Sajnos még nem fejezettel jelentkezem, de majd olyan is lesz nem
sokára. ;) Örömmel láttam, hogy díjat kaptam Krissytől, amiért nagyon hálás
vagyok. Köszönöm!
Hát akkor lássuk is, mert nem olyan egyszerű a dolog!
Szabályok:
- Mindenkinek kell 11 dolgot írni
magáról.
- A jelölő minden kérdésére
válaszolnia kell.
- A jelöltnek újabb 11 kérdést
fel kell tennie.
- 11 embert meg kell jelölni
linkkel együtt.
- És nincs vissza adás-jelölés.
11 dolog rólam:
1. Nagyon szeretem a kutyákat! Élek-halok értük!
2. Az írás számomra lehetővé teszi, hogy megnyugodjak, kiírjam
magamból ami bánt.
3.Művészlélek vagyok!
4. Szeretek új dolgokat alkotni. :)
5. Nem bírom a hisztit.
6. Kicsit visszahúzódó vagyok.
7. Imádok a barátaimmal lenni.
8. Nem iszok alkoholt és nem cigizek.
9. Nem ítélek el senkit első látásra.
10. Imádok zenét hallgatni.
11.Könnyen meg lehet bántani.
Kérdések és a válaszaim:
1. Mennyire vagy romantikus?
- Nagyon romantikus embernek
tartom magam!! :)
2.Hogyan képzeled el az életed tíz
év múlva?
- Szeretnék akkorra már családot
alapítani és férjhez menni.
3. Ki a példaképed?
- Híresség: Taylor Swift.
Általában: Anyukám.
4. Hány éves voltál, mikor elsőnek
megcsókoltak?
- 14
5.Mondj egy hírességet akivel
szívesen lefeküdnél :P
- Enrique Iglesias
6.Melyik hírességnek húznál be
egyet(vagy akár töbet is :""D) szívesen? :D
- Lindsay Lohan!!
7. Mondj egy férfi vagy női nevet,
ami a legjobban tetszik :)
- Izabella
8.Mi a legféltetebb vágyálmod? :)
- Szeretnék egyszer írónő lenni,
akinek szívesen olvassák a kiadott műveit!
9.Mi a kedvenc márkád(bármilyen,
autó,ruha, mindegy :) )?
- Tom Taylor
10.Mi a kedvenc állatod?
- Egyértelműen kutya
11.Hol laknál szívesen a jövőben?
- Külföldön azt hiszem. Talán
Németország.
11 kérdésem:
1. Mik a céljaid az életben? (akármit írhatsz)
2. Hogyan vezeted le a feszültséget?
3. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?
4. Ha lenne egy dolog, amit kitörölhetnél a világból, mi lenne az?
(olyanra gondolok, ami használati tárgy és beszüntetnéd)
5. Mit jelent számodra az, hogy igaz barátság?
6. Mi a kedvenc számod? :P
7. Mi a kedvenc könyved? :)
8. Mit jelent számodra az a dolog, amit a legjobban szeretsz
csinálni? (miért szereted)
9. Milyen fajta embereket nem bírsz elviselni?
10. Mi szeretnél lenni? (foglalkozás)
11. Ha lenne egy olyan nap az életedben, mondjuk holnap, amikor
akármit megcsinálhatsz, amit szeretnél, mi lenne az? :P
Először is bocsánatkéréssel
tartozom, hogy így elhanyagoltam a blogot nyáron, de nem volt kedvem írni. Egy
kis kikapcsolódásra vágytam és az újrakezdés ezért sokkal nehezebb lett... Nem
igazán szeretnék itt szabadkozni, de tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy
amikor lett volna időtök olvasni, akkor nem hoztam fejezetet.
A visszatérésemre visszatérve: összeszedem magam és belevágok.
Tanév közben nem hiszem, hogy lesz mindig időm pontosan felrakni a fejezetet,
de nagyon zsúfolt és nehéz lesz a program. Éppen ezért áttettem a fejezetek
felrakási idejét szombatra. Tehát KÉTHETENTE SZOMBATON LESZ ÚJ FEJEZET, ÉS
ELŐZETES PEDIG KÉTHETENTE SZERDÁN (ez nem változott). Ez talán jobban fog így
működni.
Most meg is adom a 14. fejezet (a
következő) pontos felrakási időpontját:
SZEPTEMBER 1-jén kapjátok meg a
fejezetet és előtte AUGUSZTUS 29-én az előzetest.
Már szerkesztem a fejléceket is előre, úgyhogy minden hónapban
fogom frissíteni. Nagyon sajnálom, hogy ebben a hónapban ilyet tettem fel. Nem
túl szép és kicsi is, meg a háttér és a színek sem passzolnak. De szeptemberre
jobbat kaptok. ;)
Nagyon szeretném végre összekapni magam és fejezeteket írni, de
ehhez rátok is szükségem lenne! Nagyon megköszönném, ha a lelkesedésetek a
továbbiakban sem lankadna, SŐT!!! :) Remélem ugyanilyen sok kommentet, vagy még
többet kapok tőletek, mert nagyon jól esnek. Tényleg, így legalább tudom, hogy
min kellene javítanom és mit csinálok jól!
A két oldalsávot is fel fogom dobni majd idézetekkel és képekkel,
remélem tetszeni fog, ja meg a szavazásokat is frissítem! Tényleg kicsit
szégyellem magam, hogy így elhagytam a blogot, de hát ez van!
A visszatérésemig bírjátok ki
valahogy :) Remélem nem haragszotok rám és ugyanúgy olvasni fogjátok amit írok!
Hát végre eljött a nagy nap! Itt a fejezet végre. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem hoztam eddig, tudom, hogy ez nem vigasztal senkit, de tudok egy jobbat: Extra hosszú fejezet!!!!!!!!!! Remélem, nem bánjátok.
A kiegészítést képekben délutánra várhatjátok, nézzétek meg, mert érdemes. Zene mellett írtam, de sajnos, amit adok, nem az volt az. Azt egy másikhoz tartogatom. ;)
Ha tetszett a fejezet, mondjátok el a véleményeteket!
Jó vakációt nektek (már akinek) és jó olvasást! Töltsétek hasznosan a szünidőt!
Cathy R.
13. fejezet – Sakk matt!
- Bertie –
,,Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj fel rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.”
Hazaérve azon kezdtem el agyalni, hogyan is kellett volna viselkednem Emilyvel. Szépsége levett a lábamról, de ez nem volt elég arra, hogy beleszeressek. Ehhez tartva magam, kerestem egy normális inget és hozzá egy térdnadrágot, majd letusoltam. Végül felöltözve kettesével szedtem a lépcsőfokokat egészen a földszintig.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte Esther gúnyosan, miközben cipőimmel küzdöttem. Nekidőlt a konyha ajtajának és egyik lábát keresztbe tette a másik előtt. Féloldalas vigyorától szánalmat éreztem, semmi mást.
- Randira – válaszoltam felkapva kulcsaimat az asztalról. Választ nem várva kirohantam a házból és a garázs felé vettem az irányt.
- Találkozód lesz a szőke szépséggel? – kérdezte Guy a felhajtón. Szinte észre sem vettem.
- De laza lett valaki! – elegem volt a folytonos beszólásaiból. A ,,hú de jó bőr” és ,,de szexi ez a ruha”mondatok ironikusan hangzottak az ő szájából, hiszen még szűz volt. Játszotta a nagyfiút, közben közel 500 év alatt nem tudott magának egy csajt keríteni, akinek megmutathatta volna ezt a laza srácarcát.
- Laza? Viccelsz tesó? – vonta fel szemöldökét.
Voltak napjai, amikor ki nem állhattam. Olyankor előadta a nagy macsót és elég lenéző stílusban közölte a mondanivalóját. Én soha nem voltam agresszív típus – maximum bunkó – ha valami nem tetszett, de Guy-nak mindig sikerült kihúznia nálam a gyufát.
Igaz, hogy egy idő után megtanultam kezelni őt, ezért most csak így válaszoltam felegyenesedve:
- Guy, ne szórakozz velem, mert nagyon megkeserülöd! – hörögtem szemébe nézve.
- Ez kihívás? – húzta ki magát.
Kihívás volt? Talán annak szántam abban a pillanatban, pontosan nem tudom. Guy képes volt a lehetetlenre is: fel tudott bosszantani annyira, hogy nem volt megállj!
- Ne akard megtudni! – próbáltam nyugodt maradni és elsősorban nem szánalmasnak látszani. Fennhéjázó stílusától borsódzott a hátam.
- Elhiheted, hogy nagyon megijedtem – fordított hátat. Elindult a garázsba és várta, hogy kövessem. Alig tudtam magam türtőztetni, ökölbe szorított kézzel cövekeltem és bámultam az egyre távolodó alakját. – De figyelj tesó, ha annyira nagyon keménynek képzeled magam, meg is mutathatod! – röhögött.
- Naplemente előtt, körülbelül fél hétkor várlak a tisztáson, öcsi! - meg akartam neki mutatni, milyen fából faragtak.
Választ nem várva ugrottam be a kocsimba. Dühösen indítottam be és oldottam fel a kéziféket. A felhajtóról kitolatva majdnem összeütköztem egy másik szerencsétlen sofőrrel. Egy laza kézmozdulattal jeleztem, mennyire sajnáltam a ,,majdnem-balesetet” majd a gázpedálra lépve igyekeztem Emily-ékhez.
A vicc az egészben az volt, hogy az a hülye liba nem is mondta, hol laktak. Véletlenül én mégis tudtam a pontos koordinátákat, de azért kíváncsi voltam, vajon neki leesik-e, hogy nem mondta.
- Szia, drágám! – pattant be a kocsim anyósülésére parfümfelhőt húzva maga után. Puszi nyomott az arcomra és tenyerét combomra csúsztatva suttogni kezdett:
- Örülök, hogy elhívtál – halk kuncogásban tört ki, akár egy egér. Barbie megint átvette a hatalmat Emily teste fölött.
- Én is – egy erőltetett mosollyal próbáltam témát váltani, közben azon gondolkozva, hogy vajon ez a csaj tényleg ilyen hülye volt, vagy csak tettette…
- Hova menjünk? – néztem a szemébe, remélve, hogy a kezét leveszi a combomról. – Tudom, hogy ez egy kicsit bénán hangzik, de van valami különleges kívánságod.
Kezét nem vette le lábamról, sőt egyre feljebb csúsztatta rajta. Egyre jobban kezdtem magam kellemetlenül érezni, tudtam, hogy nem fogok tudni parancsolni a testemnek, ha ezt tovább folytatta volna. A belsőm egyre jobban vágyott az érintésére, az eszem viszont megálljt parancsolt.
Tudtam, hogyha hagytam volna a csábításnak csak Emilynek lett volna baja.
Mindig elveszítettem az eszemet szeretkezés közben, aztán meg megöltem a lányt. Mérlegeltem magamnak a helyzetemet és rájöttem, hogyha ez egy fiatal, visszahúzódó csajjal történt volna meg, senki sem vette volna észre. De így, hogy a barátnőm a suli egyik legnépszerűbb csaja volt, nem engedtem meg magamnak semmi olyan testi kontaktust.
- Ahova te szeretnél, oda megyünk! – jelentette ki, miközben kezével körkörös simogatásba kezdett combomon. A helyzet egyre kezdett eldurvulni bennem, nagyot nyeltem és elkaptam a kormányt balra, egy kis vendéglő parkolója felé, búcsút mondva Emily tervének.
- Megérkeztünk – jelentettem ki fojtott hangon. Leparkoltam az autóval az étterem hátsó udvarában, majd barátnőmmel együtt a bejárat felé vettük az irányt.
- Milyen… szép ez a hely – nyögte ki, mikor kitártam előtte az üvegajtót. A látvány valóban gyönyörű volt: az étterem egész stílusa a sárga színhez volt kötve. Az abroszok csipkézett szélei és a fa székek háttámlájának különleges mintája tette magával ragadóvá a helyet.
Emily viszont nem volt őszinte. A kis habozás arra utalt, hogy nem akart megbántani, de a hely, ahová hoztam, nem tetszett neki. Igazából nem érdekelt annyira, mert nem terveztem vele hosszútávra. Nem érdekelt a véleménye.
- Örülök, hogy tetszik, szívem.
Leültünk egy négyszögletes asztalhoz, amit már előző nap délután lefoglaltam két személyre. A pincér rögtön felvette az italrendelésünket.
- Mit szeretnél enni Emily? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, valami vonzó arckifejezést kipróbálva. Nem tudtam, mennyire volt ez rá hatással.
- Valamilyen salátát – lapozgatta az étlap vegetáriánus oldalait. Kicsit sem lepődtem meg, mikor a végén egy csirkesalátára bökött rá.
Leadtam a pincérnek a rendelést. Próbáltam összpontosítani Emilyre, aki folyton az aznapi élménybeszámolóját tartotta. Elég nehéznek bizonyult csak rá koncentrálnom egy ilyen nap után. Valami nem volt rendben velem, ezért két percet kértem.
A mosdó felé vettem az irányt, ahol szerencsémre senki nem volt rajtam kívül. Megmostam a kezeimet hideg vízzel és egy kicsit az arcomra is csepegtettem, remélve, hogy elmúlik ez a furcsa érzés.
A fejem iszonyatosan elkezdett fájni. Mintha valaki szorította volna, de tükörbe nézve csak a saját nyúzott fejemet láttam. Rákönyököltem a mosdó magas kerámialapjára:
- Kérlek, kérlek, kérlek, segíts végigcsinálni! – elkezdtem motyogni alig hallhatóan. Nem tudom, hogy kihez imádkoztam, de végül segítséget kaptam. A fejem már nem zúgott annyira és a közérzetem sem volt olyan rossz.
- Meghozták a kajánkat – mondta Emily, amint visszaértem az asztalhoz. Hozzáláttunk a falatozáshoz.
- Nagyon szép vagy ma este – dicsértem meg barátnőmet. Kicsit kellemetlen volt bókolni neki, hiszen nem is szerettem.
- Köszönöm. – pirult el. Tekintetét az ételre szegezte, miközben arca egyre vörösebb árnyalatokban pompázott. Ez a pillanat örökre bennem maradt. Olyan őszinte volt, olyan megfoghatatlan, amit láttam rajta. Ezelőtt egyszer vagy kétszer fogtam meg egy ilyen mozzanatot.
Megfejthetetlennek éreztem Emilyt. Egyszer előadta a plázacica szerepet, máskor pedig ennyire meghatotta egy bók, amit tulajdonképpen csak rögtönzésként ejtettem ki a számon. Felkeltette a kíváncsiságomat, de tudtam, hogy semmilyen más kapcsolatba nem kerülhettem vele. A testi épsége jelen pillanatban fontosabb volt.
Körülbelül még egy órán keresztül beszélgettünk értelmetlen dolgokról. A divat, a macskája, a barátai és a kedvenc kajái mind szóba kerültek, de tulajdonképpen már a felénél meguntam ezt az egészet, amit az asztalon könyökölve jeleztem.
Alkonyatkor - ami körülbelül fél 7-kor volt, felsegítettem a székéről és két perc leforgása alatt már a házuk előtt voltunk. Búcsúzóul csókot nyomott a számra, ami furcsán kellemes volt. Kicsit elkapkodott és hűvös volt.
Megtöröltem ajkaimat, amikor már a házban volt. A vörös rúzs maradékát véltem felfedezni száraz ujjaimon. Egy gyors mozdulattal ezt is eltávolítottam, és indultam haza.
Soha nem kaptam büntető cédulát és a rendőr sem állított meg gyorshajtásért, pedig kicsit sem mentem lassan, főleg ezen a napon. Élesen vettem be a kanyarokat, padlógázzal hajtottam végig a főúton és sorban előztem ki az autókat.
A felhajtóra érve kicsaptam a kocsiajtót, majd egy hanyag mozdulattal elengedtem. Rohantam a szobámba kettesével szelve a lépcsőfokokat, odaérve pedig már a küszöbön elkezdtem lehámozni magamról az elegáns ruhákat és újak után kutattam. Nem volt sok időm a Hold felkeléséig, körülbelül 15 perc.
Egy kék rövidujjasra és farmer rövidnadrágra esett a választásom, amik tökéletesen eltakarták kék és lila foltoktól tarkított testemet. Ugyanis a felsőtestem és a hátam – mint minden alakváltó démonnal, nekem is tele volt kitüremkedő véres erekkel, beazonosíthatatlan színű és formájú púpokkal, vágásokkal, véraláfutásokkal és súlyos zúzódásokkal. Ezért nem voltam még soha strandon, hiszen szégyelltem fajtámmal járó szenvedéseim jeleit. Az átváltozáskor szereztem ugyanis ezeket a sérüléseket, amik a fájdalmat szimbolizálták. A soha el nem múló rémségek még nehezebbé tették életemet.
Tudtam, hogy Guy várt rám. Nem csak a kis cetliből, amit valaki az ágyamon hagyott, hanem mert nem felejtettem el az összetűzésünket, miszerint este harcolni hívott.
Megtelt adrenalinnal az egész testem, csak azt vártam, mikor verhettem már meg végre túlságosan is beképzelt öcsémet. A hátam megfeszült, kihúztam magam és lépkedtem egyre közelebb a célhoz. Guy a rét közepén állt és kajánul vigyorgott. Körülbelül 6 méterre megálltam és egyenesen a szemébe néztem, miközben kezemet ökölbe szorítva vártam.
Így álltunk pár percig és vártuk a megfelelő időt, amikor is a Hold és a Nap váltotta egymást és az átváltozásunk kezdetét vette. Sokkal nagyobb örömet okozott először emberként, majd félig démonként verekedni.
Rajtunk kívül senki sem volt a tisztáson. A nyári nap utolsó sugarai gyönyörűen beragyogták a teret lelki erőt adva. Lélegeztem egy mélyet és tudtam, itt volt az idő. Guy mozdulatlanul állt még mindig, arcáról már lefagyott a vigyor és a démoni – mondhatni állati - ösztönök vették át rajta és rajtam is az uralmat. Már nem koncentráltam másra, csak rá. Szinte éreztem számban a vére ízét és hallottam utolsó kiáltásait.
Ütött a képzeletbeli óra és ezt mindketten éreztük. A fájdalom még csak a lábamban volt, de teljes erőmből rohantam öcsém felé, majd szempillantás alatt a földre döntöttem. Megragadtam nyakát és fojtogatni kezdtem.
A szeme vérvörösre változott és éktelen ordítás tört ki belőle. Kezemnél fogva ledobott magáról úgy, hogy egészen az erdőig repültem. A hátamra estem és a fejemet is elég erősen beütöttem. A szivárgó vér a nyakamon folyt a pólóm alá, amiért Guynak meg kellett fizetnie. Az átváltozás kínja már a szívemet is szúrta, de nem tágítottam.
Körbe-körbe rohantam az erdő peremén olyan gyorsan, hogy testvérem nem tudhatta éppen hol jártam. Egy óvatlan pillanatban rárontottam és fogammal belecsimpaszkodtam a nyakába, ahonnan egy jókora darabot ki is szakítottam. Fájdalmas ordításba kezdett, de még mindig nem szálltam le a hátáról. A másik oldalról is kitéptem egy ilyen darabot és elhajítottam. A célom ezzel az volt, hogy tudassam vele, hányadán is álltunk. Hiszen ha egy démonnal a tarkóját megsebesítik, elszáll a lelke. Halál közeli élményének köszönhetően bíztam benne, tanult az esetből valamit.
Hátára csimpaszkodva szenvedtem a fájdalomtól, ami kitépte a szívemet a helyéről és elszívta emberi kinézetemet. Guy összerogyott alattam és egyre halványodó emberi alakját felváltotta egy démon. Ordítása összecsengett az enyémmel, miközben kezdtem elveszíteni az uralmat emberi testem felett, tehát nem küzdöttem többet, hagytam átváltozni a lelkemet.
Ismét szörnyeteg lettem testvéremmel együtt. A távolból hallottam Esther és Destheni kesergését.
Guy lassan feltápászkodott, rám nézett, majd elindult vadászni. Tulajdonképpen nem utáltam őt, csak móresre akartam tanítani. Úgy éreztem, sikerrel jártam és reméltem, hogy nem akart visszavágni. Most kiderült ki volt az erősebb, csúfosan elbukott, de ez a javítás szolgálta.
Vadászat közben a következő iskolában eltöltött napomat tervezgettem. Elképzeltem mennyi új dolog és meglepetés várhat rám új életem második napján. Tele voltam izgatottsággal és feszültséggel egyaránt.
*~°~°~*
- Hé, Bertie! Ébredj! – rázogatta a kezemet Leila. Gyors pillantással végigmértem a helyzetet, megtöröltem a szememet és feltápászkodtam. Egy bokor alatt hevertem kora reggel, tehát nem csodáltam, hogy elaludtam a nyakamat. A szokásos barlangban felöltöztem, aztán eszembe jutott valami. Az előző esti sérülésem helyét kerestem a fejemen, de semmit nem éreztem. Megúsztam a maradandó fájdalmat és sérülést.
- Mennyi az idő? – kérdeztem Esthert, miközben hazafelé mentünk.
- Öt perccel mindig több. – mosolygott gúnyosan, de kedvetlen képemet látva normálisan válaszolt. Érezte, hogy most nem akartam visszavágni. – Fél hét.
Hazaérve mindenki ment a saját szobájába. Mindenki készülődött az új tanítási napra, ami elég jónak ígérkezett. A nap első sugarai gyönyörűen beragyogtak a szobámba, amitől akarva akaratlan elmosolyodtam. A kedvem csodás volt, nem tudom miért.
Fél órát szántam az elkészülésre: tusoltam, fésülködtem és átöltöztem. Az emelet egyre hangosabb volt testvéreim hangjától. Leila fel-le rohangált és mindenkitől hajsütővasat kért. Egyedül Esthernek volt, amit meglepő módon oda is adott kishúgunknak. Mire ő játszi könnyedséggel ugrált át a szobájába boldogan, akár egy kisgyermek, aki éppen egy szép játékot kapott.
Így telt az egész reggel. Mindenki meglepően vidám volt. Furcsán, zavaróan, szinte már rendellenesen is jókedvű. Éreztem, hogy valami itt nagyon nem stimmelt, de próbáltam nem törődni ezzel, hanem csak a jelenre koncentrálni és élvezni ezt a gyönyörű reggelt.
Az iskolába beérve leparkoltam a kocsit, amivel én, Leila és Ruby jöttünk. Nővérünk elment a saját osztályához, így mi is Leilával megkerestük a termünket. A folyosók tele voltak az emberek sokaságával, szinte alig lehetett zavartalanul elmenni a radiátorok mellett ácsingózó fiatal között. Az osztályterem ajtaja csukva volt, de már voltak bent. Az óra háromnegyed nyolcat mutatott, amikor megfogtam a fény kilincset és lenyomtam. Leila ment be először, természetesen mindenki szeme megakadt rajta.
Nem csodáltam, hiszen gyönyörű volt, mint kívül, mint belül. Térdig érő krémszínű szoknyát, rózsaszín virágmintás felsőt, barna kiegészítőket és pár barna szandált viselt. Nem értettem igazán a női divathoz, de tudtam, hogy Leila igenis szépen öltözködött. Mivel démon voltam, tökéletesen meg tudtam különböztetni a színeket, sok fiúval ellentétben. Még az apróbb árnyalatokat is képes voltam kiszúrni, amit sok más lány nem.
Elsősorban irigykedő pillantásokat és sóvárgó tekinteteket kapott, amikor végigsétált az osztályon egészen a padjáig. Tulajdonképpen csak egy lány volt, aki nem rosszallóan és irigykedve nézett végig Leilán.
- Szia! – pattant fel Agnes a helyéről, majd húgom nyakába ugrott. Széles mosollyal nyomott egy puszit az arcára és kézen fogva odavezette a helyére, ahol leültek és megbeszélték a fontosabb dolgokat.
Tiszta szívemből sajnáltam Leilát. Végre talált egy lányt, aki kedves, okos és aranyos volt, de mikor az előző nap történéseit beszélték meg muszáj volt hazudnia újdonsült barátnőjének, hiszen nem fedhette fel alakváltó démon létét.
- Mi jót csináltál tegnap? – faggatta Agnes testvéremet. Közben lassan helyet foglaltam, kezet fogtam Aaronnal és érdeklődve figyeltem Leila arcát. Kicsit sem lepődött meg a kérdésen, inkább csak örült volna, ha barátnője nem hozta volna szóba. Rutinosan beindította a beszélgetést:
- Délután voltam vásárolni élelmiszereket. Végezetül maradt még időm és egy kicsit benéztem egy butikba is. Tényleg oda majd elmehetnénk együtt, ha van kedved – mosolygott, hogy oldja belső feszültségét – Aztán a délután többi részét lustálkodással és főzéssel töltöttem. Zenét hallgattam, rajzoltam és olvastam. Este meg voltam futni. Fontosnak tartom a testmozgást.
A beszélgetés többi részét nem tudtam figyelemmel kísérni, mert Emily megérkezett. Még nem is volt bent a teremben, de már tudtam, hogy közel volt a vég. Lassan elvált barátnőjétől két puszi kíséretében az ajtóban és hangosan üdvözölt mindenkit. Odafordultam Aaronhoz, Lionelhez és Brianhoz és csatlakoztam a beszélgetéshez. Szinte belassítva hallottam a történéseket abban a pillanatban, ahogy meghallottam Emily kopogó lépteit a parkettán. Tudtam, mire készült, de meglepődve fordultam hátra, mikor kezei a vállamat érték és belesikított a fülembe:
- Szia, cukorbogyó! – szembe fordított magával és egy cuppanós csókot nyomott ajkaimra. Az epres szájfényétől hányni tudtam volna, de erőt vettem magamon és fancsalian elmosolyodtam.
- Szia, édesem!
Szerencsémre ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Egy egész szikladarab esett le a szívemről, amikor Emily búcsút intve táncolt a helyére. Földrajz óránk volt az első, amin tulajdonképpen akárhogy ülhettünk, tehát nem ragaszkodva az előző ültetésrendhez Brian mellé tettem le cuccomat.
A padon négy oszlopban voltak, középen a kettő összetolva. Miaz ablak felől ültünk a harmadikban, Leila Agnessel és Aaronnal a középső oszlop negyedik során választotta. Emily nagyon távol ült tőlem, szerencsémre.
A tanárnőnk, Miss Winslov késve érkezett a terembe. Hosszú barna hajával, fiatalosnak mondható öltözködésével nem volt túlságosan egy tanárnő alkat, de az óra 10. percében sikerült megcáfolnia ezt. Fennhangon elmondta, mikre lesz szükségünk ebben a tanévben az ő óráján, majd rögtön egy kis kikérdezéssel kezdett.
Tulajdonképpen eleinte senki sem figyelt rá, mindenki beszélgetett vagy az asztalon könyökölve aludt. Kihasználva az időt lassan végignéztem az osztályon, hiszen eszembe jutott, hogy még nem is igazán néztem meg új osztálytársaimat. Egy pár arc ismerős volt a bálról, de a legtöbb nagy meglepetést okozott számomra. Az előttünk lévő padban egy lány ült a sarokban, mellette egy duci fiú. A lány rövid sötétbarna göndör haja az arcába hullott, ami érdekessé tette számomra. Csak félig láttam a sápadt arcát, ezért behúztam magam alá a széket és előrehajoltam. Sötétkék hosszú ujjú blúza tökéletesen illett hozzá és a rövid farmernadrág kicsit kislányossá tette. Lábaira szandált húzott, amikben jól látszottak sötétkékre lakkozott körmei.
Egy idő után észrevette, hogy őt vizslattam, ezért hátrafordult és gyönyörű zöldes barna szemével mélyen az enyémbe nézett. Kicsit elpirult és mosolyra húzódott a szája, majd elnevette magát.
- Mióta bámulsz? – csilingelte.
- Nem olyan régóta, mint azt te gondolod! – nevettem én is – Amúgy Bertie vagyok – nyújtottam kezet. Hideg ujjait szorosan a kezem köré csavarva mondta:
- Kristen - bólintott – De szólíthatsz Krissynek, ha nagyon akarod – mosolygott. Észre sem vettem, de a még mindig fogtuk egymás kezét. Szégyenlősen elrántotta az övét és felém fordította székét hangtalanul. Percekig nem szóltunk egymáshoz.
- Pszt! Bertie, bébi! Imádlak! – suttogta Emily ,,alig” hallhatóan a hátam mögött. Kezeivel egy szívecskét formált és kajánul vigyorgott rám, majd Kristenre nézve elsötétült a tekintete.
Krissy először Emily-re, majd rám nézett és mosolygott. Szeme tele volt fájdalommal, de kitartóan próbálta leplezni elkeseredését. Pont, mint én. Valami igazán megfogott benne, olyan megfejthetetlen volt. Gyorsan előre fordult.
Könyökölve rajzolgatni kezdett a földrajz füzetébe. Egy darabig figyeltem, aztán figyelmemet a tanárnőnek szenteltem.
- A következő órára nézzétek át a földrészeket és Amerika városait. Nem írunk dolgozatot, de azért kikérdezem itt a táblánál. És így az óra végén már csak egy feladat lenne. Mondtam, hogy kelleni fog atlasz. Akik tavaly is ebbe az osztályba jártak, azok beadták év végén. Hogy nekik ne kelljen újat venni, kiosztanám most. Kérlek titeket, gyertek majd ki értük egyesével, ahogy mondom a neveiteket.
Egy nagy köteg könyvet az asztal egy sarkából maga elé húzott és a fedőlapról leolvasta az atlasz tulajdonosát.
- Lionel Wyman! Kérlek, gyere! – a fiú felpattant helyéről és kiballagott a tanári asztalhoz. Kézhez kapta a könyvet és folytatta a tanárnő a kiosztást – Agnes Darwin!
Ebben a pillanatban megszűnt körülöttem minden. A tanárnő hangja a többiekével összefolyt, csak Leila, Agnes és én számítottunk. Kétségbeesetten fordultam hátra és kerestem húgom pillantását. Belül imádkoztam, hogy bárcsak nem ez a név jelentené a rejtély megoldását, de mikor Leila rám nézett, tudtam.
Megtaláltuk az angyalt, aki nem más volt, mint Agnes.
Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, tudassátok velem!
Sajnálattal közlöm, hogy
szünetet tartok a fejezeteket illetően.
Magányügy és internethiba
következtében most egyenlőre nem tudom folytatni rendszeresen az írást...
Igazán sajnálom és bocsánatot
kérek azoktól, akik tényleg követik, amit írok. De ígérem, hogy semmiképpen nem
hagyom abba az írást, hiszen egyre jobban imádom csinálni.
Most sem a saját gépemről írok,
így bennem a félelem, hogy vajon megint elromlik-e a rendszerem... Na mindegy!
Lehet, hogy ma gyorsban meg
tudnék írni egy fejezetet és felrakni, de mire lenne az jó? Egy összekapkodott,
hibás fejezetre szerintem senki nem kíváncsi. Ezért írom folyamatosan a dolgot
és mikor már elképzelhetőnek találom a folytatást, rakom is fel a fejezetet!
Szóval ne aggódjatok, visszatérek még! :)
Nem akartalak titeket untatni ezzel a hosszú bejegyzéssel :D De a lényeg
tényleg az, hogy össze kell magam szednem!
Reményeim szerint nemsokára új bejegyzéssel várlak titeket kiengesztelésül.
Lehet, hogy meglepetést is hozok, de kérlek titeket, hogy szavazzatok. Nagyon
fontos lenne, hogy tudjam, olvasnátok-e még tőlem majd valamikor egyéb
sztorikat...
Meg is hoztam a 12. fejit, egy nappal korábban. Hétfőn nem lett
volna időm feltenni, ezért remélem, senki sem haragszik rám.
Nagyon szépen köszönöm az előzőkben kapott komikat és
hálás vagyok rendszeres olvasók számának növekedéséért! :) Köszönöm nektek,
hogy támogattok!
A fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy remélem mindenkinek elnyeri majd a
tetszését és ha igen, kérlek írjatok nekem pár sort, amiben kifejezitek őszinte
véleményeteket ;)
Indítottam pár szavazást, amin örülnék,
ha részt vennétek. A fejezettel kapcsolatban is :)
UI: Kinek a nevében olvasnátok több fejezetet? (komiban írjátok a választ, vagy
szavazzatok a szavazáson) Érdekel, mert szeretnék a kedvetekre tenni.
Cathy R.
12. fejezet – Elsőnap
- Bertie –
,,Hirtelen
megértettem, hogy bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan
különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások
inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig
inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki
nem. Az emlékképek a saját szemszögünk által élnek - nincs két egyforma kép
ugyanarról a dologról.”
Abuli után csak pár napunk volt a tanév
elkezdéséig. Furcsa módon egyre nagyobbodott bennem az izgalom, ahogy
közelítettünk a jeles nap felé. Ezt annak tudtam be, hogy már régen nem voltam
iskolában, és kíváncsian vártam az újrakezdést.
De mikor egyre többet gondolkoztam ezen, rájöttem, hogy mégsem
ez volt a nyugtalanság forrása. Tudniillik a bizonyítási vágy, ami
érthetetlenül fűtött, erősebb volt akármilyen gyerekes izgulásnál.
A bál is nagyon jól sikerült, véleményem szerint, kivéve
egyetlen aprócska részletet. Miszerint, Emily – álnevén Miss Barbie – lett az
új barátnőm. Beszéltünk pár szót, amiből nem jött le pozitív
tulajdonsága.
- Szia – köszönt – Emily vagyok! – Majd kezet nyújtott, amit
vonakodva, de elfogadtam. Érintésében volt valami furcsa, de persze nem akartam
udvariatlan lenni, ezért elviseltem. – Esther, a nővéred, nagyon jó fej. –
mosolygott.
Nem panaszkodhattam. Első osztályúan nézett ki, és a mosolya…
Szép lány volt, csak éppen észben nem túl gazdag. Szőke, félhosszú haja
kiengedve pihent a vállain és egészen dekoltázsáig ereszkedett. Kivágott ruhája
nem mutatott érdekfeszítő felső testéből. Ez egy részről elszomorított, más
oldalról viszont örültem, hogy nem egy kurvával kellett járnom.
Fogai hibátlanok voltak, arca hosszúkás pattanás nélküli. Apró
orra és hosszúkás, mandulaformája szája tökéletesen passzoltak kis mosoly-gödröcskéihez.
Már majdnem elhittem, hogy jó lesz nekem a vele töltött idő.
- Ha te mondod! – hagytam rá furcsa elméletét. Az, hogy a
nővéremet kedvesnek találta, már felháborító volt számomra. Vitába ez miatt nem
akartam keveredni. – Lenne kedved táncolni?
Tervem a következő volt: El akartam játszani a csajnak, hogy
mennyire kedveltem és ehhez hasonlók. Lassan, de nem túl romantikusan felkérni,
hogy legyen a barátnőm, majd randevúkra hívni és kibírni vele pár hónapot
Nem volt nagy büntetés Esther részéről, hogy egy ilyen bomba nőt
választott nekem, bár túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Szent
meggyőződésem volt, hogy ő már régebb óta – ha nem is annyira, de valamennyivel
biztosan – ismerte már Emilyt. Tapasztalataim szerint sok nő az elején még adta
az ártatlan, szolid ruhás oldalát, majd átváltozott egy igazi házisárkánnyá.
Megdicsértem a ruháját, sokat táncoltunk – lassú zenére, mivel
csak azt adtak szinte - , ismerkedtünk és randit kértem tőle.
Az első csókot és a felkérést nem itt akartam elsütni, hanem a
randin, amit egy elegáns étterembe beszéltünk meg még a hétvégére.
Az iskola előtti hétvégére. Egy napom volt már csak addig, tehát
egy szakértőhöz fordultam, hogy elfogadhatóan viselkedjek majd a jeles
napon.
- Leila, tudnál segíteni? Randim lesz holnap… - kezdem esetlenül
kis történetemet húgomnak, aki éppen a konyhában törölgette a pultot. A sárga
ronggyal együtt megállt a keze, majd szemét a takarított felületről egyesen rám
emelte.
- Randid? – ismételte kis gúnnyal a hangjában. – Ez most komoly?
– fogta a hasát a nevetéstől. Kedvem lett volna valami csípőset visszaszólni,
de szórakozása mégse volt teljesen alaptalan. Fogalmam sem volt, mikor voltam
utoljára ilyen találkozón, és mint a helyzetből kiderült, Leila sem.
Igen, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. – bámultam a
padlót. Kicsit megalázónak éreztem így segítséget kérni. Kellemetlenül éreztem
magam, hogy egy nőtől kellett tanácsot kérnem, de Leila csak jobban értett
hozzá, ezért kértem meg őt.
- De hogyhogy találkozol valakivel? A bálon szedtél össze
valakit? – szegezte nekem sorban a kérdéseket. - Én miért nem tudok róla?
- Komolyan, Leila. – kezdtem mély levegőt véve. – Nem értelek. –
Nem akartam megbántani. – A bál óta, mintha el lennél varázsolva. – Kis
szünetet tartottam, miközben átgondoltam azt, hogy valójában mit is akartam
mondani. – Nem ismerek rád. Máskor minden részletre odafigyelsz, most meg, azt
se tudod, hogy Esther beváltotta az üvegezéskor kapott lehetőségét, miszerint
keres nekem egy csajt a suliban, akivel járnom kell.
- Nagyon sajnálom. – Elengedte a sárga anyagdarabot és a márvány
pultnak támaszkodott. Keresztbe fűzte karjait mellkasán és elszégyellve magát
nézte a linóleumot.
- Mi van veled? – vizslattam arcát kicsit sem feltűnően. Nem
nézett a szemembe. – Történt valami, amiről tudnom kellene? – faggattam tovább
türelmemet lassan elveszítve.
- Nem… - habozott rám nézve – csak szégyellem magam valami
miatt. – sürgetően megköszörültem a torkomat, mire nagy nehezen folytatta –
Tudod, a bálról már nem volt időm eljönni. Annyira lefoglaltak az újonnan
szerzett haverok, hogy elveszítettem az időérzékemet és nem indultam hazafelé.
A suli mögötti erdőbe rohantam. – tágra nyílt szemmel bámultam rá.
Felelőtlennek tartottam.
- Ne aggódj, – folytatta rögtön, mikor észrevette reakciómat –
nem vett észre senki, direkt figyeltem. Legalábbis nem ember. Láttam egy
démont. Biztos valamelyik testvérünk sem indult el a megfelelő időben.
Emlékképei között kutatva lehetetlennek találtam Leila
feltevését.
- Közülünk biztos nem. – válaszoltam hangom nyugodtságát
megőrizve. – Én a többiekkel mentem. Mindenki ott volt, kivéve téged.
- De… az lehetetlen. – keresgélte a megfelelő szavakat
fölöslegesen. Tudtam, hogy miről volt szó. – Egy démon változott át pontos
mellettem. Az arcát már nem láttam, mert elmosódott, viszont úgy viselkedett,
mint egy vadállat. Rohangált fel-le és ordított teli torokból. Meg is lepődtem,
hogy hogyan viselkedhet így.
- Viszont nem közülünk való volt és ez komoly baj. – vakartam
meg államat. – Ez azt jelenti, hogy nem csak mi vagyunk. – Leila egyetértően
bólogatott.
A továbbiakban hanyagoltuk ezt a témát és helyette hagytam, hogy
testvérem oktasson a női szívek rejtelmességéről. Őszintén szólva nem sok információt
jegyeztem meg. Túl sok új dolgot hallottam, ami már elején felfoghatatlannak
bizonyult, így nem is erőltettem meg magam.
A nappaliban vettem részt a továbbképzésen, ahol többi
testvéreim is szabadon jártak. Kérdően néztek ránk, ahogy meghallották, hogy
miről folyt a beszélgetés. Ruby illedelmesen – bár belül jót szórakozott
helyzetemen – nem szólt semmit, Guy hülyére röhögte magát, Esther gúnyosan
mosolygott saját terve sikerességén, Destheni… ő csak adta önmagát, mint
mindig.
Vele sosem voltam jóban. Igazság szerint nem is terveztem, hogy
valaha is lesz egymáshoz kedves szavunk. Körülbelül, mint tűz és víz, a teljes
ellentét.
Mikor megismerkedtünk a barlangban, teljesen más volt a
felállás. Emlékszem, az átváltozási szertartáson én voltam az utolsó, Destheni
pedig az előttem lévő. Mivel a többiekre hamarabb került sor, ezért utána a
barlangban értelem szerűen ők hamarabb kezdték el az átváltozást.
Rémes éjszaka volt. A szeánszhoz hasonlító ördögi körben ültünk
mind a hatan, középen pedig William állt. Tűz kör formájában égett a hátunk
mögött kísértetiesen megvilágítva a sötét erdőt. Teremtőnk a kör közepén valami
varázsigét mormolt, majd egyesével elkezdte a kiteljesítést, kezdve Ruby-val.
Kézen fogta a törökülésben ülő lányt, majd felsegítette. Mélyen
a szemébe nézett és varázsigét duruzsolt. Egy éles tőrrel Ruby csuklójára egy
keresztet rajzolt és a kezével is ugyan ezt tette. Nézte pár percig, ahogy a
lányból kiszökött az élet. A mágikus tűz furcsa ködöt füstölt felénk, aminek
segítségével pontosan lehetett látni, hogy a lélek hogyan távozott a testből.
Akár egy kísértet, úgy bújt ki Ruby szelleme az erőtlen testéből
lassan. Ekkor William egyre hangosabban kántálta a varázsigét, mire a tűz is
felerősödött. Le sem tudtam venni a szememet a halál szélén állt nővéremről.
Mikor a lelke már majdnem teljesen elhagyta, teremtőnk feketén
vérző csuklóját hozzányomta Ruby vörösen fénylőéhez. Ebben a pillanatban
villámok csaptak át a fejünk felett, majd William elengedte a testet, mire az
nagy puffanással a földre hullott. A segédek - akiket eddig alig ezen
pillanatig észre sem vettem – elhurcolták Ruby-t a barlangban, ahol az
átváltozás zajlott.
Sorban mindannyiunkkal ugyanezt tette. A barlangban tértem csak
magamhoz, miután oda hurcoltak. Testvéreim mind a földön hevertek és
iszonyatmód szenvedtek. Leila a szívéhez szorította a kezét és ordított
fájdalmában. Sosem felejtettem el ezt a pillanatot.
Felültem és csuklómat vizsgálgattam, amin egy csepp karcolás sem
látszott. Destheni még magánál volt, amikor észrevette, hogy én is ébren
voltam, barátságosan mosolygott és elkezdtünk beszélgetni.
- Félek. – mosolygott és egyenes barna haját kikotorta az
arcából.
- Én furcsa módon nem. Tudod, ezt már nem tudjuk
visszafordítani. – bólintottam, mert értelmesebb dolog nem jutott eszembe.
Valóban nem féltem. – Tudod, ha még félnék is, akkor csak a saját dolgomat
nehezíteném meg. – fejemet nekinyomtam a barlang hideg sziklájához. Éreztem,
hogy a fejem iszonyatmód sajgott és a forróság egyre jobban áradt az egész
testemben. Tudtam, hogy innen nem volt visszaút.
- Végül is igazad van. – helyeselt Des. Hirtelen a szívéhez
kapott, majd a fájdalomtól összegörnyedt, mint egy kifli és elterült a nyirkos
földön. – Köszönöm, hogy itt vagy velem. Már nem is félek annyira. – utolsó
szavait alig bírta kinyögni, de jól esett, amit mondott.
- Nincs mit. – vigyorogtam vissza, remélve, hogy a forróság
elmúlik minél hamarabb.
- Úgy érzem, nem bírom már sokáig, tehát örültem, hogy
megismerhettelek emberként is. – lassan és alig érthetően ejtette ki a
szavakat, amiknek utolsó betűi éles sikoltásba mentek át. – Már nem félek,
érzem, ahogy átjár William vére. Tudod, gyűlölöm őt. Legalábbis azt hiszem.
Tönkretette az életemet teljesen, meg a tiéteket is. – bökött állával felém és
a többi szerencsétlen testvérünk felé. – Remélem, jóban leszünk az átváltozás
után is és hogy nem fog neked fájni az átváltozás. – ismét szóra nyitotta a
száját, de éktelen sikítás tört fel torkából szavak helyett.
Arca teljesen eldeformálódott és körvonalai eltűntek és
hempergett a homokban. A többire nem emlékeztem, mert a szívem elkezdett a
szúrni és levegő után dőltem a földre.
Igazából a reménykedése, hogy valaha is jóban leszünk, nem
valósult meg a körülmények miatt. Elviselhetetlenül okoskodó stílusba
nyilvánult meg, ami nekem soha nem tartozott az elfogadható kategóriába.
- Mit vegyek fel? – tettem fel magamnak a kérdést az iskola első
napján a gardróbomban állva. Sosem jeleskedtem a ruha kiválasztásában, főleg
akkor nem, amikor késésben voltam. Választásom végül egy egyszerű rövid
farmernadrágra és egy fehér pólóra esett. Fogalmam sem volt, hogyan kellett
volna felöltöznöm másképp.
Gyors készülődés után újonnan beszerzett iskolatáskám felé
nyúltam, majd rohamos tempóban, kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem le a
földszintre. Szerencsémre Guy-t és Esthert még itt találtam.
A többiek már elindultak, és mivel nem volt saját kocsim, velük
kellett utaznom. Háromnegyed nyolckor indultunk, de még bőven beértünk
csengetés előtt.
Guy vezetett és mivel én jöttem a legkésőbb, nekem kellett hátra
ülnöm, Esther foglalhatta el az anyósülést. Rögtön, miután beült, lehajtotta a
napellenzőt és a tükörbe bámulva furcsa arckifejezéseket erőltetett magára.
Először felhúzta az orrát, akár egy malac, majd csücsörített.
- Te meg mit csinálsz? – tágra nyílt szemekkel néztem testvérem
különös játékát a tükörrel. Először nem vette észre, hogy tőle kérdeztem, majd
mikor senki sem válaszolt, rám pillantott és találkozott várakozó
tekintetemmel.
- Valami elfogadható arckifejezést próbálok magamra erőltetni. –
nézett ismét a tükörbe. Pirospozsgás arcát két oldalról összenyomva koncentrált
a várt hatásra, ami láthatóan nem következett be.
Nem értettem, mire kellett neki ez. Bár igazság szerint, már
régen feladtam, hogy megértsem bonyolult észjárását. Próbáltam nem röhögő
görcsben kitörni egy-egy furcsa arcjátékán, de többet nem szóltam hozzá, csak
sajnáltam a velünk szembe jövő kocsi sofőröket, akiknek végig kellett nézniük
testvérem nevetséges és különös pillanatait.
A parkolóba bekanyarodva elég szokatlan látvány fogadott, amihez
még hozzá kellett szoknom. Mindenhol embereket láttam és autókat. Nem igazán
láttam ebben az időben diákokat ilyen mennyiségben és kellemetlenül éreztem
magam. Első gondolatom a hazamenet volt, de nem hátrálhattam meg éppen itt
éppen most. Kényszerítettem magam, hogy szálljak ki a kocsiból és vágjak jó
pofát az egész naphoz.
Megpillantottam Leilát, aki az új barátnőjével, Agnessel
lépkedett az iskola épületébe. Már messziről kiszúrtam Mickey egeres
narancssárga pólójában és elmosolyodtam rajta, ez erőt adott. Tudtam, hogy ez
lenne számomra is helyes: haverokat keresni.
Leváltam testvéreimről és táskámból előkerestem az órarendemet,
amin rajta volt, hol volt az első órám. Mikor leolvastam a kusza napirendről a
102-es számot, elindultam megkeresni. Volt még pár percem becsöngetésig, mikor
beértem a terembe. Régi, kicsit kopott festésű terem volt, meglehetősen új tartozékokkal.
Irodalom órára való kellékekkel volt berendezve, mint például híres költők és
írók képeivel. Shakespeare volt a falon lógok között a legnagyobb és
legtehetősebb.
Körbenéztem osztálytársaimon, akik már régen ott voltak.
Pillantásom megállapodott Emilyn, majd Leilán, Brianon, Agnesen és végül
Aaronon. Elég sok ismerőst szereztem már.
Mikor Leila észrevett, integetett, hogy menjek oda hozzá. Egyes
padokban ültünk, amik négy sorba voltak elrendezve. Leila viszonylag elöl ült,
mellette Agnes és mellette Aaron egy sorban. A harmadik sorba volt még egy
hely, de nem oda ültem végül. Leilához érve váltottunk pár szót, majd a
negyedik sorba ülő Brianhoz léptem.
- Szevasz, haver! – köszönt, majd megrázta a kezemet. – Neked
foglaltuk ezt a helyet. – bökött állával a mellette álló felé. Lionel az ő
másik oldalán ült. Helyet foglaltam, majd elkezdtem vizslatni az
osztályt.
Nem sok mindenki ismert minket, ezért mentek a kibeszélések.
Emilyt megpillantva elmosolyodtam. A randevúnkra gondoltam és felidéztem az
első csókunk emlékét. Szép csajnak tartottam és jól csókolt, de alig voltam
képes kibírni egész este.
Nem sok közös volt bennünk, de kárpótolt a tudat, hogy jól néz
ki, de csak az ilyen meghitt jeleneteknél. Csak pár hónapot kellett vele
kibírnom, nyugtatott a tudat, mégis túl hosszúnak látszott az idő.
Barátnője padjára támaszkodott és heves pletykacsatát vívtak.
Nem tudtam levenni a szememet a szájáról, ahogy olyan ritmikusan mozgott és ezt
ő elég hamar ki is szúrta. Elmosolyodott, amikor a szemembe nézett egy lopott
pillanatra, majd ismét ontotta a szavakat. A táska még a vállán volt, tehát nem
foglalta még helyet.
Rimánkodtam, hogy csak ne a közelembe üljön, de pontosan az
előttem lévő asztalra pakolta le a cuccát becsöngőkor. Huncut mosolyt
csempészett az arcára, majd hátrafordulva üdvözölt.
- Csáó! – integetett frissen manikűrözött kezével. Válaszul csak
egy intést kapott.
Hirtelen belépett a tanárunk, Mr. Bernard. Ősz hajú, jóvágású
professzornak nézett ki első pillantásra. Szigorú tekintetét végigfuttatta az
egész osztályon, majd kész volt egy tájékoztató osztályfőnöki órát tartani
nekünk.
Elmondott minden lényegeset az iskolával és az órarenddel kapcsolatban,
ami igazán jól jött.
A következő óráink már tanmenet szerűen következtek, tehát
végigültem egy matek, két francia, egy irodalom, egy biológia és egy történelem
órát. A tanárok nagyjából normálisak voltak.
Az ebédszünetünk éppen elég hosszúnak ígérkezett. Bár mi nem
ettünk, csak úgy csináltunk. Mindenki klikkekbe tömörülve fogyasztotta az
ebédjét, velünk mit sem törődve. Az, hogy egy ilyen nagy tömegben hat ember nem
eszik, teljesen elenyészik a többi között, így nem is törődtünk a látszat
fenntartásával.
Szerencsémre Brian és haverjai befogadtak maguk közé, így velük
lógtam egész nap. Az első benyomásom róluk jó volt és reméltem, hogy ez így is
fog maradni. Ahogy láttam, testvéreim is megtalálták a maguknak kedves és
szimpatikus társakat: Esther inkább a végzős fiúkkal vegyült, Ruby egy nagyobb
társaságban volt, mégis inkább csak egy csajjal dumálgatott, ahogy láttam, Guy
is új barátokra tett szert, Leila Agnessel és még egy-két osztálytársunkkal
beszélgetett egész nap, Destheni pedig az osztálytársaival tengette az idejét.
Úgy látszott, beilleszkedtünk. A tanárok, az iskola
szellemisége, barátok, osztálytársak, iskolatársak, igazgató és minden más
tökéletesen kielégítette az igényeinket.
Történelem óra után ismét randevút akartam kérni Emilytől, ahogy
megbeszéltem Estherrel. Gyorsan le akartam tudni ezt a pár hónapot, aztán ismét
szabadon élni. Tehát a teremből kiérve odaszlalomoztam hozzá és két
barátnőjéhez, akik kísértetiesen hasonlítottak rá. A stílusuk, a beszédük,
minden stimmelt, amitől a hátamon állt a szőr.
- Sziasztok! – intettem kicsit bénán a többi csajnak. – Emily,
beszélhetnénk? – majd bizalmaskodva fordultam a lány felé. Rögtön bólintott és
elköszönt klónjaitól.
- Na, miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte jól artikulálva a
szavakat. Idegesített, amikor ezt csinálta. Kezét csípőre téve nekidőlt az
szekrényeknek, ezzel felhívva figyelmemet alakjára. Ezen a napon kék toppot,
fehér rövidnadrágot és ezüstszínű papucsot viselt. A nadrág tökéletesen
kiemelte hosszú lábait, a topp pedig kívánatos dekoltázsát.
- Lenne kedved ma is találkozni? – egyszerűsítettem le az
alapból elég bonyolultan hangzó kérdést:A
nővérem fogadásából nekem téged ismét muszáj randira hívnom és megkérnem, hogy
legyél a barátnőm, tehát lenne kedved még körülbelül két hónapig boldogítani
engem, hogy utána jól lapátra tehesselek végre, hiszen már most is
utállak?
- Randira hívsz? – sikkantott alig halhatóan. Az öröm suhant
végig az arcán és most egyszer, láttam a tekintetében valami őszintét és
elragadót, de ez körülbelül két másodpercig tartott, mert ismét átvette felette
az uralmat Barbie.
- Valami olyasmi. – hagytam rá, kevésbé boldogan. Amint
feltettem a kérdést, már meg is bántam.
