott és még egy ilyen baj-érzékelő berendezést is alkalmazásba vett – aminek tulajdonképpen semmi haszna nem volt.

- Kicsit meglepett a dolog, de jól esik, hogy testvérként tekintesz rám. – mosolyogtam rá, mire ő is lazított arckifejezésén. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, sokkal rosszabb reakcióra számított. Végül is nem minden nap derül ki, hogy az ember – még nem is testvére – bevet egy ilyen vészjelzőt. – Na, igen éjjel jelzett gondolom a riasztód és? – kíváncsiskodtam tovább.

- Rögtön tudtam a pontos koordinátákat és elkezdtem rohanni feléd. Elég messzire elkóboroltam, mert az út nem éppen két perc volt, még teljes sebességen sem. Amikor már a közelben voltam, nagyon meglepő dolgot láttam. Ott feküdtél a földön és rángatóztál, én rögtön oda akartam rohanni, de aztán egy másik alakváltó démon megelőzött. Ugyan úgy nézett ki, mint mi. Mármint volt rajta fekete lepel, úgyhogy gondoltam, hogy közülünk való. Reggel azért is hazudtam. Sajnálom, de nem akartam leleplezni a közöttünk lévő varázslatot. – szeme tele volt megbánással, kötelességemnek éreztem megölelni, hogy egy kicsit enyhítsek a fájdalmán, de tudtam, hogy még nem végzett, ezért tovább kérdezgettem.

- Aztán kiderült, hogy nem közülünk való a megmentőm. – bólogattam. Kezdett összeállni minden. Az éjjel, a lány, a titokzatos alak, a köd. A köd!

- Leila, véletlenül, amikor a közelembe értél, nem láttál lila ködöt körülöttem? – kérdeztem mohón.

- Lila ködöt? – minden szót alaposan megformált. Hangja hitetlen volt, amiből sejtettem, hogy nem látott semmiféle ködöt. Erősen ráncolta homlokát és a távolba révedt. – Nem, nem láttam… Kellett volna?

- Nem lényeg. – legyintettem. Talán csak az álmom része volt- gondoltam.

- Úgyhogy most nem értem ki lehetett az. Mert ha nem közülünk valaki, akkor … - elhallgatott egy rövid időre, majd ismét folytatta. De felesleges volt, én értettem aggodalmát. – Az nem lehet, hogy Thalia, Stev vagy Anabel hazajöttek? – csillant fel a szeme az új ötlettől.

- Esélytelen. Nem mondtuk meg nekik, hogy hová költöztünk. Lehet, hogy valamelyikük megtalált, de akkor miért nem jött oda hozzánk reggel? – vetettem fel az újabb kérdést.

- TI MÉG MINDIG NEM VAGYTOK KÉSZ? – rontott ránk Ruby egy szempillantás alatt. Nem is hallottam, hogy a közelben lett volna. Elegáns öltözetéhez nem illett ez az ordibálás. Kilökte az ajtót és majdhogynem kirángatta Leilát a szobából. – Ezt nem hiszem el! Nem fogom ezt sokáig bírni! – pattogott tovább. Cselekednek kellett, mielőtt még valaki súlyosan megsérült volna.

- Jól van Ruby, már készülődünk! Különben is, Leila csak azért van itt, mert megkérdeztem tőle, hogy mit vegyek fel. Egy ilyen fontos eseményen normálisan kell kinéznem és gondoltam egy profira bízom a ruhaválasztást. Úgyhogy nyugi, két perc és kész leszünk! – kacsintottam Leilára.

- Azt ajánlom is! Van még fél órátok, aztán indulunk. Lent a kocsinál találkozunk majd. Igyekezzetek! –

Próbáltam kicsit elviccelni a dolgot, és Ruby-t meggyőzni arról, hogy valójában mi csak öltözködési tanácsokat adtunk egymásnak, ami persze nem igaz. - Haptákba vágtam magam katonás kijelentése után, mire ő nagy lendülettel becsapta az ajtót és bosszús léptekkel trappolt le a lépcsőn.

- Hallottad a főnök asszonyt, irány öltözni! – vigyorogtam Leilára, mire csak a szemét forgatta. – Majd folytatjuk a beszélgetést, ha hazajöttünk! - Adtam ki a parancsot.

Leila is kiment a szobámból és végre egyedül voltam. Gondolkozni nem volt kedvem, mivel eddig csak azokon a dolgokon járt az eszem, amik még rám vártak. Mint például az elbeszélgetés a polgármesterrel és az igazgatóval és a William szobájában tett látogatásról elcsevegni a testvéreimmel.

Ráadásul most itt volt még ez az éjjeli rejtély is. De akármennyire nem akartam ezeken agyalni, annál jobban pörögtem a kis képek az agyamban. Folyton a lila köd és a Nickollal való találkozásom járt a fejemben.

Gyorsan beálltam a tus alá és langyos vízzel megmosakodtam. Frissítő érzés fogott el rögtön a meleg ellenére. Szobámba visszaérve magamra kaptam egy krémszínű selyeminget és egy hozzá passzoló szövetnadrágot. A lányoktól már megtanultam, hogy nyáron nem túl előnyös fekete holmikat felvenni, ha az ember nem akarja magát elevenen megsütni.

Nyakkendőt nem kötöttem – pedig abból is volt elég a gardróbomban – inkább ingen két felső gombját lazán kigomboltam. Reméltem, hogy így nem tűnök majd tiszteletlennek ezen a jeles eseményen, és hogy Ruby nem harapja majd le a fejemet. Nem akartam elhagyatottnak festeni, csak azt a jó-kisfiúsálruhát hagytam el.

A cipő hosszas kiválasztása után, lementem a lépcsőn és kész voltam kilépni a forróságba. Az egész délelőtt elment úgy, hogy Leilával beszélgettem. Már délután 3 óra volt, így pont a legmelegebb napszakban indultunk el.

Az ajtón kilépve megpillantottam családom többi tagját, akik éppen várakoztak valakire. Gyors számolás után rájöttem, hogy nem én voltam az a valaki, majd beültem Guy nagy dzsipjébe. Mindig az anyósülésen ültem ebben a kocsiban, természetesen azért, mert nem akartam annyi lány közé hátra ülni. Nem mindig vagyok ráhangolódva a milyen-táskát-válasszak problémára, amin általában vitatkoztak.

Leila kis késés után megérkezett, így indulhattunk végre. Érdekes, még soha nem jártunk az oregoni gimnázium közelében, mégis Guy pontosan tudta, hogy merre kell menni. Ez kérdéseket vetett fel bennem, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Egyfolytában a múlt éjjel járt a fejemben. Próbáltam összerakni a képeket és egy elfogadható választ találni a szituációra. Sajnos nem sikerült.

Végre az iskolához értünk és még csak el sem késtünk. Az épület szerkezetileg gyönyörű volt és a kinézete is meglepően hívogató tulajdonságokkal bírt. Óriási udvar terült el előtte és egy óriási parkoló. Alig pár autó díszelgett benne, így kicsit furcsa látvány volt. Iskolaidőben biztos mindig tömve volt. Köves út vezetett egészen az épület fő bejáratáig. A külső falak narancssárgában pompáztak, ami a napsugarak hatására még szebb arcát mutatta. Igazi jó helynek tűnt ez a hely, első pillantásra. Kicsit átverésnek tartottam a vonzó külsőt.

- Ez csodás! – ámuldozott Destheni a kocsiból kiszállva. Lassan szemügyre vettük közelebbről az udvaron található kör alakú virágágyást, amiben narancssárga és fehér rózsák díszelegtek. Az iskola vezérszíne narancssárga lehet – gondoltam.

A főbejárat egy hatalmas üveges ajtóból állt, ami felett egy nagy táblára ez volt felírva: Orange megyei Oregon Állami Gimnázium. Kicsit ironikusan jött ki az „orange” megyei iskola színeként a narancssárgát megválasztani. Legalább lesz min még egy pár éven keresztül mosolyogni minden nap– gondoltam.

Egy lélek sem járt az épület közelében. Mikor bementünk, akkor sem fogadott más helyzet. A bejárati ajtóval szemben egy lépcső volt, körülötte pedig osztálytermek mindenfelé. Az előtér rettenetesen nagynak ígérkezett, viszont a tisztaság és a narancssárga szín itt is elengedhetetlen volt.

Nem mozdultunk el egymás mellől, mindenki a látványt próbálta befogadni. Szinte árváknak éreztük magunkat ebben a rettenetesen nagy épületben, egészen addig, míg hirtelen egy női hang meg nem szólított minket:

- Bizonyára önök Elsey-ék. – mosolygott ránk kedvesen a semmiből előkerült asszisztensnő féleség. – Én Rose vagyok, az igazgató úr titkárnője. Ő már várja magukat, úgyhogy fáradjanak velem. – majd még egyszer oldalra billentette fejét és mosolygott. Még csak most ismertem meg, de már kicsit idegesítőek voltak a vonásai. Középkorú nő létére kicsit öregesen öltözködött. Barna haját összefogva hordta és meglehetősen beesett volt az arca. Testalkata inkább mondható soványnak, mint vékonynak.

Egy hosszú folyosón vezetett minket egészen az igazgató irodájáig. Előtte megtorpant, majd szembe fordult velünk és elköszönt.

- Nyissanak be nyugodtan, már várja magukat. – válaszul csak elmormoltunk egy köszönömöt, majd Guy bekopogott.

- Szabad! – egy erős hang hallatszott bentről. Lenyomtam a rézkilincset, ami egy tágas szobába vezetett.

- Jó napot! – köszöntünk sorba, mikor beléptünk és megláttuk az iskola szigorúnak tűnő igazgatóját.

- Üdvözlöm magukat! – állt fel karosszékéből a mahagóni íróasztala mögül. – Örvendek! – egyesével megrázta a kezeinket és bemutatkoztunk neki.

- Foglaljanak helyet, kérem! – intett egy nagy megbeszélő asztal-féleség felé. – Sajnálattal közlöm, hogy a polgármester úr nem tudott eljönni. – mosolygott kedvesen ránk.

Helyet foglaltunk a kerek asztalnál, majd elkezdődött az igazi beszélgetés.

- Szóval, kezdjük az elején. – kulcsolta össze kezeit az asztal tetején. Az igazgatónk nem volt annyira idős, viszont haja már ősz árnyalatba ment. – Alá kellene írniuk ezeket a papírokat, mert, mint írtam levelemben, kötelesek iskolába járni.

Ezek után hosszú beszélgetésbe bonyolódtunk. Faggatott minket előző tanulmányainkról, iskoláinkról, szüleinkről és egyéb dolgainkról. Annyiszor mentünk már keresztül ezen a forgatókönyvön, hogy már folyékonyan tudjuk előadni szüleink autóbalesetéről szóló történetünket meg az ehhez hasonlókat. Ruby-nak köszönhetően megvoltak a hamis papírjaink is, és így sztorink még hitelesebbnek tűnt.

Két órás tárgyalás után aláírtunk még pár lapot, amivel igazolhattuk, hogy biztosan ide szeretnénk járni, majd kaptunk még pár ismertetőt az iskola történetéről, a házirendet mindenki külön példányban. Testnevelésre használatos pólóinkat is odaadta, amik természetesen narancssárga színűek voltak. Egyenruhát nem kaptunk, mert olyat nem vezettek be náluk, de felhívta a figyelmet az igazgató, hogy a megfelelő öltözködés elengedhetetlen.

Odaadta az órarendünket és pár prospektust és térképet az iskoláról. A várható programokról is tájékoztatott és felhívta a figyelmünket egy esedékes Elő bulira, amit minden évben megrendeztek még tanév előtt. Állítólag nagyon nagy sikere volt mindig.

Mindent megtudtunk tehát a következő tanévünkről és – magam nevében, én nagyon vártam már ezt az érdekes évet.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg kommentben!