12. fejezet - Első nap

Sziasztok!

Meg is hoztam a 12. fejit, egy nappal korábban. Hétfőn nem lett volna időm feltenni, ezért remélem, senki sem haragszik rám.

Nagyon szépen köszönöm az előzőkben kapott komikat és hálás vagyok rendszeres olvasók számának növekedéséért! :) Köszönöm nektek, hogy támogattok!
A fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését és ha igen, kérlek írjatok nekem pár sort, amiben kifejezitek őszinte véleményeteket ;)

Indítottam pár szavazást, amin örülnék, ha részt vennétek. A fejezettel kapcsolatban is :)
UI: Kinek a nevében olvasnátok több fejezetet? (komiban írjátok a választ, vagy szavazzatok a szavazáson) Érdekel, mert szeretnék a kedvetekre tenni.

Cathy R.

12. fejezet – Első nap

- Bertie –

,,Hirtelen megértettem, hogy bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki nem. Az emlékképek a saját szemszögünk által élnek - nincs két egyforma kép ugyanarról a dologról.”

A buli után csak pár napunk volt a tanév elkezdéséig. Furcsa módon egyre nagyobbodott bennem az izgalom, ahogy közelítettünk a jeles nap felé. Ezt annak tudtam be, hogy már régen nem voltam iskolában, és kíváncsian vártam az újrakezdést.

De mikor egyre többet gondolkoztam ezen, rájöttem, hogy mégsem ez volt a nyugtalanság forrása. Tudniillik a bizonyítási vágy, ami érthetetlenül fűtött, erősebb volt akármilyen gyerekes izgulásnál.

A bál is nagyon jól sikerült, véleményem szerint, kivéve egyetlen aprócska részletet. Miszerint, Emily – álnevén Miss Barbie – lett az új barátnőm. Beszéltünk pár szót, amiből nem jött le pozitív tulajdonsága. 

- Szia – köszönt – Emily vagyok! – Majd kezet nyújtott, amit vonakodva, de elfogadtam. Érintésében volt valami furcsa, de persze nem akartam udvariatlan lenni, ezért elviseltem. – Esther, a nővéred, nagyon jó fej. – mosolygott. 

Nem panaszkodhattam. Első osztályúan nézett ki, és a mosolya… Szép lány volt, csak éppen észben nem túl gazdag. Szőke, félhosszú haja kiengedve pihent a vállain és egészen dekoltázsáig ereszkedett. Kivágott ruhája nem mutatott érdekfeszítő felső testéből. Ez egy részről elszomorított, más oldalról viszont örültem, hogy nem egy kurvával kellett járnom.

Fogai hibátlanok voltak, arca hosszúkás pattanás nélküli. Apró orra és hosszúkás, mandulaformája szája tökéletesen passzoltak kis mosoly-gödröcskéihez. Már majdnem elhittem, hogy jó lesz nekem a vele töltött idő. 

- Ha te mondod! – hagytam rá furcsa elméletét. Az, hogy a nővéremet kedvesnek találta, már felháborító volt számomra. Vitába ez miatt nem akartam keveredni. – Lenne kedved táncolni? 

Tervem a következő volt: El akartam játszani a csajnak, hogy mennyire kedveltem és ehhez hasonlók. Lassan, de nem túl romantikusan felkérni, hogy legyen a barátnőm, majd randevúkra hívni és kibírni vele pár hónapot

Nem volt nagy büntetés Esther részéről, hogy egy ilyen bomba nőt választott nekem, bár túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Szent meggyőződésem volt, hogy ő már régebb óta – ha nem is annyira, de valamennyivel biztosan – ismerte már Emilyt. Tapasztalataim szerint sok nő az elején még adta az ártatlan, szolid ruhás oldalát, majd átváltozott egy igazi házisárkánnyá.

Megdicsértem a ruháját, sokat táncoltunk – lassú zenére, mivel csak azt adtak szinte - , ismerkedtünk és randit kértem tőle.

Az első csókot és a felkérést nem itt akartam elsütni, hanem a randin, amit egy elegáns étterembe beszéltünk meg még a hétvégére.

Az iskola előtti hétvégére. Egy napom volt már csak addig, tehát egy szakértőhöz fordultam, hogy elfogadhatóan viselkedjek majd a jeles napon. 

- Leila, tudnál segíteni? Randim lesz holnap… - kezdem esetlenül kis történetemet húgomnak, aki éppen a konyhában törölgette a pultot. A sárga ronggyal együtt megállt a keze, majd szemét a takarított felületről egyesen rám emelte. 

- Randid? – ismételte kis gúnnyal a hangjában. – Ez most komoly? – fogta a hasát a nevetéstől. Kedvem lett volna valami csípőset visszaszólni, de szórakozása mégse volt teljesen alaptalan. Fogalmam sem volt, mikor voltam utoljára ilyen találkozón, és mint a helyzetből kiderült, Leila sem. 

Igen, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. – bámultam a padlót. Kicsit megalázónak éreztem így segítséget kérni. Kellemetlenül éreztem magam, hogy egy nőtől kellett tanácsot kérnem, de Leila csak jobban értett hozzá, ezért kértem meg őt. 

- De hogyhogy találkozol valakivel? A bálon szedtél össze valakit? – szegezte nekem sorban a kérdéseket. - Én miért nem tudok róla? 

- Komolyan, Leila. – kezdtem mély levegőt véve. – Nem értelek. – Nem akartam megbántani. – A bál óta, mintha el lennél varázsolva. – Kis szünetet tartottam, miközben átgondoltam azt, hogy valójában mit is akartam mondani. – Nem ismerek rád. Máskor minden részletre odafigyelsz, most meg, azt se tudod, hogy Esther beváltotta az üvegezéskor kapott lehetőségét, miszerint keres nekem egy csajt a suliban, akivel járnom kell. 

- Nagyon sajnálom. – Elengedte a sárga anyagdarabot és a márvány pultnak támaszkodott. Keresztbe fűzte karjait mellkasán és elszégyellve magát nézte a linóleumot. 

- Mi van veled? – vizslattam arcát kicsit sem feltűnően. Nem nézett a szemembe. – Történt valami, amiről tudnom kellene? – faggattam tovább türelmemet lassan elveszítve. 

- Nem… - habozott rám nézve – csak szégyellem magam valami miatt. – sürgetően megköszörültem a torkomat, mire nagy nehezen folytatta – Tudod, a bálról már nem volt időm eljönni. Annyira lefoglaltak az újonnan szerzett haverok, hogy elveszítettem az időérzékemet és nem indultam hazafelé. A suli mögötti erdőbe rohantam. – tágra nyílt szemmel bámultam rá. Felelőtlennek tartottam. 

- Ne aggódj, – folytatta rögtön, mikor észrevette reakciómat – nem vett észre senki, direkt figyeltem. Legalábbis nem ember. Láttam egy démont. Biztos valamelyik testvérünk sem indult el a megfelelő időben. 

Emlékképei között kutatva lehetetlennek találtam Leila feltevését. 

- Közülünk biztos nem. – válaszoltam hangom nyugodtságát megőrizve. – Én a többiekkel mentem. Mindenki ott volt, kivéve téged. 

- De… az lehetetlen. – keresgélte a megfelelő szavakat fölöslegesen. Tudtam, hogy miről volt szó. – Egy démon változott át pontos mellettem. Az arcát már nem láttam, mert elmosódott, viszont úgy viselkedett, mint egy vadállat. Rohangált fel-le és ordított teli torokból. Meg is lepődtem, hogy hogyan viselkedhet így. 

- Viszont nem közülünk való volt és ez komoly baj. – vakartam meg államat. – Ez azt jelenti, hogy nem csak mi vagyunk. – Leila egyetértően bólogatott. 

A továbbiakban hanyagoltuk ezt a témát és helyette hagytam, hogy testvérem oktasson a női szívek rejtelmességéről. Őszintén szólva nem sok információt jegyeztem meg. Túl sok új dolgot hallottam, ami már elején felfoghatatlannak bizonyult, így nem is erőltettem meg magam.

A nappaliban vettem részt a továbbképzésen, ahol többi testvéreim is szabadon jártak. Kérdően néztek ránk, ahogy meghallották, hogy miről folyt a beszélgetés. Ruby illedelmesen – bár belül jót szórakozott helyzetemen – nem szólt semmit, Guy hülyére röhögte magát, Esther gúnyosan mosolygott saját terve sikerességén, Destheni… ő csak adta önmagát, mint mindig.

Vele sosem voltam jóban. Igazság szerint nem is terveztem, hogy valaha is lesz egymáshoz kedves szavunk. Körülbelül, mint tűz és víz, a teljes ellentét.

Mikor megismerkedtünk a barlangban, teljesen más volt a felállás. Emlékszem, az átváltozási szertartáson én voltam az utolsó, Destheni pedig az előttem lévő. Mivel a többiekre hamarabb került sor, ezért utána a barlangban értelem szerűen ők hamarabb kezdték el az átváltozást.

Rémes éjszaka volt. A szeánszhoz hasonlító ördögi körben ültünk mind a hatan, középen pedig William állt. Tűz kör formájában égett a hátunk mögött kísértetiesen megvilágítva a sötét erdőt. Teremtőnk a kör közepén valami varázsigét mormolt, majd egyesével elkezdte a kiteljesítést, kezdve Ruby-val.

Kézen fogta a törökülésben ülő lányt, majd felsegítette. Mélyen a szemébe nézett és varázsigét duruzsolt. Egy éles tőrrel Ruby csuklójára egy keresztet rajzolt és a kezével is ugyan ezt tette. Nézte pár percig, ahogy a lányból kiszökött az élet. A mágikus tűz furcsa ködöt füstölt felénk, aminek segítségével pontosan lehetett látni, hogy a lélek hogyan távozott a testből.

Akár egy kísértet, úgy bújt ki Ruby szelleme az erőtlen testéből lassan. Ekkor William egyre hangosabban kántálta a varázsigét, mire a tűz is felerősödött. Le sem tudtam venni a szememet a halál szélén állt nővéremről.

Mikor a lelke már majdnem teljesen elhagyta, teremtőnk feketén vérző csuklóját hozzányomta Ruby vörösen fénylőéhez. Ebben a pillanatban villámok csaptak át a fejünk felett, majd William elengedte a testet, mire az nagy puffanással a földre hullott. A segédek - akiket eddig alig ezen pillanatig észre sem vettem – elhurcolták Ruby-t a barlangban, ahol az átváltozás zajlott.

Sorban mindannyiunkkal ugyanezt tette. A barlangban tértem csak magamhoz, miután oda hurcoltak. Testvéreim mind a földön hevertek és iszonyatmód szenvedtek. Leila a szívéhez szorította a kezét és ordított fájdalmában. Sosem felejtettem el ezt a pillanatot.

Felültem és csuklómat vizsgálgattam, amin egy csepp karcolás sem látszott. Destheni még magánál volt, amikor észrevette, hogy én is ébren voltam, barátságosan mosolygott és elkezdtünk beszélgetni. 

- Félek. – mosolygott és egyenes barna haját kikotorta az arcából. 

- Én furcsa módon nem. Tudod, ezt már nem tudjuk visszafordítani. – bólintottam, mert értelmesebb dolog nem jutott eszembe. Valóban nem féltem. – Tudod, ha még félnék is, akkor csak a saját dolgomat nehezíteném meg. – fejemet nekinyomtam a barlang hideg sziklájához. Éreztem, hogy a fejem iszonyatmód sajgott és a forróság egyre jobban áradt az egész testemben. Tudtam, hogy innen nem volt visszaút. 

- Végül is igazad van. – helyeselt Des. Hirtelen a szívéhez kapott, majd a fájdalomtól összegörnyedt, mint egy kifli és elterült a nyirkos földön. – Köszönöm, hogy itt vagy velem. Már nem is félek annyira. – utolsó szavait alig bírta kinyögni, de jól esett, amit mondott. 

- Nincs mit. – vigyorogtam vissza, remélve, hogy a forróság elmúlik minél hamarabb. 

- Úgy érzem, nem bírom már sokáig, tehát örültem, hogy megismerhettelek emberként is. – lassan és alig érthetően ejtette ki a szavakat, amiknek utolsó betűi éles sikoltásba mentek át. – Már nem félek, érzem, ahogy átjár William vére. Tudod, gyűlölöm őt. Legalábbis azt hiszem. Tönkretette az életemet teljesen, meg a tiéteket is. – bökött állával felém és a többi szerencsétlen testvérünk felé. – Remélem, jóban leszünk az átváltozás után is és hogy nem fog neked fájni az átváltozás. – ismét szóra nyitotta a száját, de éktelen sikítás tört fel torkából szavak helyett. 

Arca teljesen eldeformálódott és körvonalai eltűntek és hempergett a homokban. A többire nem emlékeztem, mert a szívem elkezdett a szúrni és levegő után dőltem a földre.

Igazából a reménykedése, hogy valaha is jóban leszünk, nem valósult meg a körülmények miatt. Elviselhetetlenül okoskodó stílusba nyilvánult meg, ami nekem soha nem tartozott az elfogadható kategóriába.

- Mit vegyek fel? – tettem fel magamnak a kérdést az iskola első napján a gardróbomban állva. Sosem jeleskedtem a ruha kiválasztásában, főleg akkor nem, amikor késésben voltam. Választásom végül egy egyszerű rövid farmernadrágra és egy fehér pólóra esett. Fogalmam sem volt, hogyan kellett volna felöltöznöm másképp. 

Gyors készülődés után újonnan beszerzett iskolatáskám felé nyúltam, majd rohamos tempóban, kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem le a földszintre. Szerencsémre Guy-t és Esthert még itt találtam.

A többiek már elindultak, és mivel nem volt saját kocsim, velük kellett utaznom. Háromnegyed nyolckor indultunk, de még bőven beértünk csengetés előtt.

Guy vezetett és mivel én jöttem a legkésőbb, nekem kellett hátra ülnöm, Esther foglalhatta el az anyósülést. Rögtön, miután beült, lehajtotta a napellenzőt és a tükörbe bámulva furcsa arckifejezéseket erőltetett magára. Először felhúzta az orrát, akár egy malac, majd csücsörített. 

- Te meg mit csinálsz? – tágra nyílt szemekkel néztem testvérem különös játékát a tükörrel. Először nem vette észre, hogy tőle kérdeztem, majd mikor senki sem válaszolt, rám pillantott és találkozott várakozó tekintetemmel. 

- Valami elfogadható arckifejezést próbálok magamra erőltetni. – nézett ismét a tükörbe. Pirospozsgás arcát két oldalról összenyomva koncentrált a várt hatásra, ami láthatóan nem következett be. 

Nem értettem, mire kellett neki ez. Bár igazság szerint, már régen feladtam, hogy megértsem bonyolult észjárását. Próbáltam nem röhögő görcsben kitörni egy-egy furcsa arcjátékán, de többet nem szóltam hozzá, csak sajnáltam a velünk szembe jövő kocsi sofőröket, akiknek végig kellett nézniük testvérem nevetséges és különös pillanatait.

A parkolóba bekanyarodva elég szokatlan látvány fogadott, amihez még hozzá kellett szoknom. Mindenhol embereket láttam és autókat. Nem igazán láttam ebben az időben diákokat ilyen mennyiségben és kellemetlenül éreztem magam. Első gondolatom a hazamenet volt, de nem hátrálhattam meg éppen itt éppen most. Kényszerítettem magam, hogy szálljak ki a kocsiból és vágjak jó pofát az egész naphoz.

Megpillantottam Leilát, aki az új barátnőjével, Agnessel lépkedett az iskola épületébe. Már messziről kiszúrtam Mickey egeres narancssárga pólójában és elmosolyodtam rajta, ez erőt adott. Tudtam, hogy ez lenne számomra is helyes: haverokat keresni.

Leváltam testvéreimről és táskámból előkerestem az órarendemet, amin rajta volt, hol volt az első órám. Mikor leolvastam a kusza napirendről a 102-es számot, elindultam megkeresni. Volt még pár percem becsöngetésig, mikor beértem a terembe. Régi, kicsit kopott festésű terem volt, meglehetősen új tartozékokkal. Irodalom órára való kellékekkel volt berendezve, mint például híres költők és írók képeivel. Shakespeare volt a falon lógok között a legnagyobb és legtehetősebb.

Körbenéztem osztálytársaimon, akik már régen ott voltak. Pillantásom megállapodott Emilyn, majd Leilán, Brianon, Agnesen és végül Aaronon. Elég sok ismerőst szereztem már.

Mikor Leila észrevett, integetett, hogy menjek oda hozzá. Egyes padokban ültünk, amik négy sorba voltak elrendezve. Leila viszonylag elöl ült, mellette Agnes és mellette Aaron egy sorban. A harmadik sorba volt még egy hely, de nem oda ültem végül. Leilához érve váltottunk pár szót, majd a negyedik sorba ülő Brianhoz léptem. 

- Szevasz, haver! – köszönt, majd megrázta a kezemet. – Neked foglaltuk ezt a helyet. – bökött állával a mellette álló felé. Lionel az ő másik oldalán ült. Helyet foglaltam, majd elkezdtem vizslatni az osztályt. 

Nem sok mindenki ismert minket, ezért mentek a kibeszélések. Emilyt megpillantva elmosolyodtam. A randevúnkra gondoltam és felidéztem az első csókunk emlékét. Szép csajnak tartottam és jól csókolt, de alig voltam képes kibírni egész este.

Nem sok közös volt bennünk, de kárpótolt a tudat, hogy jól néz ki, de csak az ilyen meghitt jeleneteknél. Csak pár hónapot kellett vele kibírnom, nyugtatott a tudat, mégis túl hosszúnak látszott az idő.

Barátnője padjára támaszkodott és heves pletykacsatát vívtak. Nem tudtam levenni a szememet a szájáról, ahogy olyan ritmikusan mozgott és ezt ő elég hamar ki is szúrta. Elmosolyodott, amikor a szemembe nézett egy lopott pillanatra, majd ismét ontotta a szavakat. A táska még a vállán volt, tehát nem foglalta még helyet.

Rimánkodtam, hogy csak ne a közelembe üljön, de pontosan az előttem lévő asztalra pakolta le a cuccát becsöngőkor. Huncut mosolyt csempészett az arcára, majd hátrafordulva üdvözölt. 

- Csáó! – integetett frissen manikűrözött kezével. Válaszul csak egy intést kapott. 

Hirtelen belépett a tanárunk, Mr. Bernard. Ősz hajú, jóvágású professzornak nézett ki első pillantásra. Szigorú tekintetét végigfuttatta az egész osztályon, majd kész volt egy tájékoztató osztályfőnöki órát tartani nekünk.

Elmondott minden lényegeset az iskolával és az órarenddel kapcsolatban, ami igazán jól jött.

A következő óráink már tanmenet szerűen következtek, tehát végigültem egy matek, két francia, egy irodalom, egy biológia és egy történelem órát. A tanárok nagyjából normálisak voltak.

Az ebédszünetünk éppen elég hosszúnak ígérkezett. Bár mi nem ettünk, csak úgy csináltunk. Mindenki klikkekbe tömörülve fogyasztotta az ebédjét, velünk mit sem törődve. Az, hogy egy ilyen nagy tömegben hat ember nem eszik, teljesen elenyészik a többi között, így nem is törődtünk a látszat fenntartásával.

Szerencsémre Brian és haverjai befogadtak maguk közé, így velük lógtam egész nap. Az első benyomásom róluk jó volt és reméltem, hogy ez így is fog maradni. Ahogy láttam, testvéreim is megtalálták a maguknak kedves és szimpatikus társakat: Esther inkább a végzős fiúkkal vegyült, Ruby egy nagyobb társaságban volt, mégis inkább csak egy csajjal dumálgatott, ahogy láttam, Guy is új barátokra tett szert, Leila Agnessel és még egy-két osztálytársunkkal beszélgetett egész nap, Destheni pedig az osztálytársaival tengette az idejét.

Úgy látszott, beilleszkedtünk. A tanárok, az iskola szellemisége, barátok, osztálytársak, iskolatársak, igazgató és minden más tökéletesen kielégítette az igényeinket.

Történelem óra után ismét randevút akartam kérni Emilytől, ahogy megbeszéltem Estherrel. Gyorsan le akartam tudni ezt a pár hónapot, aztán ismét szabadon élni. Tehát a teremből kiérve odaszlalomoztam hozzá és két barátnőjéhez, akik kísértetiesen hasonlítottak rá. A stílusuk, a beszédük, minden stimmelt, amitől a hátamon állt a szőr. 

- Sziasztok! – intettem kicsit bénán a többi csajnak. – Emily, beszélhetnénk? – majd bizalmaskodva fordultam a lány felé. Rögtön bólintott és elköszönt klónjaitól. 

- Na, miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte jól artikulálva a szavakat. Idegesített, amikor ezt csinálta. Kezét csípőre téve nekidőlt az szekrényeknek, ezzel felhívva figyelmemet alakjára. Ezen a napon kék toppot, fehér rövidnadrágot és ezüstszínű papucsot viselt. A nadrág tökéletesen kiemelte hosszú lábait, a topp pedig kívánatos dekoltázsát.

- Lenne kedved ma is találkozni? – egyszerűsítettem le az alapból elég bonyolultan hangzó kérdést: A nővérem fogadásából nekem téged ismét muszáj randira hívnom és megkérnem, hogy legyél a barátnőm, tehát lenne kedved még körülbelül két hónapig boldogítani engem, hogy utána jól lapátra tehesselek végre, hiszen már most is utállak? 

- Randira hívsz? – sikkantott alig halhatóan. Az öröm suhant végig az arcán és most egyszer, láttam a tekintetében valami őszintét és elragadót, de ez körülbelül két másodpercig tartott, mert ismét átvette felette az uralmat Barbie. 

- Valami olyasmi. – hagytam rá, kevésbé boldogan. Amint feltettem a kérdést, már meg is bántam. 

- Persze, elmegyek veled randizni! 

- Jó, akkor 4 óra megfelel? – kérdeztem. 

- Igen, gyere értem akkor! – mosolygott fülig érő szájjal, amitől nekem inkább sírhatnékom támadt. 

Tehát elindultam haza, hogy gyorsan összeszedjem magam és induljak a randimra.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem!