2012. szeptember 16., vasárnap

15. fejezet - Take away my Life


Sziasztok!

Jaj, ismét itt vagyok egy újabb fejezettel. Ahhoz képest, hogy már suliidő van, nem is késtem sokat, csak egy napot! Ez nem fog így menni sokáig, hiszen egyre több tanulnivalóm van sajnos :/ A 16. fejezetet már elkezdtem, de nem haladok vele és jövő héten sem lesz időm rá... De elég a negatív gondolatokból, a lényeg, hogy ez a fejezet már megvan!
Remélem tetszeni fog, főleg mert egy másik szereplő szemszögéből írtam! Szerintem ő is szimpatikus lesz nektek. Természetesen nagyon sok titkot rejt ő is...
Sajnos az előző fejezethez nem kaptam még megjegyzést, de pipák érkeztek és ennek is örülök!
Kérlek titeket, ha ezt a részt elolvassátok/olvastátok írjátok le, hogy mit gondoltok róla, mert nagyon fontos lenne!
Zenét is kaptok hozzá és tudnotok kell, hogy ez a szám benne is lesz a történetbe, úgyhogy figyeljétek ;)

Jó olvasást és szavazzatok az éppen aktuális szavazásokon!
Cathy R.
15. fejezet – Take away my life
 
-         Agnes –

,,Aki félt már valaha az életben, az tudja, hogy a félelem, ha kívül nem mutatkozik is, belülről rágja az embert. A mosolygás, a gőgös vagy bátor arcjáték csak a kívülállónak szól, önmagát senki sem tudja becsapni.”
-          Agnes, drágám kérlek, vidd ki a szemetet! – szólt Nancy. Göndör fekete fürtjei a homlokára és a tarkójára tapadtak, ahogy a forró sütőnél hajolgatott. Anyu titkos házi almás pitéjét sütötte csak a mi kedvünkért. Bár azt sosem értettem, hogy miért volt titkos, ha Nancy is tudta.
-          Viszem. – válaszoltam boldogan az ebédlőasztaltól felkelve. Örömmel segítettem Nancy-nek, mert tudtam, hogy nem volt könnyű dolga. A szüleink halála után ő lett a gyámunk és viselte gondunkat, pedig nem lett volna kötelessége.
Nem volt vérszerinti rokonunk, de mégis anyukaként tekintettünk rá az öcsémmel, Alexxel. Régebben a házvezetőnőnk volt, de mivel születésünk óta ismert minket és szeretett bennünket tökéletes gyám vált belőle. A nagynéném, Diana sokkal inkább pályázott erre a címre - amit megértek, hiszen ő mégis csak az anyánk húga volt – de Nancy meggyőzőbben érvelt.
Diana sosem szerette Nancy-t. Emlékszem, hogy amikor kicsik voltunk, akkor sem jött sosem látogatóba, mindig mi mentünk. Egyszer megkérdeztem anyát, hogy miért csinálta ezt, nem szeretett minket? Ő csak annyit mondott, hogy Nancy-vel van baja, érthetetlen okból egyszer össze is vesztek és azóta Diana nagy ívben elkerülte a házunkat.
Nagyon szerettem Dianához látogatóba menni, mert különlegesnek tartottam mindig. Egyedül lakott mindig, pedig már 26 éves volt, amit sosem értettem. Furcsa, csillogó emléktárgyai mindig felkeltették az érdeklődésemet és akár órákat el tudtam tölteni a cuccai között kotorászva. Buddha szobrok, angyalszárnyas szellemek és csillámporral megszórt kövek tömkelegével volt tele a háló- és dolgozószobája.
Ujjaimat a porosnak látszó polcokon futtattam végig és közben le sem vettem a szemem a gyönyörű antiktárgyakról. Mindig kíváncsi voltam, hogy vajon honnan szedett össze ennyi mindent, hiszen nem utazott sokat. Ezek csak régi vackok, amiket az előző lakó hagyott itt a házban. Nagyon megtetszettek, ezért raktam ki őket. – válaszolta.
Amint Dianára gondoltam, összeszorult a szívem a hiányától. Több mint három hónapja nem láttam. Persze, amikor Nancy észrevette, hogy valami nyomta a szívemet, nem mondtam el neki az igazat.
-          Mi a baj drágám? – kérdezte, miközben a szemetes zacskót gyömöszöltem vissza a kukába. Utáltam hazudni, de muszáj volt.
-          Csak arra gondoltam, hogy az egyik új barátnőmet, Leilát áthívhatnám majd hozzánk? Csak most jött a suliba, de nagyon jóban lettünk. Megengeded? – kérdeztem. Tulajdonképpen nem hazudtam akkorát, mert már gondoltam erre. Nagyon megkedveltem Leilát.
-          Persze aranyom. Mikor szeretnéd áthívni? – Nancy éppen egy edényt törölgetett a mosogató felett, amikor belépett Alex.
-          Mondjuk holnap? – vetettem fel. A hangom nem csengett hamisan, ahogy általában, amikor hazudtam.
-          Lehet róla szó. Akkor kérdezd meg Leilát, hogy mit enne szívesen, mert akkor azt főzök. – mosolygott.
-          Sziasztok! – köszönt Alex hanyagul. Ledobta magát a velem szemben lévő székre és keresztbefonta mellkasán kezeit. Gúnyos, pimasz nézésétől kirázott a hideg.
Az utóbbi időben nagyon megváltozott, vagyis a baleset óta. A pszichológusok azt mondták, hogy nem tudja másképp túltenni magát a szüleink halálán, csak így. Nem mutatta ki a fájdalmát, inkább bajba keveredett. Annyiszor beszélgettem már vele erről, de a válasza csak egy vállrándítás és a szokásos: „Neked mi közöd ehhez? Hagyjál már békén!”
Nagyon fájt, hogy szenvedni láttam, de nem tehettem ellene semmit. Csak csendben figyeltem, hogy mit csinált. Toddal – az új haverjával – és a bandájával lógott egész nap, gördeszkáztak, néha loptak a közeli kisboltból alkoholt és ordibáltak végig a városban.
Egyszer bedrogozva találtam rá egy sikátorban a barátaival együtt. Ez rögtön a baleset után volt, mikor elkezdett haverkodni velük. Azóta minden nap szondáztattuk és különböző orvos által előírt figyelemtesztekkel állapítottuk meg, hogy tiszta-e. Szörnyű volt látni, hogy ilyen mélyre süllyedt, de mindent megtettünk Nancy-vel.
-          Sziasztok! – toppant be Eric. Puszit nyomott az arcomra és Alexxel kezet fogott. Testvérét megölelte, aki rögtön hellyel kínálta. Eric velünk ebédelt nagyon sokszor, mivel egész nap dolgozott és nem volt senkije, aki főzhetett volna rá, így aztán hozzánk jött.
Kedveltem Eric bácsit mindig is, bár volt benne valami ijesztő, amit nem tudtam megmagyarázni. Amikor megjelent és hozzámért kirázott a hideg, de próbáltam titkolni.
-         Milyen napotok volt, srácok? – kérdezte jellegzetesen mély hangján. Egy általános kérdés, amire a válasz sokkal bonyolultabb, mint azt az ember hinné. Alex motyogott valamit, én tekintetemet a sült húsra szegeztem, ami a tányéromon volt. Szorongtam, nagyon, de fogalmam sem volt, hogy miért. Többször volt, hogy megpróbáltam Ericcel beszélgetni, de nem ment: hányingerem támadt, szörnyű képek jelentek meg a fejemben és szédültem. Ezért úgy döntöttem, inkább nem kínzom magam.
Nancy másik testvérénél, Henry-nél és ilyen tünetek jelentkeztek, de őt kevesebbszer láttam szerencsémre.
Az érzés nagyon erős volt, szinte elviselhetetlen. Villám gyorsan járt, próbáltam felgyorsítani az evés folyamatát. Lábaimat a szék lábaira fontam és figyeltem a levegővételre. Lassan be majd ki! Figyelmemet a rágásra irányítottam, nem Eric mélykék szemeire. Egy darabig éreztem a tekintetét, amint az arcomat fürkészte, valószínűleg észrevette szorongásomat.
Az ebédlő narancssárga betonfalai vészesen közeledtek, a levegőben terjengő sültszag elviselhetetlenné vált. Lassan felálltam az asztaltól, tányéromat elmostam, megköszöntem az ételt és bemenekültem a szobámba.
Nagy puffanással estem be az ágyamba. Kezemet a szívemre szorítottam és próbáltam valami jó dologra koncentrálni. Aaron. Elképzeltem a fekete felhőt elfújta a szél és a helyébe a barátom került.
Pár másodpercen belül kopogás hallatszott. Aaron képe megsemmisült, helyét átvette a fekete felleg.
-          Bejöhetek, Agnes? – kérdezte egy reszelős hang. Felültem az ágyon, megigazítottam a hajamat, mintha ez segített volna összeszednem magam.
-          Persze. – Próbáltam nyugodt maradni, egyenletesen lélegezni. Az ajtó Eric sötét alakját mutatta meg. Lassan leült mellém az ágyra. A közelsége elviselhetetlen volt. A sötétség elöntött, ahogy kék szemeibe bámultam.
-          Agnes, tudom, hogy nem vagyok a vérszerinti rokonod, de attól még szeretlek. – Kezem megremegett. Nem tudom miért, de egy szavát sem hittem el. – Nagyon szorongsz, csak nincs valami baj? – vonta fel egyik szemöldökét miközben az egyik keze az enyémre csúszott. Jeges érintésétől kirázott a hideg, a gyomrom görcsölt.
-          Eric, semmi bajom nincs igazából. – Mosolyogj!
-          Aggódom érted! – Kis híján hittem is neki, de aztán kezét egyre feljebb húzta a karomon. – Ha valami nyomja a szívedet, nekem nyugodtan elmondhatod. – Hangjában volt valami sötét és kihívó, amire rögtön felfigyeltem, de nem értettem ezt az egészet. Viccesnek találtam, hogy így kérdezősködött, pedig pont ő volt a baj.
-          Köszönöm. – Egy mosoly kíséretében bólintottam majdnem teljesen meggyőzően. – Ne haragudj, de most találkozom Aaronnal. Mennem kell. – Tulajdonképpen nem beszéltem meg vele találkozót, de ki kellett valamit találnom és általában Aaronhoz mentem, ha ilyen problémáim támadtak.
-          Hát akkor, örültem! – Felkelt, de még nem ment ki a szobából. Azzal az átható pillantásával egyenesen a szemembe nézett egy ideig. Nem emeltem el a tekintetemet. Ő szakította meg a kis ,,farkasszem játékunkat”. Elmosolyodott a padlót bámulva, majd elhagyta a szobámat.
Pár percig még mereven ültem az ajtót bámulva. A sötétség elnyelt teljesen, de küzdöttem ellene. Egy biztos menedékre volt szükségem, amit csak Aaron tudott biztosan. Gondolataimat rá összpontosítottam, látni akartam őt.
Nem hagytam, hogy a sötétség megint elnyeljen, a barátom járt a fejemben. Levetettem a ruháimat és a szobámból nyíló saját fürdőszobámba mentem. Gondosan eltávolítottam arcomról a sminket, majd megmostam és bekrémeztem. A tusolóból folyó meleg víz ellazította fáradt, merev izmaimat. Gyors mozdulattal lemosakodtam, majd megtörölköztem.
Könnyű nyári ruhák után kutattam a szekrényemben és rábukkantam egy fehér felsőre egy hozzá illő szoknyával. Felöltöztem, átpakoltam egy másik táskába, megfésülködtem és felkötöttem a hajamat. Sminkemet újra felvittem az arcomra nagy odafigyeléssel. Fontosnak tartottam, hogy Aaron szépnek lásson akármennyire ki voltam készülve. Neki ezt nem szabadott látnia. Parfümöt fújtam a nyakamra és a csuklómra.
Indulásra készen léptem ki a szobámból, ahol Nancy fogadott.
-          Hova mész Agnes? – kérdezte szórakozottam. Haját illesztgette, majd köténye zsebében matatott.
-          Aaron-hoz. Nem sokára jövök! – puszit nyomtam az arcára és kimentem a bejárati ajtón. Futólag köszönt, de ezt már csak kint hallottam.
Aaron nem lakott tőlünk messze, mégis buszra volt szükség, ha az ember gyorsan oda akart érni. A megálló a sarkon volt a pékség előtt. A járat pár percen belül megérkezett, jegyet vettem, majd ülőhelyet kerestem. Öt megálló után megnyomtam a leszállást jelző gombot és a busz nélkülem gördült tovább.
A házuk két sarokra volt. Gyors léptekkel haladtam, szinte futottam. Gondolataim visszaterelődtek Ericre és a sötétségre, de kényszeríttettem az agyamat, hogy Aaronra koncentráljon.
Kétszer megnyomtam a csengőjüket, amire rögtön kitárult az ajtó és megpillantottam Őt. A biztos menedéket, a biztonságot nyújtó embert, akit nagyon szerettem. Gondolkozás nélkül magamhoz öleltem. Egyszerűen csak érezni akartam, hogy nem voltam egyedül.
-          Szia. – köszönt, miután elengedtük egymást. – Át akartam menni, de te megelőztél. – Szorosan magához vont és egy homlok puszival ajándékozott meg. Beszívtam kellemes illatát és éreztem, hogy biztonságban voltam. Hirtelen minden rossz megszűnt, az agyam már csak vele, jóval volt tele.
-          Sajnálom, csak így kérdezés nélkül állítottam be. – Aaron jól ismert engem. Mindent tudott rólam, beleértve a szüleim halálát. A baleset után nem mentem pszichológushoz, inkább vele voltam. Neki beszéltem először nyíltan az érzelmeimről. Ő meghallgatott és a szeretetével vett körül, ami nekem pont elég volt. Ezt sosem tudtam neki meghálálni.
Jól ismerte az ilyen kirohanásaimat, amikor kérdezés nélkül átmentem hozzájuk és látni akartam. Ez csak akkor fordult elő, amikor neki edzése volt és később ért haza, különben ő jött hozzánk. Elhalmozott a szeretetével és a gondoskodásával és nagyon sokat volt velem. Mindenről tudtam vele beszélni, még az Erices dologról is. Pontosan tudta, hogy mit éreztem.
-          Gyere be! – mosolygott és átkarolta a derekamat. Rajtunk kívül senki sem volt a házban, de ez pár másodpercen belül megváltozott. Anyukája, Bess toppant be és üdvözölt minket.
-         Sziasztok. Agnes, úgy örülök, hogy látlak. – Szerettem, hogy mindig ezt mondta. Itt biztonságban éreztem magam, ahol szerették a jelenlétemet és szívesen láttak. Meleg ölelésével fogadott és egy puszit nyomott az arcomra.   
Bess egyedül nevelte a két fiát, mert a férje elhagyta őt 10 éve, pont, amikor Jeff született. Nagyon becsültem benne, hogy dolgozott és stabil szülőként vett részt a gyermekei életében. Szerette őket, viszont nem volt boldog ember. Fiain kívül nem volt senkije. A férfiaknak nem kellett, mert már nem volt fiatal és ki akart volna egy kapcsolatot kialakítani egy olyas valakivel, akinek már 2 gyereke is volt? Pedig Bess vágyott volna a törődésre. Sokszor nézett romantikus filmeket, amiknek a felét végigbőgte.

Aaron szobájában mindig rend volt, amit szerettem. Hálás voltam az égieknek, hogy ilyen fiút küldtek nekem. A hibáival együtt szerettem és elfogadtam. Nem zavart, hogy diszleksziás volt, hogy szeretett érzelmekről beszélni és ettől kevésbé tűnt férfinek mások szemében, de nekem ez természetes volt. A tanulásban segítettem neki amennyit tudtam, főleg a helyesírásban.
Becsukta maga mögött az ajtót, a hátam mögé lopózott, elkapott és átölelt. Szorosan tartott a karjaiban, majd megfordított és megcsókolt. Felkapott a karjába és az ágyra fektetett óvatosan.
Lágy csókjai teljesen elfeledtették velem a délután rossz érzéseket, átadtam magam a gyönyörnek és élveztem a pillanatot. Mellkasára feküdtem és a plafont bámultam, ahová a csillagos éjszaka volt felfirkantva világító műanyag csillagokkal. Még kiskorában festette apukájával. Ez volt az egyetlen szép emléke róla.
Fél órán át így feküdtünk, én elmondtam neki, amit Eric váltott ki belőlem. Csendben hallgatta végig a történetet, aztán megkérdezte:
-          Agnes, most komolyan, szerinted ez véletlen? – könyökölt fel mellettem az ágyon, hogy a szemembe tudjon nézni.
-          Szóval azt gondolod, hogy ennek valami oka lehet? – tapintottam rá a lényegre. Amint kimondtam, már nem is tűnt olyan őrültségnek.
-          Igen. Szerintem ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy figyelmen kívül kellene hagynod. Mert mondjuk én sosem éreztem ilyet egy ember iránt sem. Nem féltem, hogy elnyel a sötétség vagy hasonlók. – Szemeiben a mély megértés tükröződött.
-          Lehet, hogy igazad van. De mit csináljak? Hogyan derítsem ki? – A kérdések igazából saját magamnak szóltak. Ez a terv még meg sem fordult a fejemben.
-          Nem tudom. De szerintem keresned kéne egy embert, aki ért ehhez az egészhez, mármint asztrológus, vagy ilyenek. – Vonta fel egyik szemöldökét miközben végigsimított a hasamon. Ujjaival apró köröket írt le a felsőm felületén.
-          Menjek el egy jóshoz? – horkantam fel. Nevetségesnek tűnt a megoldás még kimondva is. Szarkasztikusan néztem rá.
-          Mondjuk. De ebben a témakörben van több megoldás is, csak meg kell találnunk. – mosolygott. – Tudod, nincs lehetetlen! – mindig ezt mondta nekem, mióta megismertük egymást. Az ő szájából valahogy természetesnek hangzott, elhittem, hogy a lehetetlen is lehetséges.
-          Igen, tudom. De most a legkevésbé sem szeretnék ezzel foglalkozni. Nem azért jöttem ide, hogy ezen rágódjak ismét.
-          Akkor mondjuk, mihez lenne kedved? – kérdezte mézesmázosan, majd megcsókolt. Lassan rám feküdt, de nem az egész testsúlyával. Mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek. – suttogta. A vele töltött idő olyan volt, mint egy álom. Álom, amiből soha nem akartam felébredni. Szinte túl szép volt, hogy igaz legyen, de mégis az volt.
-          Én is. – A hátába kapaszkodtam, simogattam. Beletúrtam a hajába, miközben apró csókokat nyomott az arcomra és a számra. A vágy egyre fokozódott mindkettőnkben.
Aaron egy pillanatra teljesen megváltozott. A szemeiben bujaságot vettem észre, ahogy csókolt az is más volt. Sokkal több volt benne a vágy, a szerelem. Kívántuk egymást, de tudtuk, hogy nem ez volt a megfelelő alkalom.
-          Sajnálom. – mondta hirtelen. Mellém feküdt és a mellkasára vont.  – Kicsit elragadtattam magam. – Szégyellte magát. Tudtam, hogy nem erőlteti a szexet, ezért fölösleges volt a magyarázkodás. Csak elkapta a hév.
-          Én nem haragszom, ezt te is tudod. – könyököltem fel, hogy a szemébe tudjak nézni. – Csak szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom.
A délután többi részében beszélgettünk mindenféléről. Bess készített nekünk gyümölcssalátát, amit persze meg is volt muszáj kóstolnunk.
-          Szeretnél zenét hallgatni? – kérdezte Aaron, amikor visszamentünk a szobájába egy Jeffel való kártyaparti után. Olyan természetes volt ez az egész. Nagyon jól éreztem magam, tudtam, hogy szerettek ott.
-          Persze. – bólintottam boldogon és leültem a karosszékbe, ami az asztal mellett állt.
-          Evanescence, a kedvenced. – mosolygott és tovább babrált a HIFI gombjaival. Pár másodpercen belül felcsendült a Bring me to Life című slágerük. Mind közül ez tetszett a legjobban, mert tökéletesen illett hozzám.
Hiszen a szüleim halála után nem voltam önmagam, az egyetlen ember, aki segített az Aaron volt, szinte visszahozott az életbe. Ez volt a szám lényege is, éppen ezért szerettem annyira.
Becsuktam a szemet és halkan énekeltem a szöveget. Éreztem, átéltem, hogy miről szólt a dal. A refrén résznél viszont nem stimmelt valami.  A dalszöveg nem egyezett.
Az énekesnő hangja eltorzult és rettenetes szavakat ejtett ki a száján: Take Away My Life. Kinyitottam a szememet és Aaront kerestem. Az ágyán feküdt és egy szakadt képregényt lapozgatott.
-          Te is hallottad? – kérdeztem, közben koncentráltam a dalszövegre, amiben újra felcsendült a rémes mondat.
-          Micsodát? – nézett kérdően Aaron. Azt hittem, csak szórakozik, de a szeme mindent elárult. Valóban nem tudta miről beszéltem.
-          Ez nem az eredeti Evanescence. – mondtam halkan. – Miért alakítottad át, hogy azt mondja: Vedd el az életem?
-          Agnes, ez az eredeti. Én nem csináltam vele semmit. Azt énekli, hogy hozz vissza az életbe! –erősködött. Pont ettől féltem.
-          Ne! Ne! Ne! – suttogtam. Fogalmam sem volt, mit jelentett ez az egész. Én nem azt hallottam, amit Aaron mondott. A teljes ellenkezőjét.
Sokkolt ez az egész. Sírva rogytam le a földre, összegubóztam, akár egy kisgyerek. Amint meghallottam utoljára a rémisztő mondatot elöntött a sötétség és megint azt a furcsa dolgot éreztem.
A könnyeim megállíthatatlanul csurogtak le az arcomról és áztatták a padlót. Aaron felugrott és segíteni akart, de nem érzékeltem. Az a furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Amint a számnak vége ért, mintha az egészet elvágták volna.
A sírást abbahagytam, a lelkem megkönnyebbül. Az érzelmek lavinaként öntöttek el, már azt sem tudtam, ki voltam. Kavargott bennem minden, vigasztalhatatlan voltam.
Miért csinálod ezt velem, Istenem? Miért?
Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, írjátok le a véleményeteket! 

3 megjegyzés:

☆ Vadóckaa ☆ írta...

Szia!

Wow, egyszerűen imádtaaam! :D
Agnes rokonokkal való viszonya, és ahogy mindezt leírtad, varázslatos :)

Egyébként imádom ezt a számot, egyik nagy kedvencem :D

Alex viselkedése kissé meglepett, de szimpatikus karakternek tűnik. (nekérdezd miért, nem tudom :))

Tetszett az "Eric elől menekülős" rész, ahol pont az a személy jön utána, aki elől elrejtőzne. Bár gondolom, ez nem véletlen. A dalszövegátírás pedig egyenes rémisztő volt. :D Imádtam!

És bocsánat, hogy az előzőhöz nem írtam, valamiért nem tette közzé, amiket azon héten kommenteltem/szavaztam. De most bepótoljuk :)

Csak így tovább, már nagyon várom a folytatást! :D

Puszi: Vadóckaa

Cathy R. írta...

Vadócka!
Nagyon köszönöm a kommentedet! :)) Irtó jól esett, hidd el.
Örülök, hogy tetszett a szám, én is imádom nagyon. Amúgy a sztoriban semmi sem véletlen, ezt jobb ha tudod! :D
Alex... hát igen, ő egészen más lesz később.. vagyis majd megtudod! :)

Köszi mégegyszer
Cathy R.

Crevins Vall írta...

Lécci rakd ki a blogom *~*

http://1d1d1d1d1d1dd11dd11d1d1d1d1d1d1.blogspot.hu/