15. fejezet - Take away my Life

Sziasztok!

Jaj, ismét itt vagyok egy újabb fejezettel. Ahhoz képest, hogy már suliidő van, nem is késtem sokat, csak egy napot! Ez nem fog így menni sokáig, hiszen egyre több tanulnivalóm van sajnos :/ A 16. fejezetet már elkezdtem, de nem haladok vele és jövő héten sem lesz időm rá... De elég a negatív gondolatokból, a lényeg, hogy ez a fejezet már megvan!

Remélem tetszeni fog, főleg mert egy másik szereplő szemszögéből írtam! Szerintem ő is szimpatikus lesz nektek. Természetesen nagyon sok titkot rejt ő is...

Sajnos az előző fejezethez nem kaptam még megjegyzést, de pipák érkeztek és ennek is örülök!

Kérlek titeket, ha ezt a részt elolvassátok/olvastátok írjátok le, hogy mit gondoltok róla, mert nagyon fontos lenne!

Zenét is kaptok hozzá és tudnotok kell, hogy ez a szám benne is lesz a történetbe, úgyhogy figyeljétek ;)

Jó olvasást és szavazzatok az éppen aktuális szavazásokon!

Cathy R.

15. fejezet – Take away my life

 

-         Agnes –

,,Aki félt már valaha az életben, az tudja, hogy a félelem, ha kívül nem mutatkozik is, belülről rágja az embert. A mosolygás, a gőgös vagy bátor arcjáték csak a kívülállónak szól, önmagát senki sem tudja becsapni.”

-          Agnes, drágám kérlek, vidd ki a szemetet! – szólt Nancy. Göndör fekete fürtjei a homlokára és a tarkójára tapadtak, ahogy a forró sütőnél hajolgatott. Anyu titkos házi almás pitéjét sütötte csak a mi kedvünkért. Bár azt sosem értettem, hogy miért volt titkos, ha Nancy is tudta.

-          Viszem. – válaszoltam boldogan az ebédlőasztaltól felkelve. Örömmel segítettem Nancy-nek, mert tudtam, hogy nem volt könnyű dolga. A szüleink halála után ő lett a gyámunk és viselte gondunkat, pedig nem lett volna kötelessége.

Nem volt vérszerinti rokonunk, de mégis anyukaként tekintettünk rá az öcsémmel, Alexxel. Régebben a házvezetőnőnk volt, de mivel születésünk óta ismert minket és szeretett bennünket tökéletes gyám vált belőle. A nagynéném, Diana sokkal inkább pályázott erre a címre - amit megértek, hiszen ő mégis csak az anyánk húga volt – de Nancy meggyőzőbben érvelt.

Diana sosem szerette Nancy-t. Emlékszem, hogy amikor kicsik voltunk, akkor sem jött sosem látogatóba, mindig mi mentünk. Egyszer megkérdeztem anyát, hogy miért csinálta ezt, nem szeretett minket? Ő csak annyit mondott, hogy Nancy-vel van baja, érthetetlen okból egyszer össze is vesztek és azóta Diana nagy ívben elkerülte a házunkat.

Nagyon szerettem Dianához látogatóba menni, mert különlegesnek tartottam mindig. Egyedül lakott mindig, pedig már 26 éves volt, amit sosem értettem. Furcsa, csillogó emléktárgyai mindig felkeltették az érdeklődésemet és akár órákat el tudtam tölteni a cuccai között kotorászva. Buddha szobrok, angyalszárnyas szellemek és csillámporral megszórt kövek tömkelegével volt tele a háló- és dolgozószobája.

Ujjaimat a porosnak látszó polcokon futtattam végig és közben le sem vettem a szemem a gyönyörű antiktárgyakról. Mindig kíváncsi voltam, hogy vajon honnan szedett össze ennyi mindent, hiszen nem utazott sokat. Ezek csak régi vackok, amiket az előző lakó hagyott itt a házban. Nagyon megtetszettek, ezért raktam ki őket. – válaszolta.

Amint Dianára gondoltam, összeszorult a szívem a hiányától. Több mint három hónapja nem láttam. Persze, amikor Nancy észrevette, hogy valami nyomta a szívemet, nem mondtam el neki az igazat.

-          Mi a baj drágám? – kérdezte, miközben a szemetes zacskót gyömöszöltem vissza a kukába. Utáltam hazudni, de muszáj volt.

-          Csak arra gondoltam, hogy az egyik új barátnőmet, Leilát áthívhatnám majd hozzánk? Csak most jött a suliba, de nagyon jóban lettünk. Megengeded? – kérdeztem. Tulajdonképpen nem hazudtam akkorát, mert már gondoltam erre. Nagyon megkedveltem Leilát.

-          Persze aranyom. Mikor szeretnéd áthívni? – Nancy éppen egy edényt törölgetett a mosogató felett, amikor belépett Alex.

-          Mondjuk holnap? – vetettem fel. A hangom nem csengett hamisan, ahogy általában, amikor hazudtam.

-          Lehet róla szó. Akkor kérdezd meg Leilát, hogy mit enne szívesen, mert akkor azt főzök. – mosolygott.

-          Sziasztok! – köszönt Alex hanyagul. Ledobta magát a velem szemben lévő székre és keresztbefonta mellkasán kezeit. Gúnyos, pimasz nézésétől kirázott a hideg.

Az utóbbi időben nagyon megváltozott, vagyis a baleset óta. A pszichológusok azt mondták, hogy nem tudja másképp túltenni magát a szüleink halálán, csak így. Nem mutatta ki a fájdalmát, inkább bajba keveredett. Annyiszor beszélgettem már vele erről, de a válasza csak egy vállrándítás és a szokásos: „Neked mi közöd ehhez? Hagyjál már békén!”

Nagyon fájt, hogy szenvedni láttam, de nem tehettem ellene semmit. Csak csendben figyeltem, hogy mit csinált. Toddal – az új haverjával – és a bandájával lógott egész nap, gördeszkáztak, néha loptak a közeli kisboltból alkoholt és ordibáltak végig a városban.

Egyszer bedrogozva találtam rá egy sikátorban a barátaival együtt. Ez rögtön a baleset után volt, mikor elkezdett haverkodni velük. Azóta minden nap szondáztattuk és különböző orvos által előírt figyelemtesztekkel állapítottuk meg, hogy tiszta-e. Szörnyű volt látni, hogy ilyen mélyre süllyedt, de mindent megtettünk Nancy-vel.

-          Sziasztok! – toppant be Eric. Puszit nyomott az arcomra és Alexxel kezet fogott. Testvérét megölelte, aki rögtön hellyel kínálta. Eric velünk ebédelt nagyon sokszor, mivel egész nap dolgozott és nem volt senkije, aki főzhetett volna rá, így aztán hozzánk jött.

Kedveltem Eric bácsit mindig is, bár volt benne valami ijesztő, amit nem tudtam megmagyarázni. Amikor megjelent és hozzámért kirázott a hideg, de próbáltam titkolni.

-         Milyen napotok volt, srácok? – kérdezte jellegzetesen mély hangján. Egy általános kérdés, amire a válasz sokkal bonyolultabb, mint azt az ember hinné. Alex motyogott valamit, én tekintetemet a sült húsra szegeztem, ami a tányéromon volt. Szorongtam, nagyon, de fogalmam sem volt, hogy miért. Többször volt, hogy megpróbáltam Ericcel beszélgetni, de nem ment: hányingerem támadt, szörnyű képek jelentek meg a fejemben és szédültem. Ezért úgy döntöttem, inkább nem kínzom magam.

Nancy másik testvérénél, Henry-nél és ilyen tünetek jelentkeztek, de őt kevesebbszer láttam szerencsémre.

Az érzés nagyon erős volt, szinte elviselhetetlen. Villám gyorsan járt, próbáltam felgyorsítani az evés folyamatát. Lábaimat a szék lábaira fontam és figyeltem a levegővételre. Lassan be majd ki! Figyelmemet a rágásra irányítottam, nem Eric mélykék szemeire. Egy darabig éreztem a tekintetét, amint az arcomat fürkészte, valószínűleg észrevette szorongásomat.

Az ebédlő narancssárga betonfalai vészesen közeledtek, a levegőben terjengő sültszag elviselhetetlenné vált. Lassan felálltam az asztaltól, tányéromat elmostam, megköszöntem az ételt és bemenekültem a szobámba.

Nagy puffanással estem be az ágyamba. Kezemet a szívemre szorítottam és próbáltam valami jó dologra koncentrálni. Aaron. Elképzeltem a fekete felhőt elfújta a szél és a helyébe a barátom került.

Pár másodpercen belül kopogás hallatszott. Aaron képe megsemmisült, helyét átvette a fekete felleg.

-          Bejöhetek, Agnes? – kérdezte egy reszelős hang. Felültem az ágyon, megigazítottam a hajamat, mintha ez segített volna összeszednem magam.

-          Persze. – Próbáltam nyugodt maradni, egyenletesen lélegezni. Az ajtó Eric sötét alakját mutatta meg. Lassan leült mellém az ágyra. A közelsége elviselhetetlen volt. A sötétség elöntött, ahogy kék szemeibe bámultam.

-          Agnes, tudom, hogy nem vagyok a vérszerinti rokonod, de attól még szeretlek. – Kezem megremegett. Nem tudom miért, de egy szavát sem hittem el. – Nagyon szorongsz, csak nincs valami baj? – vonta fel egyik szemöldökét miközben az egyik keze az enyémre csúszott. Jeges érintésétől kirázott a hideg, a gyomrom görcsölt.

-          Eric, semmi bajom nincs igazából. – Mosolyogj!

-          Aggódom érted! – Kis híján hittem is neki, de aztán kezét egyre feljebb húzta a karomon. – Ha valami nyomja a szívedet, nekem nyugodtan elmondhatod. – Hangjában volt valami sötét és kihívó, amire rögtön felfigyeltem, de nem értettem ezt az egészet. Viccesnek találtam, hogy így kérdezősködött, pedig pont ő volt a baj.

-          Köszönöm. – Egy mosoly kíséretében bólintottam majdnem teljesen meggyőzően. – Ne haragudj, de most találkozom Aaronnal. Mennem kell. – Tulajdonképpen nem beszéltem meg vele találkozót, de ki kellett valamit találnom és általában Aaronhoz mentem, ha ilyen problémáim támadtak.

-          Hát akkor, örültem! – Felkelt, de még nem ment ki a szobából. Azzal az átható pillantásával egyenesen a szemembe nézett egy ideig. Nem emeltem el a tekintetemet. Ő szakította meg a kis ,,farkasszem játékunkat”. Elmosolyodott a padlót bámulva, majd elhagyta a szobámat.

Pár percig még mereven ültem az ajtót bámulva. A sötétség elnyelt teljesen, de küzdöttem ellene. Egy biztos menedékre volt szükségem, amit csak Aaron tudott biztosan. Gondolataimat rá összpontosítottam, látni akartam őt.

Nem hagytam, hogy a sötétség megint elnyeljen, a barátom járt a fejemben. Levetettem a ruháimat és a szobámból nyíló saját fürdőszobámba mentem. Gondosan eltávolítottam arcomról a sminket, majd megmostam és bekrémeztem. A tusolóból folyó meleg víz ellazította fáradt, merev izmaimat. Gyors mozdulattal lemosakodtam, majd megtörölköztem.

Könnyű nyári ruhák után kutattam a szekrényemben és rábukkantam egy fehér felsőre egy hozzá illő szoknyával. Felöltöztem, átpakoltam egy másik táskába, megfésülködtem és felkötöttem a hajamat. Sminkemet újra felvittem az arcomra nagy odafigyeléssel. Fontosnak tartottam, hogy Aaron szépnek lásson akármennyire ki voltam készülve. Neki ezt nem szabadott látnia. Parfümöt fújtam a nyakamra és a csuklómra.

Indulásra készen léptem ki a szobámból, ahol Nancy fogadott.

-          Hova mész Agnes? – kérdezte szórakozottam. Haját illesztgette, majd köténye zsebében matatott.

-          Aaron-hoz. Nem sokára jövök! – puszit nyomtam az arcára és kimentem a bejárati ajtón. Futólag köszönt, de ezt már csak kint hallottam.

Aaron nem lakott tőlünk messze, mégis buszra volt szükség, ha az ember gyorsan oda akart érni. A megálló a sarkon volt a pékség előtt. A járat pár percen belül megérkezett, jegyet vettem, majd ülőhelyet kerestem. Öt megálló után megnyomtam a leszállást jelző gombot és a busz nélkülem gördült tovább.

A házuk két sarokra volt. Gyors léptekkel haladtam, szinte futottam. Gondolataim visszaterelődtek Ericre és a sötétségre, de kényszeríttettem az agyamat, hogy Aaronra koncentráljon.

Kétszer megnyomtam a csengőjüket, amire rögtön kitárult az ajtó és megpillantottam Őt. A biztos menedéket, a biztonságot nyújtó embert, akit nagyon szerettem. Gondolkozás nélkül magamhoz öleltem. Egyszerűen csak érezni akartam, hogy nem voltam egyedül.

-          Szia. – köszönt, miután elengedtük egymást. – Át akartam menni, de te megelőztél. – Szorosan magához vont és egy homlok puszival ajándékozott meg. Beszívtam kellemes illatát és éreztem, hogy biztonságban voltam. Hirtelen minden rossz megszűnt, az agyam már csak vele, jóval volt tele.

-          Sajnálom, csak így kérdezés nélkül állítottam be. – Aaron jól ismert engem. Mindent tudott rólam, beleértve a szüleim halálát. A baleset után nem mentem pszichológushoz, inkább vele voltam. Neki beszéltem először nyíltan az érzelmeimről. Ő meghallgatott és a szeretetével vett körül, ami nekem pont elég volt. Ezt sosem tudtam neki meghálálni.

Jól ismerte az ilyen kirohanásaimat, amikor kérdezés nélkül átmentem hozzájuk és látni akartam. Ez csak akkor fordult elő, amikor neki edzése volt és később ért haza, különben ő jött hozzánk. Elhalmozott a szeretetével és a gondoskodásával és nagyon sokat volt velem. Mindenről tudtam vele beszélni, még az Erices dologról is. Pontosan tudta, hogy mit éreztem.

-          Gyere be! – mosolygott és átkarolta a derekamat. Rajtunk kívül senki sem volt a házban, de ez pár másodpercen belül megváltozott. Anyukája, Bess toppant be és üdvözölt minket.

-         Sziasztok. Agnes, úgy örülök, hogy látlak. – Szerettem, hogy mindig ezt mondta. Itt biztonságban éreztem magam, ahol szerették a jelenlétemet és szívesen láttak. Meleg ölelésével fogadott és egy puszit nyomott az arcomra.   

Bess egyedül nevelte a két fiát, mert a férje elhagyta őt 10 éve, pont, amikor Jeff született. Nagyon becsültem benne, hogy dolgozott és stabil szülőként vett részt a gyermekei életében. Szerette őket, viszont nem volt boldog ember. Fiain kívül nem volt senkije. A férfiaknak nem kellett, mert már nem volt fiatal és ki akart volna egy kapcsolatot kialakítani egy olyas valakivel, akinek már 2 gyereke is volt? Pedig Bess vágyott volna a törődésre. Sokszor nézett romantikus filmeket, amiknek a felét végigbőgte.

Aaron szobájában mindig rend volt, amit szerettem. Hálás voltam az égieknek, hogy ilyen fiút küldtek nekem. A hibáival együtt szerettem és elfogadtam. Nem zavart, hogy diszleksziás volt, hogy szeretett érzelmekről beszélni és ettől kevésbé tűnt férfinek mások szemében, de nekem ez természetes volt. A tanulásban segítettem neki amennyit tudtam, főleg a helyesírásban.

Becsukta maga mögött az ajtót, a hátam mögé lopózott, elkapott és átölelt. Szorosan tartott a karjaiban, majd megfordított és megcsókolt. Felkapott a karjába és az ágyra fektetett óvatosan.

Lágy csókjai teljesen elfeledtették velem a délután rossz érzéseket, átadtam magam a gyönyörnek és élveztem a pillanatot. Mellkasára feküdtem és a plafont bámultam, ahová a csillagos éjszaka volt felfirkantva világító műanyag csillagokkal. Még kiskorában festette apukájával. Ez volt az egyetlen szép emléke róla.

Fél órán át így feküdtünk, én elmondtam neki, amit Eric váltott ki belőlem. Csendben hallgatta végig a történetet, aztán megkérdezte:

-          Agnes, most komolyan, szerinted ez véletlen? – könyökölt fel mellettem az ágyon, hogy a szemembe tudjon nézni.

-          Szóval azt gondolod, hogy ennek valami oka lehet? – tapintottam rá a lényegre. Amint kimondtam, már nem is tűnt olyan őrültségnek.

-          Igen. Szerintem ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy figyelmen kívül kellene hagynod. Mert mondjuk én sosem éreztem ilyet egy ember iránt sem. Nem féltem, hogy elnyel a sötétség vagy hasonlók. – Szemeiben a mély megértés tükröződött.

-          Lehet, hogy igazad van. De mit csináljak? Hogyan derítsem ki? – A kérdések igazából saját magamnak szóltak. Ez a terv még meg sem fordult a fejemben.

-          Nem tudom. De szerintem keresned kéne egy embert, aki ért ehhez az egészhez, mármint asztrológus, vagy ilyenek. – Vonta fel egyik szemöldökét miközben végigsimított a hasamon. Ujjaival apró köröket írt le a felsőm felületén.

-          Menjek el egy jóshoz? – horkantam fel. Nevetségesnek tűnt a megoldás még kimondva is. Szarkasztikusan néztem rá.

-          Mondjuk. De ebben a témakörben van több megoldás is, csak meg kell találnunk. – mosolygott. – Tudod, nincs lehetetlen! – mindig ezt mondta nekem, mióta megismertük egymást. Az ő szájából valahogy természetesnek hangzott, elhittem, hogy a lehetetlen is lehetséges.

-          Igen, tudom. De most a legkevésbé sem szeretnék ezzel foglalkozni. Nem azért jöttem ide, hogy ezen rágódjak ismét.

-          Akkor mondjuk, mihez lenne kedved? – kérdezte mézesmázosan, majd megcsókolt. Lassan rám feküdt, de nem az egész testsúlyával. Mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek. – suttogta. A vele töltött idő olyan volt, mint egy álom. Álom, amiből soha nem akartam felébredni. Szinte túl szép volt, hogy igaz legyen, de mégis az volt.

-          Én is. – A hátába kapaszkodtam, simogattam. Beletúrtam a hajába, miközben apró csókokat nyomott az arcomra és a számra. A vágy egyre fokozódott mindkettőnkben.

Aaron egy pillanatra teljesen megváltozott. A szemeiben bujaságot vettem észre, ahogy csókolt az is más volt. Sokkal több volt benne a vágy, a szerelem. Kívántuk egymást, de tudtuk, hogy nem ez volt a megfelelő alkalom.

-          Sajnálom. – mondta hirtelen. Mellém feküdt és a mellkasára vont.  – Kicsit elragadtattam magam. – Szégyellte magát. Tudtam, hogy nem erőlteti a szexet, ezért fölösleges volt a magyarázkodás. Csak elkapta a hév.

-          Én nem haragszom, ezt te is tudod. – könyököltem fel, hogy a szemébe tudjak nézni. – Csak szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom.

A délután többi részében beszélgettünk mindenféléről. Bess készített nekünk gyümölcssalátát, amit persze meg is volt muszáj kóstolnunk.

-          Szeretnél zenét hallgatni? – kérdezte Aaron, amikor visszamentünk a szobájába egy Jeffel való kártyaparti után. Olyan természetes volt ez az egész. Nagyon jól éreztem magam, tudtam, hogy szerettek ott.

-          Persze. – bólintottam boldogon és leültem a karosszékbe, ami az asztal mellett állt.

-          Evanescence, a kedvenced. – mosolygott és tovább babrált a HIFI gombjaival. Pár másodpercen belül felcsendült a Bring me to Life című slágerük. Mind közül ez tetszett a legjobban, mert tökéletesen illett hozzám.

Hiszen a szüleim halála után nem voltam önmagam, az egyetlen ember, aki segített az Aaron volt, szinte visszahozott az életbe. Ez volt a szám lényege is, éppen ezért szerettem annyira.

Becsuktam a szemet és halkan énekeltem a szöveget. Éreztem, átéltem, hogy miről szólt a dal. A refrén résznél viszont nem stimmelt valami.  A dalszöveg nem egyezett.

Az énekesnő hangja eltorzult és rettenetes szavakat ejtett ki a száján: Take Away My Life. Kinyitottam a szememet és Aaront kerestem. Az ágyán feküdt és egy szakadt képregényt lapozgatott.

-          Te is hallottad? – kérdeztem, közben koncentráltam a dalszövegre, amiben újra felcsendült a rémes mondat.

-          Micsodát? – nézett kérdően Aaron. Azt hittem, csak szórakozik, de a szeme mindent elárult. Valóban nem tudta miről beszéltem.

-          Ez nem az eredeti Evanescence. – mondtam halkan. – Miért alakítottad át, hogy azt mondja: Vedd el az életem?

-          Agnes, ez az eredeti. Én nem csináltam vele semmit. Azt énekli, hogy hozz vissza az életbe! –erősködött. Pont ettől féltem.

-          Ne! Ne! Ne! – suttogtam. Fogalmam sem volt, mit jelentett ez az egész. Én nem azt hallottam, amit Aaron mondott. A teljes ellenkezőjét.

Sokkolt ez az egész. Sírva rogytam le a földre, összegubóztam, akár egy kisgyerek. Amint meghallottam utoljára a rémisztő mondatot elöntött a sötétség és megint azt a furcsa dolgot éreztem.

A könnyeim megállíthatatlanul csurogtak le az arcomról és áztatták a padlót. Aaron felugrott és segíteni akart, de nem érzékeltem. Az a furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Amint a számnak vége ért, mintha az egészet elvágták volna.

A sírást abbahagytam, a lelkem megkönnyebbül. Az érzelmek lavinaként öntöttek el, már azt sem tudtam, ki voltam. Kavargott bennem minden, vigasztalhatatlan voltam.

Miért csinálod ezt velem, Istenem? Miért?

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok le a véleményeteket! 

14. fejezet - Csajos nap

Sziasztok!

Nagy sokára meghoztam a fejezetet. Kicsit lazítottam mostanság, de szerintem csak jó hatással volt ez a történetre nézve. Átgondoltam mindent és egy kicsit megváltoztattam, beleraktam és elvettem belőle az eredeti ötletemhez képest.

Köszönöm szépen, hogy érdeklődtetek a történetem iránt és amikor bejelentettem a szünetet még múltkor, akkor is írtátok, hogy várjátok már a folytatást. El sem tudjátok hinni, hogy mennyit jelentett ez nekem, de komolyan.

Próbálok folyamatosan beújítani dolgokat, de elég nehéz lesz, főleg suli mellett. Na de mindegy, most nem ez a lényeg.

Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet, kicsit hosszúra sikeredett, de nem baj. Ha jónak találjátok, kérlek, írjátok meg nekem, ha nem, akkor is! Mert kíváncsi vagyok a véleményetekre, hiszen csak így lehet belőlem jobb író! :)

Zenét és idézetet is kaptok a fejezethez, ja és örülnék, ha a szavazásaimon részt vennétek és néha a Facebook oldalamra is ellátogatnátok!

Amúgy ez egy nagyon különleges fejezet, mert összesen 4 ember szemszögéből írtam. Ilyen nem sokszor lesz .:D

Tehát jó olvasást és írjátok le a véleményeteket, mert érdekel!

UI: A kiegészítést megtaláljátok a szokásos helyen: fent a menüpontban! :)

Jó olvasást!

Cathy R.

14. fejezet – Csajos nap

- Leila, Ruby, Destheni, Esther –

,, Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a gödör alján.”

- Leila –  

Agnes kecsesen kisétált a tanári asztalhoz és átvette régi atlaszát. Üveges szemmel bámultam, ahogy fehér szoknyája követi alakját és körmeimet a pad szélébe mélyesztettem. Rózsaszín körömlakkom bánta, de valahogy le kellett vezetnem a feszültséget.

Bátyám pillantását kerestem. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy valóban Agnes volt az angyal, akit oly régóta kerestünk. Mindenre választ kaptam, amint belenéztem Bertie kékesszürke szemeibe. Már tény volt.

William naplójában írt egy csomó névről, amik angyalokhoz tartoztak: Collins, Rainold és Darwin. Már az ő korában is ezek voltak a legelterjedtebb vezetéknevek az angyalok között. Mindenkiről el tudtam volna képzelni, csak Agnesről nem.

Mindezek ellenére nem éreztem magam hátba támadva, hiszen nem volt rá okom. Barátnőm nem úgy nézett ki, mintha tudott volna arról, hogy mi voltunk a démonok, sőt lehet, hogy származásával sem volt tisztában. Annyira természetesen viselkedett.

Sok természetfeletti lénnyel volt már dolgom hosszú életem során és a tapasztalatom az volt, hogy azok, akik már több száz éve éltek, megtanulták kezelni képességeiket, de mivel az angyalok büntetése a rövid  élet volt, biztosra vettem, hogy Agnes nem tudott erejéről. Általában aki tisztában volt azzal, hogy milyen erő birtokában volt, bezárkózott, nem mosolygott, nem voltak barátai és nagyon furcsán viselkedett. Ő ennek a teljes ellentéte volt.

Szerencsémre megszólalt a jelzőcsengő még mielőtt teljes erőmből széttéptem volna a padot. Agnes többször próbált beszélgetni velem, de nem adtam rá esélyt. Akkor tudtam meg, hogy ő az, akit már vagy háromszáz éve kerestünk és a legjobb barátomnak tartottam egész eddigi életem során.

Elárulva és nyomorultan éreztem magam. Tudtam, hogy Isten nem szeretett minket, hiszen a rossz oldalon álltunk, mégis rosszul estek ezek az apróbb bukások. Hozzászokhattam volna már, de képtelen voltam beletörődni sorsomba. Tudtam a szívem legmélyén, hogy nem voltam rossz ember, de mégis démontestben sínylődtem. Akaratom ellenére raktak át a rossz oldalra. William tehetett mindenről.

Sötét gondolataimmal léptem ki a teremből. Nem voltam kíváncsi jelen pillanatban senkire: sem Bertire, sem a többi idióta emberre, akivel egy iskolába jártam.

Agnes jelentette számomra a biztonságos menedéket. Amikor vele voltam, szinte normálisnak éreztem magam, olyan gondtalannak éreztem magam, és egy pillanatra elfeledkeztem alakváltó démon létemről. Kedveltem őt és úgy éreztem, megértett annak ellenére, hogy nem mondtam neki igazat, viszont a bajaimat szépen „becsomagolva” körítéssel elmondhattam neki. Most mindent elveszítettem. Mintha egy darabot téptek volna ki a szívemből, legszívesebben bőgtem volna, székeket hajigálva hisztiztem volna, de nem tehettem.

Agnestől fájón, mégis mosolyogva búcsúztam, mert a következő óránk nem közös volt.

Bertie-vel nem beszéltem egész nap és nem is akartam. Nagyon szerettem őt, de úgy éreztem, most nem értett volna meg. Különben is, ha beszéltem a problémáimról nem tudtam megállni sírás nélkül, és az iskola nem volt éppen alkalmas az ilyesfajta lelkizésre.

A többi órán szerencsére nem találkoztam Agnessel. Csak további sebeket tépett volna fel bennem. Tornaórán próbáltam lábfájást színlelni, amit a tanár be is vett, így a kispadon ülve figyeltem a kosárlabdameccset.

Matekon – ami az utolsó óra volt – egy olyan gyerek mellé ültettek be, aki egész órán szívta az orrát és tüsszögött. Tudtam, hogy nem kaphattam el tőle semmit, mégis idegesített egy kicsit. A füzetemet bámultam és közben próbáltam visszarángatni magam a valóságba. Attól, hogy neked gondjaid vannak, még nem kell gonosznak lenned!

Óvatosan a srác elé csúsztattam egy csomag zsebkendőt és rámosolyogtam. Igen, ilyen apró gesztusoktól éreztem magam kicsit jónak, olyan emberinek. Kezdtem összeszedni magam és az előbbi mottómat hajtogattam, de amikor kiléptem a teremből valami megváltozott.

Megpillantottam Őt. Azt a srácot, akivel a bálon csókolóztam. Krémszínű hosszúnadrágot, elegáns cipőt, fehér pólót és egy öltöny felsőt viselt. Egyik barátjával beszélgetett a szekrényének dőlve. Csak félig láttam az arcát, de így is felismertem. Elöntöttek annak a gyönyörű csóknak az emlékei, amiktől kissé megszédültem. Levett a lábamról elegáns, mégis laza stílusával. Kisfiúsan édes gödröcskéi megmelengették szívemet és arra késztettek, hogy odamenjek hozzá.

Magabiztos léptekkel közelítettem felé, miközben haverja elment, ő pedig a szekrényben kotorászott. Úgy éreztem, kellett szereznem magamnak egy-két jó pillanatot. Nekitámaszkodtam az övé mellett lévő szekrénynek és tökéletes arcát fürkésztem. Zavartan észlelte közelségemet és becsukta szekrényét.

- Segíthetek? – szólt bársonyos hangján felvont szemöldökkel. Szavai szíven ütöttek, mégis azt hittem, csak tettette a hülyét.

-  Nem ismersz meg? – kérdeztem mosolyogva. Homlokráncolva nézett velem farkasszemet. Kezdett megrémiszteni. A gyerekes játék, amit velem űzött idegesített.

-  Kéne? – Könyveit jobb kezében tartva állt előttem. Azt hittem megsemmisülök. Nem ismert meg az a srác, aki annyira tetszett, aki még meg is csókolt. Könnyek szöktek a szemembe, de próbáltam visszafojtani őket. Még mindig reméltem, hogy csak szórakozott velem.

-  A bálon megcsókoltál. – hebegtem. Kellemetlenül éreztem magam. Magyarázkodás-féleségem nagyon kínos volt neki és nekem is, de meg kellett tudnom, mi folyt itt.

- Ez most komoly? – vonta fel szemöldökét. Pár pillanatig azt hittem, csak a bolondját járatta velem és reméltem felkap és megpörget fülembe súgva: ,,Hát persze, hogy emlékszem rád!” De nem ez történt.

- Hát nem emlékszel? Sötétedés előtt kint az iskola udvarán megcsókoltál. – mélyen a szemébe néztem és tudtam az igazságot. Hitetlenkedve nézett rám.

- Bocsi, de azt hiszem, összetévesztesz valakivel! – Hátat fordított és elindult. Nem hagyhattam annyiban. Nagyon oda voltam érte, hogy nem hagyhattam elmenni.

Hogy mi volt a célom? Tulajdonképpen meg akartam csókolni. Már így is eléggé lejárattam magam előtte, így teljesen mindegy lett volna még egy utolsó próbálkozás. Elkaptam a karját és magam felé fordítottam. Tökéletes arcát néztem, miközben minden kihullott a kezéből. A könyvei és a füzetei nagy puffanással értek földet. Szólásra nyitotta a száját, de nem volt ideje. Megcsókoltam. Tudtam, hogy ez volt az utolsó esélyem, de nem hagyhattam ki. Ajkaim egyszerre mozogtak az övével. Olyan valódi volt, mint a legelső csókunk. Teste energiái átáramoltak az enyémbe és képek jelentek meg, amiket csak én láttam és ő. Sosem történt még velem ilyen. Levetítette az első találkozásunk emlékeit. Azt az estét, amikor először beszéltünk. Egészen addig tartott a kis film, amíg én elrohantam. Aztán megszakadt minden. A bizsergés, ami előtte elöntött, elmúlt.

Fabian szájtátva bámult rám. Tekintetemmel követtem alakját. Gyors mozdulatokkal összekapdosta könyveit, miközben így szólt:

- Te nem vagy normális! - Szavai nagyon fájtak, aztán hirtelen megpillantottam valamit a földön. Egy fehér kis zacskót.

- Ez meg mi? – nyúltam utána.

- Az nem rád tartozik. Add ide! – Elrántottam előle a zsákmány és beleszimatoltam. Drog volt.

- Mióta szedsz drogot? – Hangulatom a kellemesről átváltott követelőzőre. Akár az anyja, úgy faggattam.

- Semmi közöd hozzá! – idegesen kapkodott a zacskó után, amit nem adtam neki vissza.

- Válaszolj és visszaadom. – Eszemben sem volt visszaadni, de valamivel szóra kellett bírnom.

- Körülbelül fél éve kezdtem. De ha tudni akarod, hétköznapokon nem használom, csak rendezvények előtt. Tudod, fontos a jó közérzet. És képzeld anyuci, ez nem olyan drog, mint a többi. Nem leszek tőle kótyagos, csak jó közérzetet ad.

- Na meg elfeledteti veled a dolgokat, nemde? – Leesett a tantusz.

-  Akár így is mondhatnánk. Remélem kielégítő volt a válaszom, és ha kellene anyag, csak szólj! – kacsintott, kikapta a kezemből a zacskót miközben én mozdulatlanul álltam.

Legszívesebben meghaltam volna abban a pillanatban. Ez a fiú rettenetesen tetszett nekem, most meg kiderült róla, hogy drogozott azon az estén és semmire sem emlékezett abból a csókból, ami nekem olyan sokat jelentett. Biztos begyűjtötte az éppen aktuális új csajt és elvitte egy körre, hogy tesztelje mennyire jó.

A napom egyszerűen katasztrófa volt, ezért nem érdekelt ki látott, futásnak eredtem az iskolától és hazáig meg sem álltam. A démon erőm miatt erre is képes voltam. Nem láttak meg az emberek szerencsémre.

Otthon felrohantam az emeletre és a szobámig meg sem álltam. Nem tudtam, mi is lett volna a helyes megoldás egy ilyen helyzetben: az a lány, akit a legjobban kedveltem és a barátnőm volt, kiderült róla, hogy ő volt, aki megtörhette a démonok átkát és az a fiú, aki nagyon, de nagyon tetszett, egy drogos alak, aki bálokon és egyéb helyeken belőtte magát és lekapott lányokat, köztük engem is.

Egyedül, átverve és nyomorultan éreztem magam, így arcomat egy párnába temetve szipogtam és próbáltam kitalálni valamit.

Nem tartott sokáig a sírás, inkább zene mellett ültem a földön és gondolkoztam.

-   Destheni –

Iskolából hazaérve első utam a konyhába vezetett. Leraktam az élelmiszereket, amiket vásároltam, csak azért, hogy fent tartsuk egy normális család látszatát.

Hirtelen Bertie rontott be az ajtón:

- Itthon van Leila? – kérdezte.

- Nem tudom. – Nyugtalan arckifejezéséből következtettem, hogy valami nem stimmelt. – Történt valami?

- Egy nagyon nagy valami. – Tulajdonképpen erre számítottam. – Figyelj, gyorsan elmondom. Nem szívesen kérek tőled ilyet, de aztán meg tudnád nézni Leilát, hogy fent van-e?

- Vajon miért nem mész te? – kérdeztem a fejemet ingatva. – Megbántottad valamivel?

- Nem. Azért nem megyek én, mert félek, velem nem akarna most beszélgetni.

- Megszakadt a köztetek lévő szoros kapcsolat? – húztam fel egyik szemöldökömet. – Komolyan Bertie, kezded felkelteni tényleg az érdeklődésemet.

- Hanyagoljuk a veszekedést, inkább figyelj! Megtaláltuk az angyalt. – kikerekedett szemmel bámultam testvéremre.

- Hogy micsoda?

- Az egyik osztálytársunk, tulajdonképpen Leila egyik legjobb barátnője. Szóval ezért kéne megnézned, hogy itthon van-e. Eléggé mélyen érintette ez a dolog.

- Megnézem. – válaszoltam kurtán, majd elindultam fel a lépcsőn. Leila-val sosem voltunk jó kapcsolatban, most mégis megértettem a helyzetét.

Kétszer kopogtattam az ajtaján, majd választ nem várva benyitottam. Húgom az egyik sarokban ült egy pár lila párna között és lassú zenét hallgatott. Lassan rám nézett. Komoly arccal leültem mellé. Nem tudtam, mit is kellett volna most tennem. Átölelni? Nyugtatgatni?

- Mondd, jól vagy? – kérdeztem végül. Arcán halvány mosoly suhant át.

- Igen, jól vagyok.

- Figyelj, tudom mit történt ma az iskolában. Bertie mindent elmondott.

Leila arcán egy könnycsepp gördült le, amit két másik követett. Nem zokogott, mindössze halkan potyogtatta a krokodilkönnyeket.

Nem tudtam, mit csináljak, így csak ültem ott és néztem, ahogy húgom a kiborulás szélén állt.

- Ruby –

Kémia volt az utolsó órám. Utáltam a kémiát, soha nem is voltam jó belőle. Pedig az ember azt hinné, hogy ennyi év iskola után már kicsit jobban megy, de tévedés.

Soha nem értettem, hogy a világ haladásával párhuzamosan miért nem lehetett bevezetni olyan tantárgyakat, mint mondjuk a divat történelme vagy ehhez hasonló érdekes témájúakat. De hiszen nem lehetett minden tökéletes.

- Szia Ruby! – köszönt Rachel.

- Heló, minden jót. – intettem neki az osztályból kifelé menet.

- Miss Elsey, Miss Kngiht, várjanak! – kiabált utánunk Mr. Morgenson, a kémiatanár. Automatikusan hátrafordultunk mindketten - Csak egy kérésem lenne magukhoz. – vigyorgott bajsza alatt. Hallgatásunk beindította a beszélőkéjét. – Holnap egy kutatást végzünk, csak későn jelentettem be az osztálynak. Pár virágot fogunk megvizsgálni mikroszkóp alatt, amihez szükségünk lenne nyersanyaghoz, magyarul útszéli gazokra. Tudom, hogy furcsa kérés, de szednének egy-két marék virágot, amivel holnap órán kísérletezni tudunk?

Egy ilyen fárasztó nap után már csak erre volt szükségem: egy idegesítő kémiatanárra. Virágszedés? Ez szánalmas.

- Persze, szedünk. – vágtam rá, mert már szabadulni akartam. Gyors pillantást váltottam Rachellel, aki körülbelül ugyanazt gondolta, mint én. Ezért szerettem őt annyira. Annyira egy világ voltunk.

- Köszönöm szépen. – intett a tanár és lassú mozdulatokkal visszatért a tanári asztal mögé. Lombikokat és kémcsöveket rendezgetett, amikor elhagytuk a termet.

- Ezt most komolyan gondolja? – röhögött arrogánsan Rach. – Sajnálom, de én ma nem leszek virágmező közelben, így nem tudok szedni. Megtennéd helyettem?

-  Aha, de mi ilyen fontos? – érdeklődtem. Nekidőltem a szekrényemnek és lassan bepakoltam a fölösleges könyveimet, azokat pedig kivettem, amelyekből tanulnom kellett volna. Tulajdonképpen soha nem tanultam délutánonként és ezzel a hagyományt most sem akartam abbahagyni.

- Megyek vásárolni Ericcel. – bólogatott sunyin egy szekrénynek dőlve. Soha nem találkoztam még Ericcel, de képen már láttam. Nagyon vonzó pasas volt, de nem igazán illett Rachelhöz.

- Akkor ti most jártok? – vontam fel egyik szemöldökömet. Barátnőmnek soha nem mondtam volna meg, hogy mit is gondoltam a fiúval való kapcsolatáról. A mi barátságunk így se, úgyse szólt az őszinteségről. De legalább nem voltam egyedül.

- Nagyon úgy fest. – vigyorgott Rach.

- Nem túl idős hozzád? Hiszen kinéz vagy 35-nek. – Ráfordítottam a zárat a szekrényemre és lassan elindultunk a kijárat felé. – Tényleg, hány éves?

- 32. De ez még nem a világ. – forgatta a szemét – Tudod, fel lehet ezt úgy fogni, hogy tapasztalt. Én ezt teszem. Tudja, hogy hogyan kell bánni egy nővel, ha érted mire célzok. – kacsintott. Magas sarkújának kopogása törte meg a folyosó csendjét. Még tanítás volt.

- Te tudod, de szerintem ez már undorító. Akár az apád is lehetne. – Tapasztalataim szerint nem volt előnyös dolog erről veszekedni Rachel. Ő váltig állította, hogy semmi baj ezzel az egésszel, nekem mégis volt valami bizarr ebben az egészben. De az tény, hogy Eric irtó jól néz ki.

- Haza mész? – kérdezte barátnőm a parkolóban. Világoskék kocsija felé intett jelezve, hogy neki mennie kellett.

- Igen, Esther már vár rám. – böktem állammal a mi kocsink felé.

- Oké, akkor majd holnap!

- Igen, majd holnap!

Rachel jó társaság volt abban az esetben, ha embernek akartam magam érezni. Vele a problémák csak a cipővásárlás és a horoszkóp körül forogtak és ezt olyan hétköznapinak találtam, hogy elfejtettem az összes bajomat – az angyalt és a rossz előérzeteimet a jövővel kapcsolatban.

Lassan kinyitottam a kocsiajtót és szembenéztem Estherrel.

- Üdv! – köszöntem – Milyen napod volt?

- Hali! – simította hátra rövidre nyírt szőke haját, majd megvető pillantással válaszolt a kérdésemre.

Igen, tudtam, hogy neki sosem volt jó napja. Igazság szerint szerettem Esthert, akármilyen furcsa is volt.

-  A többiek hol vannak? – kérdeztem a hátsó ülésre pillantva. Nővéremen kívül senki sem volt az autóban meglepetésemre.

- Fogalmam sincs, de nem nagyon érdekel. – válaszolt. Vékony ujjaival a kormányon dobolt türelmetlenül. Vörösre festett körmei a szélvédőn át beszivárgó fénytől csillogtak, ahogy mozgatta őket.

- De … - pillantásomat közte és az iskola között váltogattam – …mi van ha … - habogtam értetlenül. Esther szúrós tekintetétől elakadt a szavam, most nem volt kedvem veszekedni vele.

A haza vezető úton nem sokat beszélgettünk. Valahogy a nővéremmel való kapcsolatom sosem volt jónak mondható. Ő erős személyiség volt, míg én inkább visszahúzódó, de határozott. Nem ismertem igazán, de valahogy nem is vonzott. Lelke, bensője minden egyes darabját gondosan elzárta a külvilág elől.

Otthon nem volt minden rendben. Amikor beléptünk a bejárati ajtón, már éreztem a feszültséget. Bertie-t a nappaliban találtam a kanapén ülve egy kék tállal a kezében. Üveges szemmel nézett maga elé.

- Bertie! – szóltam rá, miközben táskámat a földre ejtettem. Álmos szemekkel rám nézett. Pillantása nehéz volt, bús és bajról árulkodó. Átvágtam a nappalin, leültem vele szembe egy fotelbe.

- Mi történt? – kezeimet a combomon kereszteztem és figyelmesen, türelemmel fürkésztem az arcát.

- Leila nincs túl jól. – Nagyon lassan és kimérten ejtette ki a szavakat. Szomorúsága végre értelmet nyert. Bertie mindig is nagyon szerette Leilát, különleges kapcsolat volt közöttük, amit én sosem értettem. – Megtudtuk, hogy ki az angyal.

Egy pillanatig nem kaptam levegőt. A hír elég sokkoló volt, de mégsem állt össze a kép teljesen.

- És Leilának mi köze ehhez? Miért szomorú? – kérdeztem sürgetően.

- Az angyal a legjobb barátnője. Agnes Darwin az angyal, Ruby. – A beszélgetés alatt először nézett igazán a szemembe. Éreztem a fájdalmat és a becsapottságot a hangjában és a pillantásában. Hirtelen átéreztem ezt az érzést és betekintést nyertem kapcsolatukba. Bertie Leila iránti érzelmei többek voltak, mint barátság. Ők valóban testvérek voltak.

- Megnézem őt. – A gondolatok cikáztak a fejemben. Látnom kell őt, segítenem kell.

- Ne! Ne menj fel hozzá! Éppen Destheni-vel van. – tiltakozott Bertie.

-   Destheni –

Leila óvatosan törölgette kivörösödött szemeit. Könny már nem igazán jött belőlük, e nélkül szemei még jobban kihangsúlyozták az elkeseredettséget.

Négykézláb elmásztam az ágyáig és leszedtem egy lila takarót, majd Leila kezébe nyomtam. Nem igazán tudtam, mi lett volna a helyes megoldás. Sosem lelkiztem senkivel mióta William átváltoztatott.

Az érzelmekhez nem értettem, ezért megpróbáltam csak támaszt nyújtani Leilának a jelenlétemmel. Pár másodperc múlva hangos dobogás törte meg a csendet. Valaki határozott, mégis ideges léptekkel jött a folyosón. Egyre ijesztőbbé vált a dobogás, végül elhallkult Leila ajtaja előtt.

Egy ideges kéz megmarkolta a kilincset és lenyomta. A látvány, ami elénk tárul szörnyű volt.

-  Esther –

Ruby berohant a nappali, ahol Bertie sajnáltatta magát. Teljesen bele volt feledkezve az érzelmeibe, amire Ruby – a megmentő – nagyon is vevő volt mindig.

A baj mégsem volt akkora, mint ahogy előadták. Agnes mindig is nagyon gyanús volt nekem, éppen ezért figyeltem már egy ideje. Ahogy azt Leila sejtette, Agnes valóban nem volt egy észkombájn és nem tudott természetfelettiségéről. Jó kislány volt a naiv Agnes Darwin, túl jó. Csak a kézzel fogható dolgokban hitt, pedig ennél ő és az öccse, Alexander sokkal többre lettek volna képesek.

Szinte fájdalmas volt Agnes gondolatait hallgatni, de a cél mégis megkívánta. Sejtette, vagyis inkább próbálta nem tudomásul venni, hogy valami nincs rendben vele.

Leila nagyon el volt keseredve azon, hogy ez az egész így sült el. Nyomorultul érezte magát, mert az egyetlen barátnőjéről kiderült, hogy az ellenségünk. Hugicám sosem volt eszes, ezért nem vette észre a nyilvánvalót. Míg ő nap, mint nap egyedül érezte magát, ez nem volt így. Bertie – aki szinte betegesen szerette a gyönyörű kishúgit – ott volt neki mindig.

Bertie gondolatai szánalmasak voltak. Tipikus szenvedő alany volt, olyan, akit utáltam. A fiatalkori Nickol nevű barátnőjét még a mai napig visszasírja, pedig annak már vagy 400 éve volt. Tapasztaltam, hogy Leila iránt is gyengédebb érzelmei támadtak, éppen ezért kellett Emilyt a képbe hoznom.

Ruby ledobta a táskáját és rohant be Bertie-hez a nappaliba. Nekem eszembe sem volt a nyápic öcsém életunt nyavalygását hallgatnom egy olyan sztoriról, amit ő tragikusabban adott elő, mint amilyen valójában volt.

Bőr csizmám kopogását visszaverték a falak, ahogy közeledtem Leila szobája felé. Destheni jelenlétét éreztem, de gondolataiba nem voltam hajlandó belenézni. Des nem érdekelt engem, szinte semmibe vettem. Ujjaimat a kilincs köré fontam, majd egy határozott mozdulattal lenyomtam. A kitáruló ajtó felfedte Leilát – amint a sarokban vörösre bőgött szemeit törölgette és egy lila takarót szorongatott – és Desthenit – aki pedig esetlenül próbálta Leilát vigasztalni.

A látvány szánalmas volt. Arcizmaim megfeszültek, szemem összeszűkült és egyre jobban járta át az agyamat a düh. Sosem voltam képes megérteni őket, a gondolkozásukat. Azt, hogy nem megoldást kerestek a bajra, csak keseregtek és siránkoztak. Destheni állandóan hipnotikus személyiségét ki nem állhattam.

Két óriási lépéssel átszeltem a szobát, megragadtam Leila karját, a takarót nekidobtam Des ijedt alakjának és kirángattam húgomat a szobából. Destheni magához tért pár másodperc múlva és utánam kapott. Kezét a vállamra rakta és megszorította. Megálltam és lassan hátrafordultam. Kezem viszketett, pofon akartam vágni, de csak ennyit mondtam:

- Nagyon gyorsan engedj el! – sziszegtem önuralmat magamra erőltetve. Destheni pár másodpercig kitartott még, aztán abbahagyta vállam szánalmas szorítását.

Abban a pillanatban elindultam Leilával, húztam magam után a lépcsőn. Ki akartam vinni ebből a környezetből és magához téríteni.

Kecses léptekkel haladtam végig a házon. Leila nem tiltakozott, nem sikított és nem kalimpált, csak próbált velem lépést tartani. Valahogy éreztem, hogy erre neki is szüksége volt. A bejárati ajtó előtt megálltam és ránéztem húgom csupasz lábára, majd pedig a szemébe. Nem kellett semmit mondanom, rögtön felvett egy pár szandált és máris kint voltunk a szabadban. Lépteimet felgyorsítottam, de nem az miatt, mert féltem, hogy a többiek üldözőbe vesznek, hanem mert minél hamarabb távol akartam tőlük kerülni.

- Hova viszel? – kérdezte Leila követelőzve.

- El innen, de gyorsan. – vágtam rá.

- De… miért? – kérdezte habozva és közben próbált kiszabadulni a szorításomból.

- Fogd be a szád! – förmedtem rá. Szinte már futottunk át a fák között. A tisztásomat kerestem, ahol biztonságban lehettünk.

20 perc futás után végre megláttam két fenyő között az oda vezető utat. Átvágtunk a bozóton és a szemünk elé tárult a margarétákkal teli rét. Hallottam, amint Leila lélegzete elakadt a látványtól, erre ösztönösen elmosolyodtam. Amikor ezen a helyen voltam mindig elöntött a boldogság, amit amúgy az embere közelében sosem engedtem meg magamnak. A gyönyörűség és az egyszerűség levett a lábamról.

Elengedtem Leila kezét és átvágtam a tisztáson. Halkan követett, de alig bírt figyelni, próbálta befogadni a hely csodálatos látványát.

A rét szélén, egy fenyő alá leültem, testvérem ugyanezt tette.

- Ez a hely csodálatos. – szólalt meg. Szemei csak úgy szikráztak, amikor rám nézett.

- Tudom. – válaszoltam keményen. Ő volt az egyetlen, akit idehoztam, neki mutattam meg a titkos helyemet, ahol délutánonként mindig voltam. Szemei megint megteltek könnyel és hálásan nézett rám. Szomorú volt még mindig.

- Hagyd abba a bőgést, kérlek. – suttogtam, mire szipogva elfordult. Megsértődött.

- Miért vagy ilyen? Ilyen gonosz? – fordult vissza. Nem értettem, mire célzott. Nagy késztetést éreztem, hogy a gondolataiba lessek, de végül nem tettem. Leila megint olyan kicsinyes nyafogó libává változott, ami idegesített.

- Jobb lenne, ha megköszönnéd, hogy kirángattalak abból a szánalmas állapotból, amiben voltál. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen gyerekesen és emberien viselkedsz.

- De ez egy elég komoly dolog volt, ha nem tudnád. Fogadok, fogalmad sincs mi történt. – szipogott vádaskodón.

- Az, hogy a legjobb barátnőd az angyal még nem katasztrófa. Gyerekesen viselkedtél, nem érted? Nem bírom elviselni, amikor valaki ilyen. Ezt el lehet viselni, könyörgöm és nem vagy egyedül. Ez ránk ugyanolyan hatással van, mint rád. Maximum nekem nem a legjobb barátnőmmel történt, de kérlek! Hogy lehetsz ilyen? Egy ember lett a legjobb barátnőd! Miért viselkedsz ilyen emberien?

- Mert legszívesebben az lennék! Utálok alakváltó démon lenni.

- Én sem szeretem, de inkább ez, mint ember! Az emberek gonoszak, te nem is tudod mennyire.

- Szerintem inkább te vagy a gonosz! Amikor kidobtad Bertie-t az ablakon, az szerinted mi volt, ha nem gonoszság? És ahogy viselkedsz vele az sem jó dolog. – Nem bírtam elviselni Leila szavait. Fogalma sem volt, mit miért csináltam, de azért vádaskodott. Pár másodperc alatt mérlegeltem, majd ütésre emeltem a kezemet. Fájt a gondolat, de muszáj volt végre valakit magam mellé állítanom.

A piros folt Leila arcán éktelenkedett, de nem bántam meg. Két kezét erősen rá nyomta, majd vádlón nézett rám könnyes szemmel.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek mondjátok el a véleményeteket!