Neveztem

Sziasztok!

 Képzeljétek: jelentkeztem egy versenyre, ha ti is szeretnétek, akkor kattintsatok erre a bannerre:

UI: A fejezethez még nem kaptam semmi visszajelzést. Kicsit szomorú vagyok ez miatt, úgyhogy ha van kedvetek és elolvastátok a fejezetet, akkor írjátok meg nekem, hogy tetszett! J

Cathy R.

10. fejezet - Elő buli

Sziasztok!

Már végre frissel jelentkezem, remélem sokak örömére. Megjegyezném, hogy visszatértem a rendes kerékvágásba és mostantól pontosan hozom majd a fejezeteket. :)
Kérlek szépen titeket, hogy ha tetszett a fejezet, akkor mutassátok ki véleményeteket! Én kíváncsi vagyok rám: Akár jó, akár nem ;)

Már nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet, jó olvasást. Zene mellett olvassátok, ha ajánlhatom. 

Vidám kis rész ez, sok új szereplővel és KIEGÉSZÍTÉSSEL, amit tudjátok, hol találtok (aki nem, annak megsúgom, hogy felül a menüpontok között a Kiegészítés részben!!)

Jó olvasást!

Cathy R.

10. fejezet – Elő buli 

- Bertie – 

,,Lehet, hogy a Mennyország szép hely, de a Pokolban több az ismerős.”

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért nem voltak barátaim. Senkiben nem bíztam meg igazán, de most komolyan, miért tettem volna? Nem mintha én olyan kiváló vagy rendkívüli ember lettem volna, hogy senki sem volt érdemes a bizalmamra. Inkább csak megkíméltem az embereket saját magamtól.

A világ nagyon megváltozott. Az emberek egyre jobban ragaszkodtak a kézzel fogható dolgokhoz, mintsem az érzelmekkel. Olyan dolog, mint a szeretet, meghaladta a fejlődés igényeit. A virtuális világ, amit tudósok alkottak megteremtett mindent, amire egy modern lénynek szüksége volt. Ezek mellett ki foglalkozott egyáltalán az érzelmekkel? A valósággal?

Biztos szuper lehetett, ha egy okos telefon kivetítette sokak előtt az internet nyújtotta világot. A valóság viszont háttérbe szorult és az emberek inkább hittek a nyálas filmeknek, amikben két szerelmes harcolt egymásért, majd pedig a ,,Happy End” koronázta meg az egészet és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ismerős ugye?

Inkább hittek a jól öltözött reklámügynököknek, akik termékeik sikeréért képesek voltak még a csillagokat is lehazudni az égről – mint a valóságnak. Pont ezek vakították el az embereket. Most komolyan, mikor megnézte egy kislány azt a romantikus filmet, mit gondolt utána? Szerintem beleélte magát a helyzetbe és elképzelte a saját életét ugyanígy. Majd mikor felnőtt rájött, hogy a férje megcsalta és váláshoz folyamodott. Még ekkor sem fogta fel az élet lényegét, inkább élete hátralévő részét is a sajnálkozással töltötte és elhalmozta magát használati cikkekkel.

Nem fogadták volna el, ha azt mondom, én démon vagyok. Egy ember sem lett volna erre képes. Éppen ezért féltem mindenféle közeledéstől. Haverjaim mindig is távolságtartóak voltak – talán érezték rajtam, hogy megtartom a szükséges egy lépés távolságot.

Nickolon kívül nem volt igazi barátnőm sem. Mondhatni, hogy a tisztelet, teljes hiánya volt bennem a lányokkal szemben. Ribancoknak tekintettem őket, hiszen csak olyanokkal volt dolgom. Szeretetet ezek az egyéjszakás kalandok nem nyújtottak.

Viszont nála ki voltam éhezve a lány társaságra a beszélgetésen kívül is, különben ha sokáig nem kaptam meg ezt az élvezetet, akkor képes voltam hülyeségeket véghezvinni. Egy szép kaland után muszáj volt megölnöm szegény teremtést, mert fontosabb volt a családi titkunk megőrzése, mint egy emberi élet. Persze ezek után mindig rosszul éreztem magam.

Egy idő után megutáltam magamat önzőségem miatt. Innen már egyenes út vezetett lefelé.

Mindezek ellenére vártam az iskolát. Új kihívásokat és lehetőségeket láttam magam előtt. Ám az, hogy így még több ember életét sodrom veszélybe, kicsit elvette a kedvemet. Tartottam attól, hogy hogyan fognak alakulni a kapcsolatom a gyengébbik nemmel. Biztosra vettem, hogy nagyon szép lányokkal fogok megismerkedni. A kísértésnek viszont, hogy egy kis etyepetye után elvegyem az életüket tartotta bennem a lelket, és újult erővel vártam a tanévkezdést.

Ám előtte még hivatalosak voltunk egy kisebb fajta bulira, amit a gimnázium szervezett minden tanév elején. Őszintén szólva nem tudtam elképzelni ezt az abszurd tanár-diák összejövetelt. Mivel szinte biztosra vettem, hogy felügyelet nélkül nem engednek egy tizenéves bandát randalírozni. Mindenesetre nem volt kedvem megint az igazgató úrral társalogni, szerintem, érthető indokkal.

A napok vészesen közeledtek a pénteki bulihoz, de előtte volt még egy elintéznivalónk Leilával. Mondhatom, hogy mindkettőnk számára elég kínos volt a csevej kis családunkkal, különösen, amikor éppen magyarázkodtunk:

- Szerintem üljetek le! – markoltam meg erősen a bőrkanapé karfáját.

- Kezdek megijedni. – Ruby először rám, majd Leilára nézett, aki épp úgy, mint én leplezni próbálta szorongását. Keresztbetett lábakkal ült egyenes testtartással.

- Kényelmesen elhelyezkedtetek? Kezdhetjük? – nézett körbe Leila kis családunkon. Utáltam mindig is, mikor húzta az időt. Mellébeszélésben profi volt.

- Igen, de kezdhetnénk már? – türelmetlenkedett Guy – Fogalmam sincs, mi lehet ennyire fontos, de nekem dolgoznom kell.

- Szóval, - kezdtem nagy nehezen a padlót bámulva. Mikor felemeltem tekintetemet négy szempár meredt rám sürgetően. A napfény, ami a fehér függönyön keresztül szűrődött be a szobába, árnyékot vetett mindenkire. Mindig is utáltam beszédeket tartani, de ez a mostani még jobban megnehezítette a dolgomat. – két dolgot szeretnénk nektek elmondani. – gyors pillantást vetettem Leilára – Először is egyik délután senki sem volt itthon, csak én és Leila, rávettem őt, hogy jöjjön le velem a pincébe.

Muszáj volt tartanom egy kis hatásszünetet, mert fel akartam mérni szavaim súlyát. Mindenki kikerekedett szemmel bámult rám szótlanul. Látszott, hogy nem éppen erre számítottak, mikor beszélgetni hívtuk őket.

Leila hirtelen elkezdett fészkelődni, felé fordultam, mire ő jelezte, hogy ő szeretné folytatni:

- Ne essetek kétségbe! Ez csak … a kíváncsiság vezérelt minket. Nem hiszem, hogy közületek senki sem jutott még eszébe, hogy lemenjen és kicsit többet megtudjon a származásunkról.

- Dehogynem! Leila, nem kell itt bizonygatnod, hogy nem vagytok hibásak. Én személy szerint, kicsit sem haragszom rátok. – szólt közbe Destheni – Nekünk is ugyanúgy megfordult a fejünkben. – mosolygott diadalmasan – Csak, valami védi az ajtót. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Éppen ez volt benne a legfurcsább. Az ajtót játszi könnyedséggel kinyitottuk. – mosolyogtam Leilára – A varázslat, amit Amanda olvasott rá… hát… nem volt rajta. – vontam meg a vállamat.

- Az hogy lehet? Bertie, biztos nem csaptok be minket? – kérdezte Ruby. Valójában rosszul esett ez a vádaskodás, mert szent igaz, bebizonyítani úgy sem tudtuk. Megnéztem, és az ajtó zárva volt.

- Ruby, kérlek, ne kezd! Annyi idő telt már el, hadd fejezzük be. – hízelegtem kedvesen. Válaszul egy vállrándítást és szúrós tekinteteket kaptam.

- Mikor kinyitottuk az ajtót – Leila vette át a szót – valami különlegeset kerestük, ami segíthet kideríteni pár dolgot rólunk. Könyveket, iratokat kutattunk át, de semmit nem találtunk. Főleg, hogy valami furcsa nyelven íródtak. – forgatta a szemét.

Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta érdekes történetünket. Testvéreim arcán egy kis elismerést véltem felfedezni. Bevallom őszintén, jól esett látni, hogy nem haragudtak ránk, sőt, örültek, hogy valaki meg merte végül tenni, bár kétkedés halvány árnyéka, még fellelhető volt szemükben

- Aztán hosszas keresgélés után ráakadtunk William naplójára. Körülbelül akkor írhatta, amikor a háborút tervezgette. Részletesen leírt mindent arról, hogy hogyan kell démont teremteni. – a mondat befejezése után lehajtotta a fejét. Nem éppen vidám rész következett ez után és ezt tudatni is akarta testvéreinkkel.

- Hé, Leila! Jól vagy? – kérdezte Esther. Csodálkoztam, hogy eddig még nem szólt egy szót sem. Leila csak bámult maga elé és nem tudta folytatni. Végül is ez érthető volt számomra, mert ki akarna egy ilyen rossz hírt közölni? Senki. Látszott rajta, hogy fogalma sem volt, hogyan tálalja az igazságot.

Esther felállt a kanapéról, majd közelebb lépett Leilához. Átkarolta vállait és lehuppant mellé. Számomra ez a gesztus megdöbbentő volt tőle. Nem igazán láttam még ilyen együtt érzőnek, de biztosan kedveli Leilát.

Szegény lány még mindig sokkos állapotban ült nővére karjaiban. Nem tétlenkedtem tovább, megragadtam a szót és közöltem én a megsemmisítő mondatot.

- William részletesen leírta, azokat a dolgokat, amiket mi kerestünk. Beszámolt arról, hogy a teremtett démon, olyanok mint mi, soha nem hagyhatják el teremtőjüket, vagyis Williamet. – próbáltam minél jobban leegyszerűsíteni, hogy ne kelljen még egyszer elmagyaráznom az egészet. – Tehát az igazság az, hogy soha nem fogunk szabadulni Williamtől. Amit ő mond, az nekünk parancs.

Mindenki döbbenten ült. Nem erre számítottak, határozottan nem.

- Ezek mellett, – folytattam kihasználva a csöndet és azt, hogy mindenki figyelt rám – nagyon hosszan beszámolt még egy lányról, Dorotheáról. Lehet, hogy semmi köze hozzánk, de mikor becsuktam a könyvet kiesett belőle egy lila rózsaszirom. Olyanokat írt róla, hogy örökre őt fogja szeretni.

- Tehát, ha ez igaz – szólalt meg Guy – akkor Deliat nem is szereti. Bár lehet, hogy régen írta, de ha egy férfi ilyet ír, akkor az valószínűleg úgy is van.

Nem bírtam Guy ilyen kirohanásait. Ezzel bennem mindig azt idézte fel, amikor üvegeztünk és bevallotta, hogy ő még szűz. Alap esetben kiröhögném szánalmas fickót, de most csak szimplán undorodtam tőle.

- Lehet, de erre nincs garancia. A másik, amiről akartam veletek beszélni az nem más, mint az elbeszélgetés előtti éjszaka. Akkor éjjel majdnem meghaltam, de valakinek hála, mégsem. – néztem körbe kis családomon. A reakciók vegyesek voltak. Például Guy csak nézett értelmesen, Esther pedig majdnem elröhögte magát.

- Végig kérdeztem mindenkit és közületek senki sem volt. Leila viszont látott egy démont, aki megmentette az életemet. Olyan volt, mint mi, mármint volt rajta lepel. Biztos, hogy nem közületek volt valaki? – Válaszul fejrázásokat kaptam. Nem tűnt úgy, mintha hazudtak volna.

- Szóval, akkor a mai kis megbeszélésünk eredménye az, hogy William fogjai vagyunk örökre, vagyis soha nem szabadulunk drága teremtőnktől és még egy titokzatos démon is itt ólálkodik körülöttünk. Ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. – összegezte a felállást Esther.

- Szuper. – vont vállat Ruby. – Ennél jobb hírekkel nem is szolgálhattatok volna. – Kis iróniát véltem felfedezni a hangjában. A félreértés elkerülése végett nagyon szívesen beolvastam volna neki, hogy mi nem hangulatrombolásért mondtuk el ezeket a fejleményeket, hanem mert muszáj volt tudniuk róla. De végül megálltam és nem mondtam neki semmit.

- Akkor már csak azt kellene eldöntenetek, hogy akarunk-e menni arra az elő bulira? – kérdezte Ruby egyhangúan.

- Most miért ne? – vont vállat Esther. – Ki kellene próbálnunk! – lelkesítő beszéde látszólag nem hatott meg senkit, úgyhogy más oldalról kezdett el érvelni. – Most komolyan azért nem mennétek el, mert egy ilyen idióta magához láncolt minket? Azt nem tiltotta meg, hogy szórakozzunk! Ki kell engednünk valahol a gőzt!

- Igaza van, menjünk el! – javasolta Guy is. Mindenki rábólintott végül a dologra.

˜*•.•*˜

A parti előtti egy hetem nagyon unalmasan telt. A forgatókönyv szinte minden nap ugyan az volt: munka, vadászat, alvás.

Egy olyan lénynek, aki már leélt több mint 400 évet, kicsit nehéznek tűnt feldobnia a napjait. Szinte mindent kipróbáltam már, amit csak egy ember megtehetett.

Az elmúlt egy hét elég békésen telt, viszont nagyon aggasztott nővérkém rendellenesen normális viselkedése. Esther kimondhatatlanul megemberelte magát mostanság, ami, hogy őszinte legyek, nem illik hozzá. Még nem tudtam rájönni a baj okára, pedig már egyre kíváncsibb voltam.

Jótette kezdődött Leila vigasztalásával, majd pedig a házimunkába is beszállt, amit alap esetben sosem tett. Felém irányuló csipkelődéseivel is egy kicsit felhagyott. Próbáltam ezt nem katasztrófaként felfogni, hanem minden egyes pillanatát kiélvezni, mert nem tudtam meddig fog ez még tartani.

A buli egy pénteki napra esett, 4 nappal a tanévnyitó előtt. Egy utolsó bulizás és józanodásra alkalmat adó időpont volt. 16 órára voltunk hivatalosak az iskola dísztermébe lebonyolított partira.

A készülődéssel nem sokat vacakoltam, viszont próbáltam elegánsan festeni. Öltöny és nyakkendő volt az elvárás, akár tetszett, akár nem. Választásom egy fekete együttesre esett egy hozzá illő kék nyakkendővel.

Ahogy elnéztem, testvéreim – Guy-t kivéve – sokkal többet töltöttek cicomázkodással, mint én. Azt kell mondanom, hogy mindezek ellenére megérte, mert csodálatosan festettek. Ruby kékes öltözékben pompázott, Destheni kevésbé fényűző zöldben, Leila egy hozzá tökéletesen passzoló kislányos rózsaszín koktélruhában, Esther pedig vadmacskának öltözött. A ,,kié-a-legszexibb-ruha” versenyben nálam első helyezést ért el.

Autóval nem volt vészesen messze a gimnázium. Már messziről láttuk a kivilágított narancssárga épületet és a csodaszép virágokat. A parkolóban már nem volt sok hely, de Guy-nak mégis sikerült egyet találnia. A kocsik körül minden tele volt szebbnél szebb ruhákba öltöztetett lányokkal, akik a bulira igyekeztek vagy csak álltak a parkolóban és pletykáltak.

Feltűnt egy fekete ruhába bújtatott kistermetű lány, aki magányosan állt az út szélén. Hosszú barnás haja eltakarta az arcát. Meglehetősen alacsonynak látszott, mikor elmentünk mellette. Destheni megszólította, mire az ijesztő kislány felénk fordult:

- Jól vagy? – firtatta Des.

- Igen, igen, köszi. – csilingelt a kislány magas hangján. A világosban feltűnt, hogy kicsit ijesztő kinézettel áldották meg. Keskeny arcához szabálytalanul nagy, fekete szemek villogtak és körülbelül úgy nézett ki, mint egy anorexiás. – Csak várok valakit. – bólintott, majd újra az utat leste. – Bent gondolom, még összefutunk, mellesleg Mo vagyok.

Fogalmunk sem volt, hogy merre helyezkedett el a díszterem, csak követtük a beszédelgő tömeget. Mindenki párosával vagy csoportokban érkezett. Jól összeszokott csapatoknak néztek ki.

Bevallom idegesített, hogy húgomat megbámulták a fiúk. Leila tényleg elbűvölően nézett ki, elég szemrevaló teremtés volt, de mikor menet közben olyan szavakat kiabáltak utána, hogy ,,cica” meg ehhez hasonló gusztustalanságokat, akkor legszívesebben a védelmére keltem volna, akár egy jó báty.

Az iskola egész épületét ellépték a szórakozó diákok. Nem szoktunk hozzá ennyi emberhez, ezért eleinte nem váltunk szét. Próbáltuk felfedezni a helyet, nem sok sikerrel. Ismerkedni akartam és kicsit gáznak éreztem testvéreim jelenlétét szorosan a nyakamon. Nem volt sok időnk naplementéig, tehát nem csak tétlenkedni akartam.

Szétválásunk után Leilával maradtam. Ketten masíroztunk le-föl a folyosón, de mivel nem tudtuk kik lesznek az osztálytársaink kicsit értelmetlennek tűnt. Már kezdtük feladni, amikor megjelent az igazgató úr:

- Á, Mister Elsey, örülök, hogy látom! – veregette meg a vállamat, mintha haverok lettünk volna. – Miss Elsey, csodálatosan néz ki, ha szabad ilyet mondanom! – méregette Leilát, szerintem egy kicsit pedofilos beütéssel.

- Mi is örülünk, hogy látjuk, igazgató úr. – válaszoltam elrejtve undoromat.

- Gondolom, senkit nem ismernek! - mosolygott megvillantva ezzel kopott fogsorát. – Jöjjenek, bemutatok Önöknek pár leendő osztálytársat. Maguk úgyis egy osztályba fognak járni, ugye? – bökött ráncos ujjával először rám, majd pedig húgomra. Válaszol csak két bólintást kapott.

A zene időközben felerősödött, így egymás szavát alig hallottuk. Kacskaringózva az élő akadályok között vezetett minket a diri. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi voltam már új osztálytársainkra.

- Hadd mutassam be Önöknek Agnest és Aaront! – Kicsit kényelmetlenül éreztem magam ebben a bemutatósdi-játékban. Első újonnan szerzett ismerőseink kedvesnek tűntek mindezek ellenére. Agnes egy barna hajú, kissé kerekded arcú lány volt, fekete-fehér ruhába, ami kiemelte dekoltázsát. A mellette álló srác, Aaron jó havernak látszott. Kezet nyújtottam neki, majd bemutatkoztunk egymásnak.

Elraktároztam agyamban Agnes és Aaron arcát. Leila rögtön elkezdett fecsegni az új barátnője, aki totálisan szerelmes volt a srácba. Egymás kezét szorongatták. Nem hagyott az igazgató sok időt az ismerkedésre, vezetett is tovább minket.

Kicsit lemaradva araszoltam Leila után. Hirtelen belém jött egy gyönyörű lány, látszólag nem látta, hogy ott voltam.

- Jaj, sajnálom! – már majdnem szabadkozni kezdtem, hogy kicsit sem baj, amit csinált, mikor hirtelen kezet nyújtott – Mellesleg Dora vagyok. – mosolygott a szépséges lila ruhás lány. Eszembe jutott, hogy nem fogom tudni, merre kell mennem, ha elveszítem Leilát szem elől, ezért gyorsan kerestem a tekintetemmel, majd mikor visszafordultam Dora felé, ő eltűnt. Körbenéztem, de sehol sem láttam.

Megismerkedtünk még két sráccal: Lionellel és Briannal. Mikor kis felfedező túránk véget ért, az igazgató magunkra hagyott. Javasoltam Leilának, hogy keressük meg a többieket, majd én szerettem volna kicsit összehaverkodni új osztálytársainkkal. Így is tettünk.

A többiek is kihasználták az alkalmat, ismerkedtek és beszélgettek.

- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – kérdezte Esther sejtelmesen. Zavartam pislogtam rá, majd követtem egészen a bárpultig.

- Emlékszel még az üvegezős estére testvérkém? – kacsintott rám. Soha nem tekintettem még rá testvéren kívül máshogy, de most megmutatta nekem szexis oldalát. – Te, öcsikém, mertél! – kacagott. – Most pedig keresek neked egy csajt, ha már itt vagyunk. – nyújtogatta a nyakát a tömeg felé.

- De valami jót, ha lehetne. – kértem, de tudtam, hogy felesleges. Én mertem, ő meg nyert. Elképzeltem magam előtt a legrosszabbat, amit választhatott volna nekem.

- Nyugi, nyugi. Ne legyél ilyen feszült, már kiválasztottam neked a tökéletes csajt. – mosolygott gúnyosan – Számításba vettem, hogy milyen lányokat nem kedvelsz és ekkor megszületett a döntés. – bökött állával egy csapat lányra. – Közöttük van a Nagy Ő.

Megijedtem. Ahogy elnéztem azokat a csajokat rájöttem, hogy Esther mennyire ismert. Igaza volt, utáltam, ha egy lány riszálta és megjátszotta magát. Ő pont ilyen lány választott nekem.

- A rózsaszínruhás az. Köszönj szépen az új barátnődnek Bertie! – mosolygott önelégülten, majd otthagyott a puncsos tál mellett.

Odament a rózsaszínruhás szőkeséghez és valamit a fülébe súgott. A csaj elmosolyodott, majd elindult felém hosszú lábait szabályosan egymás után rakosgatva. Egy igazi cicababa tartott felém, körülbelül, mint Barbie.

- Szia, Emily vagyok! – nyújtott kezet, közben mélyen a szemembe nézve. Mindeközben azt hajtogattam magamnak, hogy lehetne rosszabb is. Végül is, nem egy ronda lányt választott nekem nővérkém, hanem egy olyat, akitől bizonyára két hét után meg fogok őrülni – gondoltam magamban.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok meg nekem!

Díj!

Sziasztok!

Sajnálom, de még nem frissel jelentkezem. Nem tudom, hogy ez kinek jelent csalódottságot... Na, mind egy, erről majd később írok. 

Kaptam egy újabb díjat, három embertől!! Encynek, Vadóckának és Kharexnek rettenetesen köszönöm, nagyon nagy megtiszteltetés ez nekem!

Szabályok:
1.Tedd ki a képet a blogodra! /kész/
2.Köszönd meg annak akitől kaptad! /kész/
3. Küldd tovább azoknak a blog íróknak akik szerinted megérdemlik! /kész/
4. Hagyj megjegyzést a blogjukon! /kész/

Akiknek küldöm:

Angel - http://dark-angel-star-by-angel.blogspot.com/

Emy - http://theinvinciblelove-emy.blogspot.com/

Ariel - http://by-ariel.blogspot.com/
Sophie - http://sophie-asorsakarata.blogspot.com/
Elle - http://loveinthehellchicago.blogspot.com/

9. fejezet - Elbeszélgetés és Prológus

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem. Fogalmam sincs, mikor fogom hozni a következő részt, de igyekszem. Lehet, hogy nem marad meg a kéthetes határidő és ezért bocsánat. Kicsit sok a tanulnivaló gondolom mindenkinek :)

Olvashattátok a címben, hogy egy prológust is hoztam. Ez tényleg igaz, viszont nem ide raktam. Erről részletesen itt olvashattok: Egyéb írásaim

Ha tetszik majd a fejezet, kérlek, írjátok meg nekem!!! :)

Kiegészítést találtok felül a kiegészítés részben képek formájában. Zene mellett írtam, tehát úgy olvassátok majd. Megváltoztattam a dizit is, remélem tetszik nektek. Kérlek, szavazzatok majd a szavazásokon, amiket kiírtam.

Ha tetszett a fejezet, kérlek, szavazzatok itt is a blogversenyes szavazáson: www.kritikanektek.blogspot.com Nagyon sokat jelentene. :)

Örülnék neki, ha írnátok véleményeket a részhez, mert ettől én csak jobb és jobb leszek majd! :) Köszönöm szépen előre is.

Cathy R.

9. fejezet – Elbeszélgetés 

- Bertie -

,,Nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el, hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható. Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel (legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával, konkrét célok kitűzésével és testmozgással.” 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba, mire reakciószerűen fordultam hátra.

- Leila, te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Haja csapzott volt és elég szétesettnek tűnt. A szomorúság már eltűnt arcáról, az izgatottság vette át a helyét.

- Te tudtad, hogy ma megyünk arra a beszélgetésre!? – Hangja kicsit felháborodott volt.

- Teljesen kiment a fejemből, úgyhogy nem te vagy az egyetlen. – vágtam rá, majd gyorsan folytattam is – Csak ezért rontottál rám? – vontam fel egyik szemöldökömet mélyen a szemébe nézve. Valahogy éreztem, hogy nem csak ez van a dologban.

- Hát, tulajdonképpen nem. – szégyellte el magát. Szemeit a padlóra szegezte és egyik lábával kis köröket rajzolt a linóleumra. Utáltam, mikor ezt csinálta, mert még én éreztem magam rosszul, hogy meg mertem vádolni ezt a kis törékeny lányt. Magától soha nem mondta el a dolgot, mindig nekem kellett belőle kihúznom.

- Csak nem értek valamit... – folytatta hangját kicsit lehalkítva, mintha azt akarta volna, hogy senki ne hallja rajtam kívül, amit mond – Tudod éjjel, mikor szétváltunk és úgy vadásztunk történt valami.

Meglepett a téma, amiről beszélni akart velem. Igazából nem is értettem, mire akart kilyukadni. Az tény volt, hogy nem értettem az éjjel történt dolgokat. De vajon ő mit tudhat? – fordult meg agyamban a kérdés. Hellyel kínáltam magam mellett, utalva arra, hogy kíváncsi vagyok az észrevételére. Gyorsan leült és kislányos szendeséggel folytatta.

- Azt mondtam neked, hogy nem tudom ki segíthetett neked. Ez részben igaz, viszont láttam valamit… Vagy inkább valakit. – helyesbített, amitől a hideg futkosott a hátamon – Biztos, hogy alakváltó démon volt, de lehet, hogy a testvéreink közül valaki. – Gyorsan félbeszakítottam, mielőtt tovább tudta volna mondani.

- Nem hiszem, hogy közülünk lett volna valaki. – ráztam meg rosszallóan a fejemet – Megkérdeztem mindenkit. Guy hozta a szokásos formáját, – vigyorogtam Leilára – Ruby nem is tudott az ügyről Esther pedig … a lényeg, hogy nagyon beégtem előtte. Odamentem hozzá és elkezdtem hálálkodni neki, mire ő teljességgel kinevetett. Kicsit megalázó volt a szituáció. – Ráztam meg rosszallóan a fejemet.

- És Destheni? Őt kérdezted már? – kérdezte kicsit oldalra billentett fejjel.

- Még nem kérdeztem. – válaszoltam a kelleténél kicsit gyorsabban. Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy Destheni mentette meg az életemet. Soha nem voltunk jóban. Minden pillanatot megragadtam, hogy cikizzem és gúnyoljam nekem nem tetsző magatartása miatt. Pont ő mentené meg az életemet? Váltig állítottam, hogy ő nem lehet képes erre, inkább végignézte volna a halálomat, minthogy segítsen. – Szerintem nem ő volt.

- Végül is soha nem voltatok jóban. – helyeselt Leila. Láttam arckifejezésén, hogy végigfuttatta magában Destheni-vel való durva veszekedéseimet. – Biztos, hogy nem Ruby volt?

Kérdése kicsit elgondolkoztatott. Viszont nem kellett démon külsőt öltenem, hogy észrevegyem, valamit tudott. A reakciói olyan zavartak voltak és most meg ez a kérdés. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha győzködni akarna valakit. De kettőnk közül kit? Olyan régóta ismertem már Leilát. Minden mozzanata már nyitott könyv volt számomra.

- Ruby, amikor elkezdtem neki is köszöngetni a jótettet, – fintorogtam – nem is értette, hogy miről beszélek. Először meg is lepődött, hogy megint mit csináltam, aztán bevetettem – mert persze beégni nem akartam megint – a mellébeszélést. Előadtam, hogy csak viccelek és nem történt semmi az éjjel. Annyira el volt havazva a mai utunkkal kapcsolatban, hogy el is hitte. – bólogattam elégedetten a saját kis sikeremre. – És most őszintén, szerinted Ruby miért hazudna?

- Szerintem sem ő volt. – ráncolta gondtelten a homlokát. Keresztbe tett lábakkal ült mellettem és karjait combján pihentette. Testtartása megadást sugárzott. Látszott, hogy teljesen beleélte magát az ügybe, viszont én még mindig nem értettem, hogy miért. Kicsit idegesített ez a mellébeszélés és végre a tárgyra akartam térni.

- Teljesen mindegy. Nem te, nem Esther, nem Guy és nem Ruby volt. Desthenit majd megkérdezem, de biztos, hogy ő sem mentette meg az életemet. Fölösleges is ezt tovább ragozni. Inkább mondd, hogy mi a baj! Látom, hogy valami nem stimmel, hadd halljam mi az! – változtattam a hangsúlyomon, kicsit túlságosan is parancsolóra. Csak azt reméltem, hogy Leila nem sértődik meg ezen és végre elmondja a baját.

- Csak meg akartam győződni arról, hogy biztos, nem-e közülünk mentett meg valaki, mielőtt elmondom mit láttam. – sóhajtott egy nagyot. Lábát leemelte a combjáról és a másik mellé helyezte. Kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. –

- Mikor éjjel elváltunk és másfelé indultunk, akkor én az erdő teljesen másik részére kormányoztam magam és gondoltam felfedezek új vadászatra alkalmas helyeket. Emlékszel, mikor ideköltöztünk ebbe a házba, és Amanda segített nekünk bezárni William ajtaját varázslattal? – válaszul bólintottam és kikerekedett szemmel figyeltem tovább. Hogyan kapcsolódhat ez most ide? - gondoltam.

Azelőtt én már ismertem Amandát, elég régóta és barátnők is voltunk, így jutott pont ő akkor az eszembe. És ezt te nem tudtad, de én egyszer, még nagyon régen megkértem, hogy hajtson rajtam végre egy varázslatot, miszerint, ha veled történik valami baj, akkor az én receptoraim reagáljanak és érzékeljem azt.

Hitetlenkedve néztem testvéremre. A kérdések sorban fogalmazódtak meg bennem, de megszólalni nem tudtam, igazából esélyem sem lett volna, mert Leila rögtön észrevette a meglepődöttségemet és folytatta:

- Ezt azért tettem, mert ebben az átkozott családban máshoz nem kötődöm, csak hozzád és teljesen úgy szeretlek, mintha az igazi testvérem lennél. Ha veled történne valami baj, azt nem élném túl. Itt vagy nekem és így nem érzem magam egyedül, így vészhelyzet esetén közbe tudok lépni és meg tudlak védeni. Csak sajnos ezzel az a baj, hogy csak akkor érzékelek valamit, amikor a baj már megtörtént. Akartam is szólni Amandának, hogy ezen javítsunk, de sehol sem találtam, de ez most nem lényeg.

Kis szünetet tartott és közben az arcomat vizsgálta. Felmérte, hogy mennyire taglózott le a vallomása, majd egyik kezével felém nyúlt és megsimogatta vállamat. Igazság szerint csak meglepett a dolog, de biztos ez kívülről kicsit durvábban nézett ki. Valójában jól esett, hogy így érzett irántam, hogy a testvérének tartott és még egy ilyen baj-érzékelő berendezést is alkalmazásba vett – aminek tulajdonképpen semmi haszna nem volt.

- Kicsit meglepett a dolog, de jól esik, hogy testvérként tekintesz rám. – mosolyogtam rá, mire ő is lazított arckifejezésén. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, sokkal rosszabb reakcióra számított. Végül is nem minden nap derül ki, hogy az ember – még nem is testvére – bevet egy ilyen vészjelzőt. – Na, igen éjjel jelzett gondolom a riasztód és? – kíváncsiskodtam tovább.

- Rögtön tudtam a pontos koordinátákat és elkezdtem rohanni feléd. Elég messzire elkóboroltam, mert az út nem éppen két perc volt, még teljes sebességen sem. Amikor már a közelben voltam, nagyon meglepő dolgot láttam. Ott feküdtél a földön és rángatóztál, én rögtön oda akartam rohanni, de aztán egy másik alakváltó démon megelőzött. Ugyan úgy nézett ki, mint mi. Mármint volt rajta fekete lepel, úgyhogy gondoltam, hogy közülünk való. Reggel azért is hazudtam. Sajnálom, de nem akartam leleplezni a közöttünk lévő varázslatot. – szeme tele volt megbánással, kötelességemnek éreztem megölelni, hogy egy kicsit enyhítsek a fájdalmán, de tudtam, hogy még nem végzett, ezért tovább kérdezgettem.

- Aztán kiderült, hogy nem közülünk való a megmentőm. – bólogattam. Kezdett összeállni minden. Az éjjel, a lány, a titokzatos alak, a köd. A köd!

- Leila, véletlenül, amikor a közelembe értél, nem láttál lila ködöt körülöttem? – kérdeztem mohón.

- Lila ködöt? – minden szót alaposan megformált. Hangja hitetlen volt, amiből sejtettem, hogy nem látott semmiféle ködöt. Erősen ráncolta homlokát és a távolba révedt. – Nem, nem láttam… Kellett volna?

- Nem lényeg. – legyintettem. Talán csak az álmom része volt- gondoltam.

- Úgyhogy most nem értem ki lehetett az. Mert ha nem közülünk valaki, akkor … - elhallgatott egy rövid időre, majd ismét folytatta. De felesleges volt, én értettem aggodalmát. – Az nem lehet, hogy Thalia, Stev vagy Anabel hazajöttek? – csillant fel a szeme az új ötlettől.

- Esélytelen. Nem mondtuk meg nekik, hogy hová költöztünk. Lehet, hogy valamelyikük megtalált, de akkor miért nem jött oda hozzánk reggel? – vetettem fel az újabb kérdést.

- TI MÉG MINDIG NEM VAGYTOK KÉSZ? – rontott ránk Ruby egy szempillantás alatt. Nem is hallottam, hogy a közelben lett volna. Elegáns öltözetéhez nem illett ez az ordibálás. Kilökte az ajtót és majdhogynem kirángatta Leilát a szobából. – Ezt nem hiszem el! Nem fogom ezt sokáig bírni! – pattogott tovább. Cselekednek kellett, mielőtt még valaki súlyosan megsérült volna.

- Jól van Ruby, már készülődünk! Különben is, Leila csak azért van itt, mert megkérdeztem tőle, hogy mit vegyek fel. Egy ilyen fontos eseményen normálisan kell kinéznem és gondoltam egy profira bízom a ruhaválasztást. Úgyhogy nyugi, két perc és kész leszünk! – kacsintottam Leilára.

- Azt ajánlom is! Van még fél órátok, aztán indulunk. Lent a kocsinál találkozunk majd. Igyekezzetek! –

Próbáltam kicsit elviccelni a dolgot, és Ruby-t meggyőzni arról, hogy valójában mi csak öltözködési tanácsokat adtunk egymásnak, ami persze nem igaz. - Haptákba vágtam magam katonás kijelentése után, mire ő nagy lendülettel becsapta az ajtót és bosszús léptekkel trappolt le a lépcsőn.

- Hallottad a főnök asszonyt, irány öltözni! – vigyorogtam Leilára, mire csak a szemét forgatta. – Majd folytatjuk a beszélgetést, ha hazajöttünk! - Adtam ki a parancsot.

Leila is kiment a szobámból és végre egyedül voltam. Gondolkozni nem volt kedvem, mivel eddig csak azokon a dolgokon járt az eszem, amik még rám vártak. Mint például az elbeszélgetés a polgármesterrel és az igazgatóval és a William szobájában tett látogatásról elcsevegni a testvéreimmel.

Ráadásul most itt volt még ez az éjjeli rejtély is. De akármennyire nem akartam ezeken agyalni, annál jobban pörögtem a kis képek az agyamban. Folyton a lila köd és a Nickollal való találkozásom járt a fejemben.

Gyorsan beálltam a tus alá és langyos vízzel megmosakodtam. Frissítő érzés fogott el rögtön a meleg ellenére. Szobámba visszaérve magamra kaptam egy krémszínű selyeminget és egy hozzá passzoló szövetnadrágot. A lányoktól már megtanultam, hogy nyáron nem túl előnyös fekete holmikat felvenni, ha az ember nem akarja magát elevenen megsütni.

Nyakkendőt nem kötöttem – pedig abból is volt elég a gardróbomban – inkább ingen két felső gombját lazán kigomboltam. Reméltem, hogy így nem tűnök majd tiszteletlennek ezen a jeles eseményen, és hogy Ruby nem harapja majd le a fejemet. Nem akartam elhagyatottnak festeni, csak azt a jó-kisfiúsálruhát hagytam el.

A cipő hosszas kiválasztása után, lementem a lépcsőn és kész voltam kilépni a forróságba. Az egész délelőtt elment úgy, hogy Leilával beszélgettem. Már délután 3 óra volt, így pont a legmelegebb napszakban indultunk el.

Az ajtón kilépve megpillantottam családom többi tagját, akik éppen várakoztak valakire. Gyors számolás után rájöttem, hogy nem én voltam az a valaki, majd beültem Guy nagy dzsipjébe. Mindig az anyósülésen ültem ebben a kocsiban, természetesen azért, mert nem akartam annyi lány közé hátra ülni. Nem mindig vagyok ráhangolódva a milyen-táskát-válasszak problémára, amin általában vitatkoztak.

Leila kis késés után megérkezett, így indulhattunk végre. Érdekes, még soha nem jártunk az oregoni gimnázium közelében, mégis Guy pontosan tudta, hogy merre kell menni. Ez kérdéseket vetett fel bennem, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Egyfolytában a múlt éjjel járt a fejemben. Próbáltam összerakni a képeket és egy elfogadható választ találni a szituációra. Sajnos nem sikerült.

Végre az iskolához értünk és még csak el sem késtünk. Az épület szerkezetileg gyönyörű volt és a kinézete is meglepően hívogató tulajdonságokkal bírt. Óriási udvar terült el előtte és egy óriási parkoló. Alig pár autó díszelgett benne, így kicsit furcsa látvány volt. Iskolaidőben biztos mindig tömve volt. Köves út vezetett egészen az épület fő bejáratáig. A külső falak narancssárgában pompáztak, ami a napsugarak hatására még szebb arcát mutatta. Igazi jó helynek tűnt ez a hely, első pillantásra. Kicsit átverésnek tartottam a vonzó külsőt.

- Ez csodás! – ámuldozott Destheni a kocsiból kiszállva. Lassan szemügyre vettük közelebbről az udvaron található kör alakú virágágyást, amiben narancssárga és fehér rózsák díszelegtek. Az iskola vezérszíne narancssárga lehet – gondoltam.

A főbejárat egy hatalmas üveges ajtóból állt, ami felett egy nagy táblára ez volt felírva: Orange megyei Oregon Állami Gimnázium. Kicsit ironikusan jött ki az „orange” megyei iskola színeként a narancssárgát megválasztani. Legalább lesz min még egy pár éven keresztül mosolyogni minden nap– gondoltam.

Egy lélek sem járt az épület közelében. Mikor bementünk, akkor sem fogadott más helyzet. A bejárati ajtóval szemben egy lépcső volt, körülötte pedig osztálytermek mindenfelé. Az előtér rettenetesen nagynak ígérkezett, viszont a tisztaság és a narancssárga szín itt is elengedhetetlen volt.

Nem mozdultunk el egymás mellől, mindenki a látványt próbálta befogadni. Szinte árváknak éreztük magunkat ebben a rettenetesen nagy épületben, egészen addig, míg hirtelen egy női hang meg nem szólított minket:

- Bizonyára önök Elsey-ék. – mosolygott ránk kedvesen a semmiből előkerült asszisztensnő féleség. – Én Rose vagyok, az igazgató úr titkárnője. Ő már várja magukat, úgyhogy fáradjanak velem. – majd még egyszer oldalra billentette fejét és mosolygott. Még csak most ismertem meg, de már kicsit idegesítőek voltak a vonásai. Középkorú nő létére kicsit öregesen öltözködött. Barna haját összefogva hordta és meglehetősen beesett volt az arca. Testalkata inkább mondható soványnak, mint vékonynak.

Egy hosszú folyosón vezetett minket egészen az igazgató irodájáig. Előtte megtorpant, majd szembe fordult velünk és elköszönt.

- Nyissanak be nyugodtan, már várja magukat. – válaszul csak elmormoltunk egy köszönömöt, majd Guy bekopogott.

- Szabad! – egy erős hang hallatszott bentről. Lenyomtam a rézkilincset, ami egy tágas szobába vezetett.

- Jó napot! – köszöntünk sorba, mikor beléptünk és megláttuk az iskola szigorúnak tűnő igazgatóját.

- Üdvözlöm magukat! – állt fel karosszékéből a mahagóni íróasztala mögül. – Örvendek! – egyesével megrázta a kezeinket és bemutatkoztunk neki.

- Foglaljanak helyet, kérem! – intett egy nagy megbeszélő asztal-féleség felé. – Sajnálattal közlöm, hogy a polgármester úr nem tudott eljönni. – mosolygott kedvesen ránk.

Helyet foglaltunk a kerek asztalnál, majd elkezdődött az igazi beszélgetés.

- Szóval, kezdjük az elején. – kulcsolta össze kezeit az asztal tetején. Az igazgatónk nem volt annyira idős, viszont haja már ősz árnyalatba ment. – Alá kellene írniuk ezeket a papírokat, mert, mint írtam levelemben, kötelesek iskolába járni.

Ezek után hosszú beszélgetésbe bonyolódtunk. Faggatott minket előző tanulmányainkról, iskoláinkról, szüleinkről és egyéb dolgainkról. Annyiszor mentünk már keresztül ezen a forgatókönyvön, hogy már folyékonyan tudjuk előadni szüleink autóbalesetéről szóló történetünket meg az ehhez hasonlókat. Ruby-nak köszönhetően megvoltak a hamis papírjaink is, és így sztorink még hitelesebbnek tűnt.

Két órás tárgyalás után aláírtunk még pár lapot, amivel igazolhattuk, hogy biztosan ide szeretnénk járni, majd kaptunk még pár ismertetőt az iskola történetéről, a házirendet mindenki külön példányban. Testnevelésre használatos pólóinkat is odaadta, amik természetesen narancssárga színűek voltak. Egyenruhát nem kaptunk, mert olyat nem vezettek be náluk, de felhívta a figyelmet az igazgató, hogy a megfelelő öltözködés elengedhetetlen.

Odaadta az órarendünket és pár prospektust és térképet az iskoláról. A várható programokról is tájékoztatott és felhívta a figyelmünket egy esedékes Elő bulira, amit minden évben megrendeztek még tanév előtt. Állítólag nagyon nagy sikere volt mindig.

Mindent megtudtunk tehát a következő tanévünkről és – magam nevében, én nagyon vártam már ezt az érdekes évet.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg kommentben!

Közérdekű!

Sziasztok!

Még nem frissel jelentkezek, mint látjátok.:)

Úgy gondoltam, hogy a Minipötyipuding név már kicsit unalmas, ezért beújítottam. Az új nevem ezentúl Cathy R. ! 

Azért jutottam erre a döntésre, mert egyszer szeretnék könyveket kiadni és milyen furcsán nézne ki a borítón, hogy ,,Minipötyipuding írta" A saját nevemet meg ugye nem szeretném felhasználni :)

Új oldalakat is készítettem,a miket örülnék, ha megnéznétek.

- Főszereplők oldalt kibővítettem,

- Mellékszereplők részt létrehoztam

- Egyéb írásaim menüpontot most csináltam!!!!

Ezekből a legfontosabb az Egyéb írásaim rész. Olvassátok el, hogy miket írtam ide - elég hosszú a monológ :$

A lényeg, hogy ide máris feltöltöttem egy új sztorimnak a prológusát. Sajnálattal közlöm - egyesek számára - hogy nem kezdem el még ezt az új történetet, csak kíváncsi vagyok a véleményetekre, tehát olvassátok el kérlek. Nem annyira hosszú!

Igazából csak ennyit akartam volna!

Legyetek jók, ha tudtok!

Cathy R.

Újabb díj!

Sziasztok!

Sajnos nem új fejezettel jelentkezem, még nem :) Abban a meglepetésben volt részem, hogy ismét megajándékoztak egy díjjal.

Még egyszer hálás köszönet Arielnek! :) Sokat jelentett, de tényleg.

A mai napom úgy sem alakult valami jól, legalább ez hozott egy kis örömet!

( A díjat megtaláljátok a ,,Díjak" menüpontban)

Szabályok:

Értesítsd azt a bloggert aki adja, hogy megkaptad!
Tedd ki a blogodra! 
Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!
Add tovább négy - azaz 4 - írónak!
Értesítsd a díjazottakat!

6 dolog rólam:

1. Mostanság gyakran változik a hangulatom az egyik percről a másikra. (persze ez ne riasszon vissza senkit :))

2. Szeretek idegennyelveket tanulni, bár olykor eléggé bele tudok fáradni és mindent csinálok, csak ne keljen leülnöm és foglalkoznom vele.

3. Imádom a kakaót. Fejezet írás előtt mindig szoktam inni, vagy esetleg csokit eszem. Valahogy meghozza az ihletemet :)

4. Egyik nagy álmom, hogy írónő leszek és ki is adják majd a könyveimet.

5. Szeretek szerelmes történeteket olvasni, viszont filmben inkább kíméljenek a túl csöpögős részektől.

6. Zene nélkül egyszerűen nem tudok élni. Bár borzalmasan tudok énekelni - ez tény és való - de azért szoktam próbálkozni... Nem túl sok sikerrel! :D

Akiknek továbbküldöm:

Elle: http://loveinthehellchicago.blogspot.com/

Alexa: http://jolcsakaszivevellat.blogspot.com/

Vickyke: http://valora-valt-almok.blogspot.com/

Kharex: http://sirnakazangyalok.blogspot.com/

Lady: http://neverforgivelove.blogspot.com/

Másik díj:

Úgy gondoltam, hogy ennek nem kezdek megint új bejegyzést, ezért ide raktam. FIGYELEM: a két díjat nem egy időben kaptam, tehát akiknek ma írtam (febr. 16), hogy tovább küldöm, azok ezt a képet rakják ki, a másik nem rájuk vonatkozik :)

Mellesleg köszönöm a díjat Encinek és Csillagfénynek!!

(A díjat megtaláljátok a ,,Díjak" menüpontban)

Szabályok:

1. Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak akitől kaptad!

3. Írj le 6 dolgot magadról!

4. Küld tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Magamról: 

már feljebb megtettem és nem fogom még egyszer leírni :)

Akiknek továbbküldöm:

Kharex: http://sirnakazangyalok.blogspot.com/

Lady: http://neverforgivelove.blogspot.com/

Nileve: http://orangyal.blogspot.com/

Krisz: http://newsun-krisz.blogspot.com/

Elle: http://loveinthehellchicago.blogspot.com/

8. fejezet - A köd

Sziasztok, drágáim!

Mint látjátok, frissel jövök. Először is ezer bocsánat, hogy nem hoztam időben (hétfőn). Első sorban azért nem, mert újra csináltam az egész blogot és ehhez időre volt szükségem. Meg sok volt a héten a tanulnivaló stb. Szerintem ne menjünk bele, mert órákig lehetne itt magyarázkodni :D

Kicsit elcsúsztam a fejezetekkel, eredetileg nem ezt a címet adtam volna ennek a résznek és nem erről szólt volna, de hirtelen megjött az ihlet és úgy éreztem, muszáj leírnom ezt!

Emellett új szavazásokat is készítettem, amikre léccives szavazzatok! :) Alap dolgok szerintem, úgyhogy nem lesz megerőltető a véleményeteket bepöttyözni. A FEJEZETHEZ TALÁLTOK KIEGÉSZÍTÉST IS FELÜL A KIEGÉSZÍTÉS MENÜBEN. ÉRDEMES MEGNÉZNI, MERT SZÉP KÉPEKET KERESTEM!! 

ZENÉT KETTŐT KAPTOK, LEHET VÁLOGATNI. ÉN IS EZEK MELLETT ÍRTAM, SZERINTEM ÚGY KÖNNYEBB OLVASNI IS! A CSILLAGOS RÉSZHEZ ODATETTEM A MÁSODIK VIDIT, DE AZT CSAK AHHOZ HALLGASSÁTOK, AMIKOR VÉGE A CSILLAGNAK, TÉRJETEK VISSZA AZ EREDETIHEZ! JA, ÉS ÉN CSOKIT IS ETTEM, MIELŐTT ÍRTAM VOLNA, SZERINTEM AZ MÉG JOBBAN MEGHOZZA HOZZÁ A KELLŐ HATÁST!

Kérlek titeket, ha tetszik a fejezet írjátok meg vélemény formájában!

Köszönöm szépen azokat, amiket eddig kaptam, nagyon hálás vagyok értük!!!!!! :) A rendszeres olvasóimat is kérem, hogy szavazzanak és komizzanak, hiszen azért rendszeres olvasók!

Nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet. Kicsit hosszúra sikerült, remélem, nem haragszotok ez miatt. :$

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

8. fejezet – A köd

- Bertie –

,,Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.”

Az erdőbe vezető úton meg sem szólaltam. Az előbb olvasott adatokat és információkat próbáltam feldolgozni – nem sok sikerrel. Leila sem volt túl beszédes kedvében. Csak a földet bámulta és néha felnézett a szemembe. Mindketten tudtuk a titkot.

Pillantása elgyötört volt és bánatos. Máskor nem bírt csöndben maradni, csak locsogott és locsogott olykor érthetetlen dolgokat. Néha elmosolyodtam ezen és éreztem, hogy minden rendben volt.

De most a cserfes kislány – aki eddig az életembe az egyetlen boldogságot csempészte – rosszkedvű és bánatos volt. Hirtelen úgy éreztem, minden kihullott a kezemből. A menedék nem volt menedék, helyette a nyers valóság maradt. Az erdő, a többiek, a sok titok, amire fény derült. A valóság. Eltűnt az álomvilág és helyette maradt az az érzés, ami az átváltozásunkkor.

Eddig hittünk valamiben. Hittük, hogy egyszer megmenekülhetünk ebből a szörnyű démonvilágból.

Leila szomorúsága csak az én hibám volt. Bűntudatomat próbáltam azzal csillapítani, hogy legalább megtudta az igazat. De miért éreztem magam mégis rosszul?

Mert tudtam, hogy önző dolog volt, amit tettem. Egész éjjel ezen járt az agyam, próbáltam megfejteni a rejtélyt, amit William naplója tartalmazott. Pár információ már a birtokomban volt, de mégsem tűnt elégnek. Túl sok üres, tátongó lyuk maradt a tények között.

Puszta létezésével vonzott magához és tudat alatt irányított minket. Amit akart, hogy megcsináljuk, azt megcsináltuk. Választásunk tehát nem volt. Mindenképpen meg kellett keresnünk az angyalt.

Most, hogy kiderült számomra, soha többé nem szabadulhatok ebből a démonos mizériából kicsit magamba voltam roskadva. A magányosság és a tudat, hogy most már örökre egyedül leszek, aggasztott.

Állítólag mindenki megtalálja az igaz és egyetlen társát. Fájt, hogy én mégis egyedül voltam és a sok szerelmes embert kellett néznem, amit kézen fogva sétáltak. Legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és teli torokból üvöltöttem volna, hogy ne legyenek már ilyen boldogok.

Mikor már elegem lett az önsajnálatból, végre tudtam a vadászatra koncentrálni. Úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom az emberi érzéseimet és csak az ösztöneimre fogok hagyatkozni. A vadságnak és az erőszaknak szabad utat engedtem, megbánás és bűntudat nélkül szívtam ki egy medve életerejét. Küzdeni sem volt ideje szegény állatnak, olyan gyorsan végeztem vele.

Sajnos nem tudtam teljesen érzéketlenné válni. Puhányságom legyőzött és egy embert menekülni hagytam, aki az erdőben kóborolt és kereste a barátja.

- Mike! Mike, itt vagy valahol? Mike! – hangja már kétségbeesett volt. Hisztérikus sírógörcsöt kapott és le-föl rohangált a fák között.

A kísértés nagyon nagy volt. Aztán egyszer csak megsajnáltam, mert hallottam, hogy Esther éppen Mike-ot marcangolja darabokra az tisztás szélén. Szegény lány soha többet nem látta a barátját.

Szánalmat és együttérzést éreztem vele szemben. Fél órán keresztül követtem és nem tudtam meghazudtolni magamat. Öld már meg! Már úgysincs semmi értelme az életének! Elvesztette a pasiját, valószínűleg nagyon ki lesz akadva, ha megtudja… Legalább megkíméled az idegösszeomlástól! Tedd már meg! Na! – biztattam magam kétségbeesetten. Olyan könnyű lett volna mögé lopódzni és elkapni a nyakát. Eltörni karjait és megbénítani egy nyakkitöréssel, majd kiszívni az erejét.

A lány már-már összeesett a kimerültségtől és egyre könnyebben becserkészhető prédának tűnt. Még néha felkiáltott, de a keresést nem adta fel. Nagyon szerette a fiút és ez még jobban fájt. Meg akartam szüntetni az ő és a saját fájdalmamat is. Szegény, mikor rádöbbent volna, hogy soha többet nem látja Mike-ot, akkor összetört volna.

Démonként éreztem a körülöttem lévő lények érzelmi állapotát. Őszintén szólva utáltam, hogy mindig bele kellett bújnom mások bőrébe és az olyan dolgokról is kellett tudnom, amikre nem voltam kíváncsi. Legszívesebben kikapcsoltam volna ezt a képességemet, de nem lehetett. Ez volt a végzetem, ami egyre jobban elnyelt. A fájdalom, félelem és a végtelen szeretet – persze, amiket próbáltam magamtól távol tartani – attól függően, hogy az illető éppen milyen erősen koncentrált rá, én is annyira éreztem, csak egy kicsit felturbózva. Volt, mikor teljesen elöntött a gyász, fájdalom vagy éppen a mérhetetlenül nagy szerelem.

Tudtam, hogy úgy is végeznem kell vele, de valahogy megsajnáltam. Olyan erősen koncentrált a fiúra és fohászkodott az Istenhez, hogy majd’ összeestem a megsemmisítő erőktől. Istentől.

A démonok világ életükben egy dologtól rettegtek a legjobban. Attól, aki teremtette az angyalokat és a legfőbb jóságot képviselte, annak az ereje puszta létezésével megbénította a gonosz erőket. Isten nem volt jelen a való életben, mégis sokan követték és hittek benne. Benne és a jóságában, ami akár egy halálos helyzettől megvédhette őket

A lányból áramló erő megszédített és egy sziklára estem. Soha ez előtt még ilyet nem tapasztaltam. Egy áldozatomnál sem véltem felfedezni ekkora erő felszabadulást. Bódultan próbáltam megdörzsölni csonka végtagommal a szememet. Ahogy a lány egyre távolodott tőlem, úgy csökkent az előbbi bódultság, de még mindig nem tudtam felállni. Mindenképpen végezni akartam vele.

Tíz méterre elfutott és szólítgatta barátját. Semmi. A fák visszaverték hangját, aztán csend lett. Nem bírta tovább, kimerülten csuklott össze. Kezdte elhagyni a remény, de még mindig nem tudtam a közelébe férkőzni. Időközben feltápászkodtam és ismét megközelítettem.

Elhatározásom az volt, hogy egy gyors támadással ott termek és kitöröm a nyakát. Más választást nem hagyott. Meg kellett ölnöm. Támadásra készen állva felmértem, hány másodperc alatt tudok úgy mellette teremni, hogy ne bénítson meg a belőle áramló erő. Türelmem kezdett elfogyni és kezdtem magam úgy érezni, mint a macska, mikor egy madarat akar elkapni.

Mikor kidolgoztam tervem utolsó részletét is, elindultam villám gyorsan. Körülbelül húsz méter távolságban voltam tőle, mikor a szívembe szúrt valami elég erősen. Jóval bent voltam a lány erejének övezetében és nem tudtam menekülni. Fogva tartott. Szemem eközben vörössé változott és éktelen démonsikításban törtem ki. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna.

Éreztem, hogy mindjárt itt a vég. Nagy puffanással értem földet, immár félig ember testben. Levegő után próbáltam kapkodni, de nem sikerült. Utolsó erőmmel a lányt kerestem a szememmel. Nem láttam mást, csak lila ködfoltot és őt. A köd engem is szorosan magába font és nem eresztett. Lassan eltűnt a köztünk lévő gát és eggyé váltam a furcsa ibolyaszínű folttal. Átjárta testemet és már nem küzdöttem ellene. Már elnyelt és úgysem volt miért életben maradnom.

˜*•.•*~

Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam felidézni a lány arcát. Egy bál díszletét képzeltem el, ahol ő és Mike táncolnak. Halk zene szólt és a körülöttük táncoló párok mind elegáns ruhákban voltak. A terem inkább hasonlított egy iskolai tornateremhez, mint egy palotához. Kétségtelenül egy iskolai bálon voltak.

Hirtelen megváltozott a kép. Magamat véltem felfedezni a fiú ruhájában. Párom már nem az a lány volt, hanem egy gyönyörű szőke hajú teremtés. Háttal állt nekem, így az arcát nem láttam.

Majd ismét feltűnt valami. Illetve valaki. A szőke haj eltűnt, helyébe barna loknik díszelegtek a lány fején. Én körbe – körbe vezettem őt a termen. Testünk egyszerre ringatózott a lágy zenére, de még mindig nem láttam az arcát. Ekkor úgy gondoltam, hogy ideje a kezembe vennem a dolgot és lassan elkezdtem apró köröket leírni a lánnyal, hogy hadd lássam meg végre, ki is ő.

A felismerés, akár egy arculcsapás, úgy ért. Nickol nézett velem farkasszemet. Lassan egyik kezemmel végigsimítottam a vállán majd az arcához értem. Annyira valóságos volt az egész, hogy muszáj volt megcsókolnom. Lassan a derekán pihentetett kezemmel még szorosabban magamhoz húztam, másik kezemmel a füle mögé nyúltam. Mélyen a szemébe néztem, mire ő elmosolyodott. Számmal közelítettem az övéhez mindaddig, amíg végre megéreztem a világ legédesebb csókját.

Nem akartam abbahagyni, egyre nagyobb erővel vontam magamhoz. Lassan elengedte szájával az enyémet és kezeit a mellkasomra tette. Arca elgyötört volt, majdnem sírt. Próbálta leplezni, de nem ment neki. Mikor észrevette, hogy őt lesem, vajon mi lehet a baj, elmosolyodott és így szólt:

- Most már menned kell. – Óvatosan bontakozott ki ölelésemből és elindult az ajtó felé. Szívem hevesen zakatolt és nem értettem semmit. Talán ez volt a búcsúcsókja?

- Nicki! Várj! – rohantam utána. Közöttünk a távolság megsokszorozódott és minél jobban mentem felé, ő annál jobban távolodott. Elveszítettem. Megint. – Mi ez az egész?

Választ nem adott, csak mosolygott. Szerencsétlennek éreztem magam, mert míg itt volt mellettem megfoghattam volna, de elengedtem. Hagytam neki, hogy másodszor is elmenjen.

Már nem próbáltam utána rohanni, mindössze csak álltam és néztem, ahogy egyre jobban távolodik. A nagy terem már nem volt ott, helyette egy erdő fái magasodtak körülöttem. Nickol eltűnt a távolban.

˜*•.•*˜

Ismét éreztem azt a levegő nélküli világot, amit az álom előtt. Félig démon, félig ember testben vergődtem a földön és ordítottam teli torokból. A lila köd meg sem mozdult, ugyanúgy temetett minket maga alá. A lány csak sírt és sírt. Észre sem vett. Bizonyára nem festettem valami jól, ezért nem is bántam, hogy kimaradt ebből a jelenetből.

Tüdőmet és a többi belső szervemet kezdte teljesen megbénítani a köd. Mint egy partra vetett hal, úgy rángatóztam.

Egyre csak a lányt figyeltem, mikor forogni kezdett az egész világ. Éreztem, hogy vége. Végre vége. A távolság közöttünk nőtt és kettéágazott. Az egyik egy fehér ösvény volt, a másik egy fekete. Középen a lány feküdt a földön. Választás elé állított, ezt jól tudtam. Vagy a pokol, vagy a mennyország.

A választásom természetesen a fekete útra esett. Majdnem elindultam rajta, de előtte egy utolsó pillantást vetettem a földön fekvő teremtésre. Hirtelen egy sötét alak termett mellette és karját belevájta a lány hátába. Sikítani sem volt ideje, mert holtan dőlt oldalra.

A lila köd felszívódott és a két út is eltűnt. A halálával minden fájdalmam véget ért. A távolság ismét ugyanannyi volt és a forgás is abbamaradt. Gyengének éreztem magam, csak feküdtem a földön. Minden erőmet kiszívta belőlem.

A fekete leples alak egyre közeledett felém, aztán lehajolt hozzám és megnézte, jól vagyok-e. Nem ismertem fel, de ez jelen pillanatban nem is érdekelt. Intett, hogy menjek oda a megölt személyhez és fogyasszam el. Óvatosan megközelítettem és már nem árasztotta azt a borzalmas erőt.

Mikor végeztem vele, felnéztem az égre és láttam, hogy alkonyodik. Ebben a pillanatban a hold is eltűnt az égről és az én démon testemet is vitte magával. Újra emberi testben pompáztam.

Az erdőt már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Elindultam az egyik ösvényen a barlangunkhoz a ruháimért. Útközben találkoztam Guy-al .

- Milyen éjjeled volt? – kérdezte, mikor meglátott.

- Hagyjuk. – intettem. Nem volt kedvem az elmúlt óráimról beszélni. Az emlékek még túl frissek voltak és nem akartam feleleveníteni a piszkos részleteket.

- Sziasztok, srácok! - kiáltott ránk Leila. Az arca még mindig elgyötört volt, ezt a köszönést is csak úgy préselte ki magából.

Úgy intéztem a dolgokat, hogy lemaradjak kicsit és intettem Leilának, hogy ő is tegye ugyan ezt. Mikor már csak ketten voltunk, közelebb mentem hozzá és megkérdeztem:

- Jobban vagy?

- Őszintén? Nem igazán. – válaszolta kis szünettel. – De ha jól hallottam neked mozgalmasabb éjszakád volt. Mi történt?

- Hosszú. De legyen elég annyi, hogy majdnem meghaltam. Esther-nek köszönhetem, hogy még élek. – mondtam. Nekem is kicsit nehezemre esett elismernem, de így volt. Éjjel Esther mentett meg.

A barlangban magunkra vettük a ruháinkat és megvártuk egymást. A hazafelé vezető úton ismét hangtalanul mentünk. Nem tudtam, hogy hányan hallottak az éjjel történt dologról, de reméltem nem sokan. Guy biztos nem, de Leila itt volt a közelben, Ruby pedig nem mondott semmit, tehát valószínűnek tartottam, hogy ő sem tudott róla.

Muszáj volt megköszönnöm Esthernek, amit értem tett. Kicsit nehezemre esett, de végül is ő mentett meg. Odalopóztam mellé és belekezdtem kis beszédembe:

- Esther, figyelj kösz, hogy megmentetted az életemet az éjjel. Nem is tudom, hogyan tudom majd meghálálni. – Lassan felém fordította az arcát. Szemei kigúvadtak és tátott szájjal bámult rám.

- Te miről beszélsz? – Nem értettem a dolgot. – Megmenteni? Téged? – kérdezte kihangsúlyozva minden egyes szót.

-Az éjjel. Amikor megmentettél. Az te voltál, nem?

- Nem értem, miről beszélsz. Én nem itt szoktam vadászni mostanában és most sem itt voltam. – Hangjában a hitetlenkedés és a tökéletes undor volt felfedezhető. Ezzel nem sokra mentem, maximum magamat égettem le.

Ezek szerint nem Esther volt. Teljesen hülyének nézett. Mikor megköszöntem neki a dolgot, már én is kicsit kételkedtem benne, aztán kimondta, hogy mégsem ő volt, akkor megértettem: nem tett volna értem semmi ilyet. Határozott elképzelésem utána Ruby volt, tehát át is kormányoztam hozzá, miután végighallgattam, hogy Esther miért nem mentett volna meg.

- Ruby, beszélhetnénk? – léptem hozzá közelebb.

- Persze, de aztán sietnünk kell, mert ma lesz az elbeszélgetés az iskolában. – Teljesen kiment a fejemből ez is.

- Először is köszönöm szépen. – mosolyogtam rá. – Nagyon köszönöm.

- Oké… - húzta el a mondat végét. – De mit is?

- Hát, hogy megmentettél. Tényleg hálás vagyok.

- Bajba keveredtél? Mit csináltál már megint? – nézett mélyen a szemembe. Nem ő volt.

Megbénultam. Nem Esther és nem Ruby. Guy semmit nem tudott a dologról és Leila csak hallotta. De akkor ki mentett meg?

- Hahó!? Bertie, mit csináltál már megint? – szögezte nekem a kérdést.

- Semmit. – haboztam, aztán eszembe jutott egy jó kibeszélő módszer – Csak gondoltam beugratlak. – Próbáltam nem hisztérikusan röhögni a saját baklövésemen.

- Ha-ha. Nem értem, ezen mi olyan nagyon vicces, de te biztos tudod. Na mindegy, menj öltözni mert mindjárt indulunk!

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, bár ez sem volt számomra biztonságos. Tisztázni akartam a fejemben kavargó gondolatokat. Nem értettem mi történt az éjjel.

Valaki megmentett, de ki? Vagy valaki hazudott a családomból vagy … Annyi kérdés merült fel bennem. 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok le a véleményeteket!