Sziasztok!
Nagy sokára meghoztam a fejezetet. Kicsit lazítottam
mostanság, de szerintem csak jó hatással volt ez a történetre nézve.
Átgondoltam mindent és egy kicsit megváltoztattam, beleraktam és elvettem
belőle az eredeti ötletemhez képest.
Köszönöm szépen, hogy érdeklődtetek a történetem iránt és
amikor bejelentettem a szünetet még múltkor, akkor is írtátok, hogy várjátok
már a folytatást. El sem tudjátok hinni, hogy mennyit jelentett ez nekem, de
komolyan.
Próbálok folyamatosan beújítani dolgokat, de elég nehéz lesz,
főleg suli mellett. Na de mindegy, most nem ez a lényeg.
Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet, kicsit hosszúra
sikeredett, de nem baj. Ha jónak találjátok, kérlek, írjátok meg nekem, ha nem,
akkor is! Mert kíváncsi vagyok a véleményetekre, hiszen csak így lehet belőlem
jobb író! :)
Zenét és idézetet is kaptok a fejezethez, ja és örülnék, ha
a szavazásaimon részt vennétek és néha a Facebook oldalamra is ellátogatnátok!
Amúgy ez egy nagyon különleges fejezet, mert összesen 4
ember szemszögéből írtam. Ilyen nem sokszor lesz .:D
Tehát jó olvasást és írjátok le a véleményeteket, mert
érdekel!
UI: A kiegészítést megtaláljátok a szokásos helyen: fent a
menüpontban! :)
Jó olvasást!
Cathy R.
14. fejezet – Csajos nap
- Leila, Ruby, Destheni, Esther –
,, Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe,
amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy
segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a
gödör alján.”
- Leila –
Agnes
kecsesen kisétált a tanári asztalhoz és átvette régi atlaszát. Üveges szemmel
bámultam, ahogy fehér szoknyája követi alakját és körmeimet a pad szélébe
mélyesztettem. Rózsaszín körömlakkom bánta, de valahogy le kellett vezetnem a
feszültséget.
Bátyám pillantását kerestem.
Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy valóban Agnes volt az angyal, akit oly
régóta kerestünk. Mindenre választ kaptam, amint belenéztem Bertie kékesszürke
szemeibe. Már tény volt.
William naplójában írt egy
csomó névről, amik angyalokhoz tartoztak: Collins, Rainold és Darwin. Már az ő
korában is ezek voltak a legelterjedtebb vezetéknevek az angyalok között.
Mindenkiről el tudtam volna képzelni, csak Agnesről nem.
Mindezek ellenére nem éreztem
magam hátba támadva, hiszen nem volt rá okom. Barátnőm nem úgy nézett ki,
mintha tudott volna arról, hogy mi voltunk a démonok, sőt lehet, hogy
származásával sem volt tisztában. Annyira természetesen viselkedett.
Sok természetfeletti lénnyel
volt már dolgom hosszú életem során és a tapasztalatom az volt, hogy azok, akik
már több száz éve éltek, megtanulták kezelni képességeiket, de mivel az
angyalok büntetése a rövid élet volt, biztosra vettem,
hogy Agnes nem tudott erejéről. Általában aki tisztában volt azzal, hogy milyen
erő birtokában volt, bezárkózott, nem mosolygott, nem voltak barátai és nagyon
furcsán viselkedett. Ő ennek a teljes ellentéte volt.
Szerencsémre megszólalt a
jelzőcsengő még mielőtt teljes erőmből széttéptem volna a padot. Agnes többször
próbált beszélgetni velem, de nem adtam rá esélyt. Akkor tudtam meg, hogy ő az,
akit már vagy háromszáz éve kerestünk és a legjobb barátomnak tartottam egész
eddigi életem során.
Elárulva és nyomorultan éreztem
magam. Tudtam, hogy Isten nem szeretett minket, hiszen a rossz oldalon álltunk,
mégis rosszul estek ezek az apróbb bukások. Hozzászokhattam volna már, de
képtelen voltam beletörődni sorsomba. Tudtam a szívem legmélyén, hogy nem
voltam rossz ember, de mégis démontestben sínylődtem. Akaratom ellenére raktak
át a rossz oldalra. William tehetett mindenről.
Sötét gondolataimmal léptem ki
a teremből. Nem voltam kíváncsi jelen pillanatban senkire: sem Bertire, sem a
többi idióta emberre, akivel egy iskolába jártam.
Agnes jelentette számomra a
biztonságos menedéket. Amikor vele voltam, szinte normálisnak éreztem magam,
olyan gondtalannak éreztem magam, és egy pillanatra elfeledkeztem alakváltó
démon létemről. Kedveltem őt és úgy éreztem, megértett annak ellenére, hogy nem
mondtam neki igazat, viszont a bajaimat szépen „becsomagolva” körítéssel
elmondhattam neki. Most mindent elveszítettem. Mintha egy darabot téptek volna
ki a szívemből, legszívesebben bőgtem volna, székeket hajigálva hisztiztem
volna, de nem tehettem.
Agnestől fájón, mégis
mosolyogva búcsúztam, mert a következő óránk nem közös volt.
Bertie-vel nem beszéltem egész
nap és nem is akartam. Nagyon szerettem őt, de úgy éreztem, most nem értett
volna meg. Különben is, ha beszéltem a problémáimról nem tudtam megállni sírás
nélkül, és az iskola nem volt éppen alkalmas az ilyesfajta lelkizésre.
A többi órán szerencsére nem
találkoztam Agnessel. Csak további sebeket tépett volna fel bennem. Tornaórán
próbáltam lábfájást színlelni, amit a tanár be is vett, így a kispadon ülve
figyeltem a kosárlabdameccset.
Matekon – ami az utolsó óra
volt – egy olyan gyerek mellé ültettek be, aki egész órán szívta az orrát és
tüsszögött. Tudtam, hogy nem kaphattam el tőle semmit, mégis idegesített egy
kicsit. A füzetemet bámultam és közben próbáltam visszarángatni magam a
valóságba. Attól, hogy neked gondjaid vannak, még nem kell gonosznak lenned!
Óvatosan a srác elé csúsztattam
egy csomag zsebkendőt és rámosolyogtam. Igen, ilyen apró gesztusoktól éreztem
magam kicsit jónak, olyan emberinek. Kezdtem összeszedni magam és az előbbi
mottómat hajtogattam, de amikor kiléptem a teremből valami megváltozott.
Megpillantottam Őt. Azt a
srácot, akivel a bálon csókolóztam. Krémszínű hosszúnadrágot, elegáns cipőt,
fehér pólót és egy öltöny felsőt viselt. Egyik barátjával beszélgetett a
szekrényének dőlve. Csak félig láttam az arcát, de így is felismertem.
Elöntöttek annak a gyönyörű csóknak az emlékei, amiktől kissé megszédültem.
Levett a lábamról elegáns, mégis laza stílusával. Kisfiúsan édes gödröcskéi
megmelengették szívemet és arra késztettek, hogy odamenjek hozzá.
Magabiztos léptekkel
közelítettem felé, miközben haverja elment, ő pedig a szekrényben kotorászott.
Úgy éreztem, kellett szereznem magamnak egy-két jó pillanatot. Nekitámaszkodtam
az övé mellett lévő szekrénynek és tökéletes arcát fürkésztem. Zavartan észlelte
közelségemet és becsukta szekrényét.
- Segíthetek? – szólt bársonyos
hangján felvont szemöldökkel. Szavai szíven ütöttek, mégis azt hittem, csak
tettette a hülyét.
- Nem ismersz meg? –
kérdeztem mosolyogva. Homlokráncolva nézett velem farkasszemet. Kezdett
megrémiszteni. A gyerekes játék, amit velem űzött idegesített.
- Kéne? – Könyveit jobb
kezében tartva állt előttem. Azt hittem megsemmisülök. Nem ismert meg az a
srác, aki annyira tetszett, aki még meg is csókolt. Könnyek szöktek a szemembe,
de próbáltam visszafojtani őket. Még mindig reméltem, hogy csak szórakozott
velem.
- A bálon megcsókoltál. –
hebegtem. Kellemetlenül éreztem magam. Magyarázkodás-féleségem nagyon kínos
volt neki és nekem is, de meg kellett tudnom, mi folyt itt.
- Ez most komoly? – vonta fel
szemöldökét. Pár pillanatig azt hittem, csak a bolondját járatta velem és
reméltem felkap és megpörget fülembe súgva: ,,Hát persze, hogy emlékszem rád!”
De nem ez történt.
- Hát nem emlékszel? Sötétedés
előtt kint az iskola udvarán megcsókoltál. – mélyen a szemébe néztem és tudtam
az igazságot. Hitetlenkedve nézett rám.
- Bocsi, de azt hiszem,
összetévesztesz valakivel! – Hátat fordított és elindult. Nem hagyhattam
annyiban. Nagyon oda voltam érte, hogy nem hagyhattam elmenni.
Hogy mi volt a célom?
Tulajdonképpen meg akartam csókolni. Már így is eléggé lejárattam magam előtte,
így teljesen mindegy lett volna még egy utolsó próbálkozás. Elkaptam a karját
és magam felé fordítottam. Tökéletes arcát néztem, miközben minden kihullott a
kezéből. A könyvei és a füzetei nagy puffanással értek földet. Szólásra
nyitotta a száját, de nem volt ideje. Megcsókoltam. Tudtam, hogy ez volt az
utolsó esélyem, de nem hagyhattam ki. Ajkaim egyszerre mozogtak az övével.
Olyan valódi volt, mint a legelső csókunk. Teste energiái átáramoltak az
enyémbe és képek jelentek meg, amiket csak én láttam és ő. Sosem történt még
velem ilyen. Levetítette az első találkozásunk emlékeit. Azt az estét, amikor
először beszéltünk. Egészen addig tartott a kis film, amíg én elrohantam. Aztán
megszakadt minden. A bizsergés, ami előtte elöntött, elmúlt.
Fabian szájtátva bámult rám.
Tekintetemmel követtem alakját. Gyors mozdulatokkal összekapdosta könyveit,
miközben így szólt:
- Te nem vagy normális! -
Szavai nagyon fájtak, aztán hirtelen megpillantottam valamit a földön. Egy
fehér kis zacskót.
- Ez meg mi? – nyúltam utána.
- Az nem rád tartozik. Add ide!
– Elrántottam előle a zsákmány és beleszimatoltam. Drog volt.
- Mióta szedsz drogot? –
Hangulatom a kellemesről átváltott követelőzőre. Akár az anyja, úgy faggattam.
- Semmi közöd hozzá! – idegesen
kapkodott a zacskó után, amit nem adtam neki vissza.
- Válaszolj és visszaadom. –
Eszemben sem volt visszaadni, de valamivel szóra kellett bírnom.
- Körülbelül fél éve kezdtem.
De ha tudni akarod, hétköznapokon nem használom, csak rendezvények előtt.
Tudod, fontos a jó közérzet. És képzeld anyuci, ez nem olyan drog, mint a
többi. Nem leszek tőle kótyagos, csak jó közérzetet ad.
- Na meg elfeledteti veled a
dolgokat, nemde? – Leesett a tantusz.
- Akár így is
mondhatnánk. Remélem kielégítő volt a válaszom, és ha kellene anyag, csak
szólj! – kacsintott, kikapta a kezemből a zacskót miközben én mozdulatlanul
álltam.
Legszívesebben meghaltam volna
abban a pillanatban. Ez a fiú rettenetesen tetszett nekem, most meg kiderült
róla, hogy drogozott azon az estén és semmire sem emlékezett abból a csókból,
ami nekem olyan sokat jelentett. Biztos begyűjtötte az éppen aktuális új csajt
és elvitte egy körre, hogy tesztelje mennyire jó.
A napom egyszerűen katasztrófa
volt, ezért nem érdekelt ki látott, futásnak eredtem az iskolától és hazáig meg
sem álltam. A démon erőm miatt erre is képes voltam. Nem láttak meg az emberek
szerencsémre.
Otthon felrohantam az emeletre
és a szobámig meg sem álltam. Nem tudtam, mi is lett volna a helyes megoldás
egy ilyen helyzetben: az a lány, akit a legjobban kedveltem és a barátnőm volt,
kiderült róla, hogy ő volt, aki megtörhette a démonok átkát és az a fiú, aki
nagyon, de nagyon tetszett, egy drogos alak, aki bálokon és egyéb helyeken
belőtte magát és lekapott lányokat, köztük engem is.
Egyedül, átverve és nyomorultan
éreztem magam, így arcomat egy párnába temetve szipogtam és próbáltam kitalálni
valamit.
Nem tartott sokáig a sírás,
inkább zene mellett ültem a földön és gondolkoztam.
-
Destheni –
Iskolából hazaérve első utam a
konyhába vezetett. Leraktam az élelmiszereket, amiket vásároltam, csak azért,
hogy fent tartsuk egy normális család látszatát.
Hirtelen Bertie rontott be az
ajtón:
- Itthon van Leila? – kérdezte.
- Nem tudom. – Nyugtalan
arckifejezéséből következtettem, hogy valami nem stimmelt. – Történt valami?
- Egy nagyon nagy valami. –
Tulajdonképpen erre számítottam. – Figyelj, gyorsan elmondom. Nem szívesen
kérek tőled ilyet, de aztán meg tudnád nézni Leilát, hogy fent van-e?
- Vajon miért nem mész te? –
kérdeztem a fejemet ingatva. – Megbántottad valamivel?
- Nem. Azért nem megyek én,
mert félek, velem nem akarna most beszélgetni.
- Megszakadt a köztetek lévő
szoros kapcsolat? – húztam fel egyik szemöldökömet. – Komolyan Bertie, kezded
felkelteni tényleg az érdeklődésemet.
- Hanyagoljuk a veszekedést,
inkább figyelj! Megtaláltuk az angyalt. – kikerekedett szemmel bámultam
testvéremre.
- Hogy micsoda?
- Az egyik osztálytársunk,
tulajdonképpen Leila egyik legjobb barátnője. Szóval ezért kéne megnézned, hogy
itthon van-e. Eléggé mélyen érintette ez a dolog.
- Megnézem. – válaszoltam
kurtán, majd elindultam fel a lépcsőn. Leila-val sosem voltunk jó kapcsolatban,
most mégis megértettem a helyzetét.
Kétszer kopogtattam az ajtaján,
majd választ nem várva benyitottam. Húgom az egyik sarokban ült egy pár lila
párna között és lassú zenét hallgatott. Lassan rám nézett. Komoly arccal
leültem mellé. Nem tudtam, mit is kellett volna most tennem. Átölelni?
Nyugtatgatni?
- Mondd, jól vagy? – kérdeztem
végül. Arcán halvány mosoly suhant át.
- Igen, jól vagyok.
- Figyelj, tudom mit történt ma
az iskolában. Bertie mindent elmondott.
Leila arcán egy könnycsepp
gördült le, amit két másik követett. Nem zokogott, mindössze halkan potyogtatta
a krokodilkönnyeket.
Nem tudtam, mit csináljak, így
csak ültem ott és néztem, ahogy húgom a kiborulás szélén állt.
- Ruby –
Kémia volt az utolsó órám.
Utáltam a kémiát, soha nem is voltam jó belőle. Pedig az ember azt hinné, hogy
ennyi év iskola után már kicsit jobban megy, de tévedés.
Soha nem értettem, hogy a világ
haladásával párhuzamosan miért nem lehetett bevezetni olyan tantárgyakat, mint
mondjuk a divat történelme vagy ehhez hasonló érdekes témájúakat. De hiszen nem
lehetett minden tökéletes.
- Szia Ruby! – köszönt Rachel.
- Heló, minden jót. – intettem
neki az osztályból kifelé menet.
- Miss Elsey, Miss Kngiht,
várjanak! – kiabált utánunk Mr. Morgenson, a kémiatanár. Automatikusan
hátrafordultunk mindketten - Csak egy kérésem lenne magukhoz. – vigyorgott
bajsza alatt. Hallgatásunk beindította a beszélőkéjét. – Holnap egy kutatást
végzünk, csak későn jelentettem be az osztálynak. Pár virágot fogunk
megvizsgálni mikroszkóp alatt, amihez szükségünk lenne nyersanyaghoz, magyarul
útszéli gazokra. Tudom, hogy furcsa kérés, de szednének egy-két marék virágot,
amivel holnap órán kísérletezni tudunk?
Egy ilyen fárasztó nap után már
csak erre volt szükségem: egy idegesítő kémiatanárra. Virágszedés? Ez szánalmas.
- Persze, szedünk. – vágtam rá,
mert már szabadulni akartam. Gyors pillantást váltottam Rachellel, aki
körülbelül ugyanazt gondolta, mint én. Ezért szerettem őt annyira. Annyira egy
világ voltunk.
- Köszönöm szépen. – intett a
tanár és lassú mozdulatokkal visszatért a tanári asztal mögé. Lombikokat és
kémcsöveket rendezgetett, amikor elhagytuk a termet.
- Ezt most komolyan gondolja? –
röhögött arrogánsan Rach. – Sajnálom, de én ma nem leszek virágmező közelben,
így nem tudok szedni. Megtennéd helyettem?
- Aha, de mi ilyen
fontos? – érdeklődtem. Nekidőltem a szekrényemnek és lassan bepakoltam a
fölösleges könyveimet, azokat pedig kivettem, amelyekből tanulnom kellett
volna. Tulajdonképpen soha nem tanultam délutánonként és ezzel a hagyományt
most sem akartam abbahagyni.
- Megyek vásárolni Ericcel. –
bólogatott sunyin egy szekrénynek dőlve. Soha nem találkoztam még Ericcel, de
képen már láttam. Nagyon vonzó pasas volt, de nem igazán illett Rachelhöz.
- Akkor ti most jártok? – vontam
fel egyik szemöldökömet. Barátnőmnek soha nem mondtam volna meg, hogy mit is
gondoltam a fiúval való kapcsolatáról. A mi barátságunk így se, úgyse szólt az
őszinteségről. De legalább nem voltam egyedül.
- Nagyon úgy fest. – vigyorgott
Rach.
- Nem túl idős hozzád? Hiszen
kinéz vagy 35-nek. – Ráfordítottam a zárat a szekrényemre és lassan elindultunk
a kijárat felé. – Tényleg, hány éves?
- 32. De ez még nem a világ. – forgatta a szemét – Tudod, fel lehet ezt
úgy fogni, hogy tapasztalt. Én ezt teszem. Tudja, hogy hogyan kell bánni egy
nővel, ha érted mire célzok. – kacsintott. Magas sarkújának kopogása törte meg
a folyosó csendjét. Még tanítás volt.
- Te tudod, de szerintem ez már
undorító. Akár az apád is lehetne. – Tapasztalataim szerint nem volt előnyös
dolog erről veszekedni Rachel. Ő váltig állította, hogy semmi baj ezzel az
egésszel, nekem mégis volt valami bizarr ebben az egészben. De az tény, hogy
Eric irtó jól néz ki.
- Haza mész? – kérdezte
barátnőm a parkolóban. Világoskék kocsija felé intett jelezve, hogy neki mennie
kellett.
- Igen, Esther már vár rám. –
böktem állammal a mi kocsink felé.
- Oké, akkor majd holnap!
- Igen, majd holnap!
Rachel jó társaság volt abban az
esetben, ha embernek akartam magam érezni. Vele a problémák csak a cipővásárlás
és a horoszkóp körül forogtak és ezt olyan hétköznapinak találtam, hogy
elfejtettem az összes bajomat – az angyalt és a rossz előérzeteimet a jövővel
kapcsolatban.
Lassan kinyitottam a kocsiajtót
és szembenéztem Estherrel.
- Üdv! – köszöntem – Milyen
napod volt?
- Hali! – simította hátra
rövidre nyírt szőke haját, majd megvető pillantással válaszolt a kérdésemre.
Igen, tudtam, hogy neki sosem
volt jó napja. Igazság szerint szerettem Esthert, akármilyen furcsa is volt.
- A többiek hol vannak? –
kérdeztem a hátsó ülésre pillantva. Nővéremen kívül senki sem volt az autóban
meglepetésemre.
- Fogalmam sincs, de nem nagyon
érdekel. – válaszolt. Vékony ujjaival a kormányon dobolt türelmetlenül. Vörösre
festett körmei a szélvédőn át beszivárgó fénytől csillogtak, ahogy mozgatta
őket.
- De … - pillantásomat közte és
az iskola között váltogattam – …mi van ha … - habogtam értetlenül. Esther
szúrós tekintetétől elakadt a szavam, most nem volt kedvem veszekedni vele.
A haza vezető úton nem sokat
beszélgettünk. Valahogy a nővéremmel való kapcsolatom sosem volt jónak
mondható. Ő erős személyiség volt, míg én inkább visszahúzódó, de határozott.
Nem ismertem igazán, de valahogy nem is vonzott. Lelke, bensője minden egyes
darabját gondosan elzárta a külvilág elől.
Otthon nem volt minden rendben.
Amikor beléptünk a bejárati ajtón, már éreztem a feszültséget. Bertie-t a
nappaliban találtam a kanapén ülve egy kék tállal a kezében. Üveges szemmel
nézett maga elé.
- Bertie! – szóltam rá,
miközben táskámat a földre ejtettem. Álmos szemekkel rám nézett. Pillantása
nehéz volt, bús és bajról árulkodó. Átvágtam a nappalin, leültem vele szembe
egy fotelbe.
- Mi történt? – kezeimet a
combomon kereszteztem és figyelmesen, türelemmel fürkésztem az arcát.
- Leila nincs túl jól. – Nagyon
lassan és kimérten ejtette ki a szavakat. Szomorúsága végre értelmet nyert.
Bertie mindig is nagyon szerette Leilát, különleges kapcsolat volt közöttük,
amit én sosem értettem. – Megtudtuk, hogy ki az angyal.
Egy pillanatig nem kaptam
levegőt. A hír elég sokkoló volt, de mégsem állt össze a kép teljesen.
- És Leilának mi köze ehhez?
Miért szomorú? – kérdeztem sürgetően.
- Az angyal a legjobb
barátnője. Agnes Darwin az angyal, Ruby. – A beszélgetés alatt először nézett
igazán a szemembe. Éreztem a fájdalmat és a becsapottságot a hangjában és a
pillantásában. Hirtelen átéreztem ezt az érzést és betekintést nyertem
kapcsolatukba. Bertie Leila iránti érzelmei többek voltak, mint barátság. Ők
valóban testvérek voltak.
- Megnézem őt. – A gondolatok
cikáztak a fejemben. Látnom kell őt, segítenem kell.
- Ne! Ne menj fel hozzá! Éppen
Destheni-vel van. – tiltakozott Bertie.
- Destheni
–
Leila óvatosan törölgette
kivörösödött szemeit. Könny már nem igazán jött belőlük, e
nélkül szemei még jobban kihangsúlyozták az elkeseredettséget.
Négykézláb elmásztam az ágyáig
és leszedtem egy lila takarót, majd Leila kezébe nyomtam. Nem igazán tudtam, mi
lett volna a helyes megoldás. Sosem lelkiztem senkivel mióta William
átváltoztatott.
Az érzelmekhez nem értettem,
ezért megpróbáltam csak támaszt nyújtani Leilának a jelenlétemmel. Pár
másodperc múlva hangos dobogás törte meg a csendet. Valaki határozott, mégis
ideges léptekkel jött a folyosón. Egyre ijesztőbbé vált a dobogás, végül
elhallkult Leila ajtaja előtt.
Egy ideges kéz megmarkolta a
kilincset és lenyomta. A látvány, ami elénk tárul szörnyű volt.
- Esther
–
Ruby berohant a nappali, ahol
Bertie sajnáltatta magát. Teljesen bele volt feledkezve az érzelmeibe, amire
Ruby – a megmentő – nagyon is vevő volt mindig.
A baj mégsem volt akkora, mint
ahogy előadták. Agnes mindig is nagyon gyanús volt nekem, éppen ezért figyeltem
már egy ideje. Ahogy azt Leila sejtette, Agnes valóban nem volt egy észkombájn
és nem tudott természetfelettiségéről. Jó kislány volt a naiv Agnes Darwin, túl
jó. Csak a kézzel fogható dolgokban hitt, pedig ennél ő és az öccse, Alexander
sokkal többre lettek volna képesek.
Szinte fájdalmas volt Agnes
gondolatait hallgatni, de a cél mégis megkívánta. Sejtette, vagyis inkább
próbálta nem tudomásul venni, hogy valami nincs rendben vele.
Leila nagyon el volt keseredve
azon, hogy ez az egész így sült el. Nyomorultul érezte magát, mert az egyetlen
barátnőjéről kiderült, hogy az ellenségünk. Hugicám sosem volt eszes, ezért nem
vette észre a nyilvánvalót. Míg ő nap, mint nap egyedül érezte magát, ez nem
volt így. Bertie – aki szinte betegesen szerette a gyönyörű kishúgit – ott volt
neki mindig.
Bertie gondolatai szánalmasak
voltak. Tipikus szenvedő alany volt, olyan, akit utáltam. A fiatalkori Nickol
nevű barátnőjét még a mai napig visszasírja, pedig annak már vagy 400 éve volt.
Tapasztaltam, hogy Leila iránt is gyengédebb érzelmei támadtak, éppen ezért
kellett Emilyt a képbe hoznom.
Ruby ledobta a táskáját és
rohant be Bertie-hez a nappaliba. Nekem eszembe sem volt a nyápic öcsém életunt
nyavalygását hallgatnom egy olyan sztoriról, amit ő tragikusabban adott elő,
mint amilyen valójában volt.
Bőr csizmám kopogását
visszaverték a falak, ahogy közeledtem Leila szobája felé. Destheni jelenlétét
éreztem, de gondolataiba nem voltam hajlandó belenézni. Des nem érdekelt engem,
szinte semmibe vettem. Ujjaimat a kilincs köré fontam, majd egy határozott mozdulattal
lenyomtam. A kitáruló ajtó felfedte Leilát – amint a sarokban vörösre bőgött
szemeit törölgette és egy lila takarót szorongatott – és Desthenit – aki pedig
esetlenül próbálta Leilát vigasztalni.
A látvány szánalmas volt.
Arcizmaim megfeszültek, szemem összeszűkült és egyre jobban járta át az agyamat
a düh. Sosem voltam képes megérteni őket, a gondolkozásukat. Azt, hogy nem
megoldást kerestek a bajra, csak keseregtek és siránkoztak. Destheni állandóan
hipnotikus személyiségét ki nem állhattam.
Két óriási lépéssel átszeltem a
szobát, megragadtam Leila karját, a takarót nekidobtam Des ijedt alakjának és
kirángattam húgomat a szobából. Destheni magához tért pár másodperc múlva és
utánam kapott. Kezét a vállamra rakta és megszorította. Megálltam és lassan
hátrafordultam. Kezem viszketett, pofon akartam vágni, de csak ennyit mondtam:
- Nagyon gyorsan engedj el! –
sziszegtem önuralmat magamra erőltetve. Destheni pár másodpercig kitartott még,
aztán abbahagyta vállam szánalmas szorítását.
Abban a pillanatban elindultam
Leilával, húztam magam után a lépcsőn. Ki akartam vinni ebből a környezetből és
magához téríteni.
Kecses léptekkel haladtam végig
a házon. Leila nem tiltakozott, nem sikított és nem kalimpált, csak próbált
velem lépést tartani. Valahogy éreztem, hogy erre neki is szüksége volt. A
bejárati ajtó előtt megálltam és ránéztem húgom csupasz lábára, majd pedig a
szemébe. Nem kellett semmit mondanom, rögtön felvett egy pár szandált és máris
kint voltunk a szabadban. Lépteimet felgyorsítottam, de nem az miatt, mert
féltem, hogy a többiek üldözőbe vesznek, hanem mert minél hamarabb távol
akartam tőlük kerülni.
- Hova viszel? – kérdezte Leila
követelőzve.
- El innen, de gyorsan. –
vágtam rá.
- De… miért? – kérdezte habozva
és közben próbált kiszabadulni a szorításomból.
- Fogd be a szád! – förmedtem
rá. Szinte már futottunk át a fák között. A tisztásomat kerestem, ahol
biztonságban lehettünk.
20 perc futás után végre
megláttam két fenyő között az oda vezető utat. Átvágtunk a bozóton és a szemünk
elé tárult a margarétákkal teli rét. Hallottam, amint Leila lélegzete elakadt a
látványtól, erre ösztönösen elmosolyodtam. Amikor ezen a helyen voltam mindig
elöntött a boldogság, amit amúgy az embere közelében sosem engedtem meg
magamnak. A gyönyörűség és az egyszerűség levett a lábamról.
Elengedtem Leila kezét és
átvágtam a tisztáson. Halkan követett, de alig bírt figyelni, próbálta
befogadni a hely csodálatos látványát.
A rét szélén, egy fenyő alá
leültem, testvérem ugyanezt tette.
- Ez a hely csodálatos. –
szólalt meg. Szemei csak úgy szikráztak, amikor rám nézett.
- Tudom. – válaszoltam
keményen. Ő volt az egyetlen, akit idehoztam, neki mutattam meg a titkos
helyemet, ahol délutánonként mindig voltam. Szemei megint megteltek könnyel és
hálásan nézett rám. Szomorú volt még mindig.
- Hagyd abba a bőgést, kérlek.
– suttogtam, mire szipogva elfordult. Megsértődött.
- Miért vagy ilyen? Ilyen
gonosz? – fordult vissza. Nem értettem, mire célzott. Nagy késztetést éreztem,
hogy a gondolataiba lessek, de végül nem tettem. Leila megint olyan kicsinyes
nyafogó libává változott, ami idegesített.
- Jobb lenne, ha megköszönnéd,
hogy kirángattalak abból a szánalmas állapotból, amiben voltál. Nem bírtam
elviselni, hogy ilyen gyerekesen és emberien viselkedsz.
- De ez egy elég komoly dolog
volt, ha nem tudnád. Fogadok, fogalmad sincs mi történt. – szipogott vádaskodón.
- Az, hogy a legjobb barátnőd
az angyal még nem katasztrófa. Gyerekesen viselkedtél, nem érted? Nem bírom
elviselni, amikor valaki ilyen. Ezt el lehet viselni, könyörgöm és nem vagy
egyedül. Ez ránk ugyanolyan hatással van, mint rád. Maximum nekem nem a legjobb
barátnőmmel történt, de kérlek! Hogy lehetsz ilyen? Egy ember lett a legjobb
barátnőd! Miért viselkedsz ilyen emberien?
- Mert legszívesebben az
lennék! Utálok alakváltó démon lenni.
- Én sem szeretem, de inkább
ez, mint ember! Az emberek gonoszak, te nem is tudod mennyire.
- Szerintem inkább te vagy a
gonosz! Amikor kidobtad Bertie-t az ablakon, az szerinted mi volt, ha nem
gonoszság? És ahogy viselkedsz vele az sem jó dolog. – Nem bírtam elviselni
Leila szavait. Fogalma sem volt, mit miért csináltam, de azért vádaskodott. Pár
másodperc alatt mérlegeltem, majd ütésre emeltem a kezemet. Fájt a gondolat, de
muszáj volt végre valakit magam mellé állítanom.
A piros folt Leila arcán
éktelenkedett, de nem bántam meg. Két kezét erősen rá nyomta, majd vádlón
nézett rám könnyes szemmel.
Hogy tetszett a fejezet? Kérlek
mondjátok el a véleményeteket!
1 megjegyzés:
VIKTÓRIA ÖDÖN én megsérült és szívű, amikor egy nagy probléma merült fel a házasságban hét hónappal ezelőtt, köztem és a férjem között. olyan szörnyű volt az ügyet bíróság a válás. Azt mondta, soha többé nem akart velem maradni, s nem szeretett volna többé. Így csomagolni ki a házat, és velem és a gyerekek mennek keresztül komoly fájdalmak. Próbáltam minden lehetőséget, hogy visszakapja után sok koldulás, de minden haszontalan volt, és megerősítette, hogy ő tette a döntést, és soha nem akart látni engem újra. Tehát egy este, amikor jöttem vissza a munkából, találkoztam egy régi barátom, aki megkérdezte tőlem a férjem. Szóval Elmagyaráztam neki mindent, így azt mondta nekem, hogy csak így tudok a férjem vissza, hogy látogasson el a helyesírási leadott DrIgbinovia, mert tényleg működött neki is. Szóval soha nem hittem a helyesírás, de nem volt más választása, mint hogy kövessék a tanácsát. Aztán adta nekem az e-mail címet doctorigbinovia93@gmail.com a helyesírási leadott, hogy meglátogatta. Így a következő reggel küldtem egy e-mailt a címre adta nekem, és a helyesírás követelmények megnyugtatott, hogy én is kap a férjem vissza a két nap. Micsoda fantasztikus kijelentés! Soha nem gondoltam így beszélt hozzám, és azt mondta, mindent, amit kell tennem. Aztán másnap reggel, így meglepő, hogy a férjem, aki nem hívott meg az elmúlt 7 hónapban, hívott be, hogy jön vissza. Milyen csodálatos! Szóval így jött vissza ugyanazon a napon, sok szeretettel és örömmel, és bocsánatot kért az ő hibájából, és a fájdalmat okozott nekem, és gyermekeinket. Mivel ez a nap, a kapcsolatunk már erősebb, mint előtte volt, segítségével DrIgbinovia Szóval konzultálni fogsz kint, ha bármilyen problémája van a kapcsolatot vele, adok 100%-os garanciát, hogy ő segít, akkor is hívják, vagy add neki izé-app : +2348144480786 A nagy köszönet Drigbinovia..!
Megjegyzés küldése