Képzeljétek: jelentkeztem egy versenyre, ha ti
is szeretnétek, akkor kattintsatok erre a bannerre:
UI: A
fejezethez még nem kaptam semmi visszajelzést. Kicsit szomorú vagyok ez miatt,
úgyhogy ha van kedvetek és elolvastátok a fejezetet, akkor írjátok meg nekem,
hogy tetszett! J
Már végre frissel jelentkezem, remélem sokak örömére. Megjegyezném, hogy
visszatértem a rendes kerékvágásba és mostantól pontosan hozom majd a
fejezeteket. :)
Kérlek szépen titeket, hogy ha tetszett a fejezet, akkor mutassátok ki
véleményeteket! Én kíváncsi vagyok rám: Akár jó, akár nem ;)
Már
nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet, jó olvasást. Zene mellett
olvassátok, ha ajánlhatom.
Vidám kis rész ez, sok új
szereplővel és KIEGÉSZÍTÉSSEL, amit tudjátok, hol találtok (aki nem, annak
megsúgom, hogy felül a menüpontok között a Kiegészítés részben!!)
Jó olvasást!
Cathy R.
10. fejezet –
Elő buli
- Bertie –
,,Lehet,
hogy a Mennyország szép hely, de a Pokolban több az ismerős.”
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon
miért nem voltak barátaim. Senkiben nem bíztam meg igazán, de most komolyan,
miért tettem volna? Nem mintha én olyan kiváló vagy rendkívüli ember lettem
volna, hogy senki sem volt érdemes a bizalmamra. Inkább csak megkíméltem az
embereket saját magamtól.
A világ nagyon megváltozott. Az emberek egyre jobban ragaszkodtak a kézzel
fogható dolgokhoz, mintsem az érzelmekkel. Olyan dolog, mint a szeretet,
meghaladta a fejlődés igényeit. A virtuális világ, amit tudósok alkottak
megteremtett mindent, amire egy modern lénynek szüksége volt. Ezek mellett ki
foglalkozott egyáltalán az érzelmekkel? A valósággal?
Biztos szuper lehetett, ha egy okos telefon kivetítette sokak előtt az internet
nyújtotta világot. A valóság viszont háttérbe szorult és az emberek inkább
hittek a nyálas filmeknek, amikben két szerelmes harcolt egymásért, majd pedig
a ,,Happy End” koronázta meg az egészet és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Ismerős ugye?
Inkább hittek a jól öltözött reklámügynököknek, akik termékeik sikeréért
képesek voltak még a csillagokat is lehazudni az égről – mint a valóságnak.
Pont ezek vakították el az embereket. Most komolyan, mikor megnézte egy kislány
azt a romantikus filmet, mit gondolt utána? Szerintem beleélte magát a
helyzetbe és elképzelte a saját életét ugyanígy. Majd mikor felnőtt rájött,
hogy a férje megcsalta és váláshoz folyamodott. Még ekkor sem fogta fel az élet
lényegét, inkább élete hátralévő részét is a sajnálkozással töltötte és
elhalmozta magát használati cikkekkel.
Nem fogadták volna el, ha azt mondom, én démon vagyok. Egy ember sem lett volna
erre képes. Éppen ezért féltem mindenféle közeledéstől. Haverjaim mindig is
távolságtartóak voltak – talán érezték rajtam, hogy megtartom a szükséges egy
lépés távolságot.
Nickolon kívül nem volt igazi barátnőm sem. Mondhatni, hogy a tisztelet, teljes
hiánya volt bennem a lányokkal szemben. Ribancoknak tekintettem őket, hiszen
csak olyanokkal volt dolgom. Szeretetet ezek az egyéjszakás kalandok nem
nyújtottak.
Viszont nála ki voltam éhezve a lány társaságra a beszélgetésen kívül is,
különben ha sokáig nem kaptam meg ezt az élvezetet, akkor képes voltam
hülyeségeket véghezvinni. Egy szép kaland után muszáj volt megölnöm szegény
teremtést, mert fontosabb volt a családi titkunk megőrzése, mint egy emberi
élet. Persze ezek után mindig rosszul éreztem magam.
Egy idő után megutáltam magamat önzőségem miatt. Innen már egyenes út vezetett
lefelé.
Mindezek ellenére vártam az iskolát. Új kihívásokat és lehetőségeket láttam
magam előtt. Ám az, hogy így még több ember életét sodrom veszélybe, kicsit
elvette a kedvemet. Tartottam attól, hogy hogyan fognak alakulni a kapcsolatom
a gyengébbik nemmel. Biztosra vettem, hogy nagyon szép lányokkal fogok
megismerkedni. A kísértésnek viszont, hogy egy kis etyepetye után elvegyem az
életüket tartotta bennem a lelket, és újult erővel vártam a tanévkezdést.
Ám előtte még hivatalosak voltunk egy kisebb fajta bulira, amit a gimnázium
szervezett minden tanév elején. Őszintén szólva nem tudtam elképzelni ezt az
abszurd tanár-diák összejövetelt. Mivel szinte biztosra vettem, hogy felügyelet
nélkül nem engednek egy tizenéves bandát randalírozni. Mindenesetre nem volt
kedvem megint az igazgató úrral társalogni, szerintem, érthető indokkal.
A napok vészesen közeledtek a pénteki bulihoz, de előtte volt még egy
elintéznivalónk Leilával. Mondhatom, hogy mindkettőnk számára elég kínos volt a
csevej kis családunkkal, különösen, amikor éppen magyarázkodtunk:
- Szerintem üljetek le! – markoltam meg erősen a bőrkanapé karfáját.
- Kezdek megijedni. – Ruby először rám, majd Leilára nézett, aki épp úgy, mint
én leplezni próbálta szorongását. Keresztbetett lábakkal ült egyenes
testtartással.
- Kényelmesen elhelyezkedtetek? Kezdhetjük? – nézett körbe Leila kis
családunkon. Utáltam mindig is, mikor húzta az időt. Mellébeszélésben profi
volt.
- Igen, de kezdhetnénk már? – türelmetlenkedett Guy – Fogalmam sincs, mi lehet
ennyire fontos, de nekem dolgoznom kell.
- Szóval, - kezdtem nagy nehezen a padlót bámulva. Mikor felemeltem tekintetemet
négy szempár meredt rám sürgetően. A napfény, ami a fehér függönyön keresztül
szűrődött be a szobába, árnyékot vetett mindenkire. Mindig is utáltam
beszédeket tartani, de ez a mostani még jobban megnehezítette a dolgomat. – két
dolgot szeretnénk nektek elmondani. – gyors pillantást vetettem Leilára –
Először is egyik délután senki sem volt itthon, csak én és Leila, rávettem őt,
hogy jöjjön le velem a pincébe.
Muszáj volt tartanom egy kis hatásszünetet, mert fel akartam mérni szavaim
súlyát. Mindenki kikerekedett szemmel bámult rám szótlanul. Látszott, hogy nem
éppen erre számítottak, mikor beszélgetni hívtuk őket.
Leila hirtelen elkezdett fészkelődni, felé fordultam, mire ő jelezte, hogy ő
szeretné folytatni:
- Ne essetek kétségbe! Ez csak … a kíváncsiság vezérelt minket. Nem hiszem,
hogy közületek senki sem jutott még eszébe, hogy lemenjen és kicsit többet
megtudjon a származásunkról.
- Dehogynem! Leila, nem kell itt bizonygatnod, hogy nem vagytok hibásak. Én
személy szerint, kicsit sem haragszom rátok. – szólt közbe Destheni – Nekünk is
ugyanúgy megfordult a fejünkben. – mosolygott diadalmasan – Csak, valami védi
az ajtót. – vonta fel egyik szemöldökét.
- Éppen ez volt benne a legfurcsább. Az ajtót játszi könnyedséggel kinyitottuk.
– mosolyogtam Leilára – A varázslat, amit Amanda olvasott rá… hát… nem volt
rajta. – vontam meg a vállamat.
- Az hogy lehet? Bertie, biztos nem csaptok be minket? – kérdezte Ruby.
Valójában rosszul esett ez a vádaskodás, mert szent igaz, bebizonyítani úgy sem
tudtuk. Megnéztem, és az ajtó zárva volt.
- Ruby, kérlek, ne kezd! Annyi idő telt már el, hadd fejezzük be. – hízelegtem
kedvesen. Válaszul egy vállrándítást és szúrós tekinteteket kaptam.
- Mikor kinyitottuk az ajtót – Leila vette át a szót – valami különlegeset
kerestük, ami segíthet kideríteni pár dolgot rólunk. Könyveket, iratokat
kutattunk át, de semmit nem találtunk. Főleg, hogy valami furcsa nyelven
íródtak. – forgatta a szemét.
Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta érdekes történetünket. Testvéreim arcán
egy kis elismerést véltem felfedezni. Bevallom őszintén, jól esett látni, hogy
nem haragudtak ránk, sőt, örültek, hogy valaki meg merte végül tenni, bár
kétkedés halvány árnyéka, még fellelhető volt szemükben
- Aztán hosszas keresgélés után ráakadtunk William naplójára. Körülbelül akkor
írhatta, amikor a háborút tervezgette. Részletesen leírt mindent arról, hogy
hogyan kell démont teremteni. – a mondat befejezése után lehajtotta a fejét.
Nem éppen vidám rész következett ez után és ezt tudatni is akarta
testvéreinkkel.
- Hé, Leila! Jól vagy? – kérdezte Esther. Csodálkoztam, hogy eddig még nem
szólt egy szót sem. Leila csak bámult maga elé és nem tudta folytatni. Végül is
ez érthető volt számomra, mert ki akarna egy ilyen rossz hírt közölni? Senki.
Látszott rajta, hogy fogalma sem volt, hogyan tálalja az igazságot.
Esther felállt a kanapéról, majd közelebb lépett Leilához. Átkarolta vállait és
lehuppant mellé. Számomra ez a gesztus megdöbbentő volt tőle. Nem igazán láttam
még ilyen együtt érzőnek, de biztosan kedveli Leilát.
Szegény lány még mindig sokkos állapotban ült nővére karjaiban. Nem
tétlenkedtem tovább, megragadtam a szót és közöltem én a megsemmisítő mondatot.
- William részletesen leírta, azokat a dolgokat, amiket mi kerestünk. Beszámolt
arról, hogy a teremtett démon, olyanok mint mi, soha nem hagyhatják el
teremtőjüket, vagyis Williamet. – próbáltam minél jobban leegyszerűsíteni, hogy
ne kelljen még egyszer elmagyaráznom az egészet. – Tehát az igazság az, hogy
soha nem fogunk szabadulni Williamtől. Amit ő mond, az nekünk parancs.
Mindenki döbbenten ült. Nem erre számítottak, határozottan nem.
- Ezek mellett, – folytattam kihasználva a csöndet és azt, hogy mindenki figyelt
rám – nagyon hosszan beszámolt még egy lányról, Dorotheáról. Lehet, hogy semmi
köze hozzánk, de mikor becsuktam a könyvet kiesett belőle egy lila rózsaszirom.
Olyanokat írt róla, hogy örökre őt fogja szeretni.
- Tehát, ha ez igaz – szólalt meg Guy – akkor Deliat nem is szereti. Bár lehet,
hogy régen írta, de ha egy férfi ilyet ír, akkor az valószínűleg úgy is van.
Nem bírtam Guy ilyen kirohanásait. Ezzel bennem mindig azt idézte fel, amikor
üvegeztünk és bevallotta, hogy ő még szűz. Alap esetben kiröhögném szánalmas
fickót, de most csak szimplán undorodtam tőle.
- Lehet, de erre nincs garancia. A másik, amiről akartam veletek beszélni az
nem más, mint az elbeszélgetés előtti éjszaka. Akkor éjjel majdnem meghaltam,
de valakinek hála, mégsem. – néztem körbe kis családomon. A reakciók vegyesek
voltak. Például Guy csak nézett értelmesen, Esther pedig majdnem elröhögte
magát.
- Végig kérdeztem mindenkit és közületek senki sem volt. Leila viszont látott
egy démont, aki megmentette az életemet. Olyan volt, mint mi, mármint volt
rajta lepel. Biztos, hogy nem közületek volt valaki? – Válaszul fejrázásokat
kaptam. Nem tűnt úgy, mintha hazudtak volna.
- Szóval, akkor a mai kis megbeszélésünk eredménye az, hogy William fogjai
vagyunk örökre, vagyis soha nem szabadulunk drága teremtőnktől és még egy
titokzatos démon is itt ólálkodik körülöttünk. Ami lehet, hogy jó, lehet, hogy
nem. – összegezte a felállást Esther.
- Szuper. – vont vállat Ruby. – Ennél jobb hírekkel nem is szolgálhattatok
volna. – Kis iróniát véltem felfedezni a hangjában. A félreértés elkerülése
végett nagyon szívesen beolvastam volna neki, hogy mi nem hangulatrombolásért
mondtuk el ezeket a fejleményeket, hanem mert muszáj volt tudniuk róla. De
végül megálltam és nem mondtam neki semmit.
- Akkor már csak azt kellene eldöntenetek, hogy akarunk-e menni arra az elő
bulira? – kérdezte Ruby egyhangúan.
- Most miért ne? – vont vállat Esther. – Ki kellene próbálnunk! – lelkesítő
beszéde látszólag nem hatott meg senkit, úgyhogy más oldalról kezdett el érvelni.
– Most komolyan azért nem mennétek el, mert egy ilyen idióta magához láncolt
minket? Azt nem tiltotta meg, hogy szórakozzunk! Ki kell engednünk valahol a
gőzt!
- Igaza van, menjünk el! – javasolta Guy is. Mindenki rábólintott végül a
dologra.
˜*•.•*˜
A
parti előtti egy hetem nagyon unalmasan telt. A forgatókönyv szinte minden nap
ugyan az volt: munka, vadászat, alvás.
Egy olyan lénynek, aki már leélt több mint 400 évet, kicsit nehéznek tűnt
feldobnia a napjait. Szinte mindent kipróbáltam már, amit csak egy ember
megtehetett.
Az elmúlt egy hét elég békésen telt, viszont nagyon aggasztott nővérkém
rendellenesen normális viselkedése. Esther kimondhatatlanul megemberelte magát
mostanság, ami, hogy őszinte legyek, nem illik hozzá. Még nem tudtam rájönni a
baj okára, pedig már egyre kíváncsibb voltam.
Jótette kezdődött Leila vigasztalásával, majd pedig a házimunkába is beszállt,
amit alap esetben sosem tett. Felém irányuló csipkelődéseivel is egy kicsit
felhagyott. Próbáltam ezt nem katasztrófaként felfogni, hanem minden egyes
pillanatát kiélvezni, mert nem tudtam meddig fog ez még tartani.
A buli egy pénteki napra esett, 4 nappal a tanévnyitó előtt. Egy utolsó bulizás
és józanodásra alkalmat adó időpont volt. 16 órára voltunk hivatalosak az iskola
dísztermébe lebonyolított partira.
A készülődéssel nem sokat vacakoltam, viszont próbáltam elegánsan festeni.
Öltöny és nyakkendő volt az elvárás, akár tetszett, akár nem. Választásom egy
fekete együttesre esett egy hozzá illő kék nyakkendővel.
Ahogy elnéztem, testvéreim – Guy-t kivéve – sokkal többet töltöttek
cicomázkodással, mint én. Azt kell mondanom, hogy mindezek ellenére megérte,
mert csodálatosan festettek. Ruby kékes öltözékben pompázott, Destheni kevésbé
fényűző zöldben, Leila egy hozzá tökéletesen passzoló kislányos rózsaszín
koktélruhában, Esther pedig vadmacskának öltözött. A ,,kié-a-legszexibb-ruha”
versenyben nálam első helyezést ért el.
Autóval nem volt vészesen messze a gimnázium. Már messziről láttuk a
kivilágított narancssárga épületet és a csodaszép virágokat. A parkolóban már
nem volt sok hely, de Guy-nak mégis sikerült egyet találnia. A kocsik körül
minden tele volt szebbnél szebb ruhákba öltöztetett lányokkal, akik a bulira
igyekeztek vagy csak álltak a parkolóban és pletykáltak.
Feltűnt egy fekete ruhába bújtatott kistermetű lány, aki magányosan állt az út
szélén. Hosszú barnás haja eltakarta az arcát. Meglehetősen alacsonynak
látszott, mikor elmentünk mellette. Destheni megszólította, mire az ijesztő
kislány felénk fordult:
- Jól vagy? – firtatta Des.
- Igen, igen, köszi. – csilingelt a kislány magas hangján. A világosban
feltűnt, hogy kicsit ijesztő kinézettel áldották meg. Keskeny arcához
szabálytalanul nagy, fekete szemek villogtak és körülbelül úgy nézett ki, mint
egy anorexiás. – Csak várok valakit. – bólintott, majd újra az utat leste. –
Bent gondolom, még összefutunk, mellesleg Mo vagyok.
Fogalmunk sem volt, hogy merre helyezkedett el a díszterem, csak követtük a
beszédelgő tömeget. Mindenki párosával vagy csoportokban érkezett. Jól
összeszokott csapatoknak néztek ki.
Bevallom idegesített, hogy húgomat megbámulták a fiúk. Leila tényleg elbűvölően
nézett ki, elég szemrevaló teremtés volt, de mikor menet közben olyan szavakat
kiabáltak utána, hogy ,,cica” meg ehhez hasonló gusztustalanságokat, akkor
legszívesebben a védelmére keltem volna, akár egy jó báty.
Az iskola egész épületét ellépték a szórakozó diákok. Nem szoktunk hozzá ennyi
emberhez, ezért eleinte nem váltunk szét. Próbáltuk felfedezni a helyet, nem
sok sikerrel. Ismerkedni akartam és kicsit gáznak éreztem testvéreim jelenlétét
szorosan a nyakamon. Nem volt sok időnk naplementéig, tehát nem csak
tétlenkedni akartam.
Szétválásunk után Leilával maradtam. Ketten masíroztunk le-föl a folyosón, de
mivel nem tudtuk kik lesznek az osztálytársaink kicsit értelmetlennek tűnt. Már
kezdtük feladni, amikor megjelent az igazgató úr:
- Á, Mister Elsey, örülök, hogy látom! – veregette meg a vállamat, mintha
haverok lettünk volna. – Miss Elsey, csodálatosan néz ki, ha szabad ilyet
mondanom! – méregette Leilát, szerintem egy kicsit pedofilos beütéssel.
- Mi is örülünk, hogy látjuk, igazgató úr. – válaszoltam elrejtve undoromat.
- Gondolom, senkit nem ismernek! - mosolygott megvillantva ezzel kopott
fogsorát. – Jöjjenek, bemutatok Önöknek pár leendő osztálytársat. Maguk úgyis
egy osztályba fognak járni, ugye? – bökött ráncos ujjával először rám, majd
pedig húgomra. Válaszol csak két bólintást kapott.
A zene időközben felerősödött, így egymás szavát alig hallottuk. Kacskaringózva
az élő akadályok között vezetett minket a diri. Őszintén szólva, nagyon
kíváncsi voltam már új osztálytársainkra.
- Hadd mutassam be Önöknek Agnest és Aaront! – Kicsit kényelmetlenül éreztem
magam ebben a bemutatósdi-játékban. Első újonnan szerzett ismerőseink kedvesnek
tűntek mindezek ellenére. Agnes egy barna hajú, kissé kerekded arcú lány volt,
fekete-fehér ruhába, ami kiemelte dekoltázsát. A mellette álló srác, Aaron jó
havernak látszott. Kezet nyújtottam neki, majd bemutatkoztunk egymásnak.
Elraktároztam agyamban Agnes és Aaron arcát. Leila rögtön elkezdett fecsegni az
új barátnője, aki totálisan szerelmes volt a srácba. Egymás kezét szorongatták.
Nem hagyott az igazgató sok időt az ismerkedésre, vezetett is tovább minket.
Kicsit lemaradva araszoltam Leila után. Hirtelen belém jött egy gyönyörű lány,
látszólag nem látta, hogy ott voltam.
- Jaj, sajnálom! – már majdnem szabadkozni kezdtem, hogy kicsit sem baj, amit
csinált, mikor hirtelen kezet nyújtott – Mellesleg Dora vagyok. – mosolygott a
szépséges lila ruhás lány. Eszembe jutott, hogy nem fogom tudni, merre kell
mennem, ha elveszítem Leilát szem elől, ezért gyorsan kerestem a tekintetemmel,
majd mikor visszafordultam Dora felé, ő eltűnt. Körbenéztem, de sehol sem
láttam.
Megismerkedtünk még két sráccal: Lionellel és Briannal. Mikor kis felfedező
túránk véget ért, az igazgató magunkra hagyott. Javasoltam Leilának, hogy
keressük meg a többieket, majd én szerettem volna kicsit összehaverkodni új
osztálytársainkkal. Így is tettünk.
A többiek is kihasználták az alkalmat, ismerkedtek és beszélgettek.
- Elmegyek innivalóért. Bertie, nem jössz velem? – kérdezte Esther sejtelmesen.
Zavartam pislogtam rá, majd követtem egészen a bárpultig.
- Emlékszel még az üvegezős estére testvérkém? – kacsintott rám. Soha nem
tekintettem még rá testvéren kívül máshogy, de most megmutatta nekem szexis
oldalát. – Te, öcsikém, mertél! – kacagott. – Most pedig keresek neked egy
csajt, ha már itt vagyunk. – nyújtogatta a nyakát a tömeg felé.
- De valami jót, ha lehetne. – kértem, de tudtam, hogy felesleges. Én mertem, ő
meg nyert. Elképzeltem magam előtt a legrosszabbat, amit választhatott volna
nekem.
- Nyugi, nyugi. Ne legyél ilyen feszült, már kiválasztottam neked a tökéletes
csajt. – mosolygott gúnyosan – Számításba vettem, hogy milyen lányokat nem
kedvelsz és ekkor megszületett a döntés. – bökött állával egy csapat lányra. –
Közöttük van a Nagy Ő.
Megijedtem. Ahogy elnéztem azokat a csajokat rájöttem, hogy Esther mennyire
ismert. Igaza volt, utáltam, ha egy lány riszálta és megjátszotta magát. Ő pont
ilyen lány választott nekem.
- A rózsaszínruhás az. Köszönj szépen az új barátnődnek Bertie! – mosolygott
önelégülten, majd otthagyott a puncsos tál mellett.
Odament a rózsaszínruhás szőkeséghez és valamit a fülébe súgott. A csaj
elmosolyodott, majd elindult felém hosszú lábait szabályosan egymás után
rakosgatva. Egy igazi cicababa tartott felém, körülbelül, mint Barbie.
- Szia, Emily vagyok! – nyújtott kezet, közben mélyen a szemembe nézve. Mindeközben
azt hajtogattam magamnak, hogy lehetne rosszabb is. Végül is, nem egy ronda
lányt választott nekem nővérkém, hanem egy olyat, akitől bizonyára két hét után
meg fogok őrülni – gondoltam magamban.
Hogy tetszett a fejezet?
Kérlek, írjátok meg nekem!
Sziasztok! Sajnálom, de még nem frissel jelentkezem. Nem tudom, hogy ez kinek jelent csalódottságot... Na, mind egy, erről majd később írok. Kaptam egy újabb díjat, három embertől!! Encynek, Vadóckának és Kharexnek rettenetesen köszönöm, nagyon nagy megtiszteltetés ez nekem!
Szabályok: 1.Tedd ki a képet a blogodra! /kész/ 2.Köszönd meg annak akitől kaptad! /kész/ 3. Küldd tovább azoknak a blog íróknak akik szerinted megérdemlik! /kész/ 4. Hagyj megjegyzést a blogjukon! /kész/